Laurell K. Hamilton - A nevető holttest (Anita Blake 2)

érték: 5/ 4  

Kezd már körvonalazódni bennem, hogy mi az, amit kétkedve fogadok ebben a sorozatban. Blake tökös csaj, szó se róla, de ha valaki megkapja a Hóhér becenevet, mert annyi vámpírt kinyírt, akkor az a minimum, hogy ha egy vámpírfan társaságba készülődik, egy cseppet aggódik, hogy felismerik. Vagy ez a hírnév olyan, hogy van, hogy jól jön, de általában elfelejtkeznek róla azok a bizonyos körök? Nem hinném. Ez már egyébként az első részben is megfogalmazódott bennem, de az újdonság varázsa miatt akkor nem foglalkoztam ilyesmivel.
Aztán, ami még kérdőjeles bennem, a másik fajának a megérzése. Ezek a lények nem csak a szemük segítségével tájékozódnak, van még egy rakás emberfeletti érzékelőjük is. Így azt gondolnám, hogy ha valaki embernek látszik, bár nem az, az az embereknek nem fog feltűnni, hiszen jól el tud vegyülni, viszont egy nemember azonnal kiszúrja, hogy valami más rajta/benne, mint a valóban emberekben. Sőt, nívósabb regényekben azt is megérzik, hogy ha nem ember, akkor mi.
Feltűnő még az általános higiéniával szembeni közömbösség. Ha Blake megfürdőzik valaki vérében, a legritkább esetben veszi az irányt a fürdőszoba felé, még akkor sem, ha otthon van. Egyszerűen csak lecseréli a véres ruháit valami tisztára, aztán nekiáll intézkedni, de ugye ettől a bőre meg a haja még mocskos marad, de ez őt nem zavarja, csak engem.
Ezt leszámítva a történet igazából remek, a kivitelezéssel sincs gond, ezek olyan apróságok, amik nem feltétlen fognak zavarni senkit sem olvasás közben. Az, hogy voltak részek, ahol annyira elkalandozott a figyelmem, hogy vissza kellett olvasnom, lehet, hogy az én hibám, de olykor Blake kicsit túlmagyarázza saját magát, és olyankor kezdtem unni.
Annyit megállapítottam, hogy nem szabad egymás után olvasnom a részeket, mert akkor ez van. Ha így fog folytatódni, hogy ennyire érdekesek lesznek Blake nyomozós ügyei, akkor meg pláne, mert Hamilton nagyon jól tudja kavarni a szálakat.