Susan Hill - A fekete ruhás nő

Jó kísértettörténetet írni elég nehéz, én legalábbis eddig túl sok érdemlegeset nem olvastam. Az író könnyen nevetségessé teheti nem csak a karaktereket, de a történet is elmehet egy olyan irányba, ami már se nem borzongató, se nem hiteles. A jó szellemtörténettől feláll a kezemen a szőr, rettegek ott lenni, és még csak véletlenül sem szeretnék a főszereplővel cserélni.

Az előzetes vélemények alapján, amit itt-ott fél szemmel láttam, arra számítottam, hogy ez is egy gyengécske, elrontott könyv lesz, mert valahogy egységesen hiányolt belőle mindenki valamit. Hogy mit, azt nem tudom, de annyira örülök, hogy kellemesen csalódtam benne, mert én ugyan semmiben nem szenvedtem hiányt.

Az ügyvéd, aki az első komoly feladatát egy isten háta mögötti falucska egy eldugott helyén lakó nénike halála miatt kapta, nagyon kemény megpróbáltatások elé néz, és bár érti, hogy a  félszavakkal meg a csenddel valamit próbálnak neki mondani a helybeliek, neki mégis a saját bőrén kell megtapasztalni mindent. Meg is értem. Terjengő pletykákra, meg régi, talán igaz-sem-volt legendákra én sem adnék, mert ki tudja, hátha majd én jobban bírnám, meg nem is úgy van, meg biztosan csak a szemük káprázott. Pedig már a hely is elég hátborzongató. A falun kívül, egy mocsaras-lápos terület, közepén egy kis földszigettel, amin a ház áll, és ha jön a dagály, a víz mindent elborít, szinte csak a házba nem folyik be. Közlekedni csak apálykor lehet, de akkor sem járható mindenhol a terület, nagyon könnyen beszippantja a mocsár a véletlenül rossz helyre lépőt. De ez még semmi, mert ott a köd, ami saját kénye-kedve szerint jön-megy, a lehető legváratlanabb pillanatban lepi el a vidéket, hogy aztán teljesen lehetetlen legyen a tájékozódás. Aztán ott a kísértet, az asszony a fekete ruhában, és a története, és azonnal meg is van, miért kell nagyon messzire elkerülnie mindenkinek azt a helyet. De ez majd csak a legvégén derül ki úgyis, addig viszont jókat lehet borzongani.

Nagyon rövid kis könyvecske, mégis, elég sokáig olvastam, mert nem volt egyszerű felvennem a ritmusát. Terjengős, körülményes, aprólékos, és ha már egy ültő helyemben nem tudtam elolvasni, egyik napról a másikra nagyon nehéz volt visszazökkeni ebbe a világba. De aztán a végén beláttam, hogy kellett ez a stílus ehhez a történethez, mert a téma kb. egy novellára való, de így, hogy egy kisregénnyé lett nyújtva, sikerült annyira húzni a témát (meg az agyamat), hogy sokszor szerettem volna  belekiáltani a könyvbe, hogy úristen, mondjad már, hogy mit látsz, mi történt, mit tudtál meg?! Hillnek sikerült úgy csavarnia és nyújtania a történetet, hogy összehozott egy tökéletes kísértethistóriát, egy igazi kísértettel, és egy érdekes múlttal, ami annyira sablonos, hogy már szinte egyedi lett. Ködös téli estékre való olvasmány, különösen, ha odakinn vihar tombol, és az eső vadul csapkodja az ablakot. Amikor én olvastam, csak szimplán sötét volt, meg köd, de így is nagy élmény volt.

A könyvet köszönöm a Partvonal kiadónak!