Lukjanyenko Őrségei

Már írtam az első két részről, úgyhogy nem ismételném önmagam, meg a könyvekről sem írnék külön-külön, inkább arról fogok beszélni, mitől is olyan jók Lukjanyenko Őrséges könyvei.

Ha valaki fantasyt vesz a kezébe, újabban elég sok mindenre fel kell készülnie, és az sem árt, ha végez egy kis háttérkutatást, milyen típusú könyvet is fog olvasni, főleg ha teljesen ismeretlen világba akarna beleugrani. Érhetik kellemetlen meglepetések azokat, akik valami klasszikusra, de mégis újdonságra vágynak. A pararománcok egyértelmű csalódást fognak okozni, pedig ezeket előszeretettel hirdetik fantasy címkével, holott semmi közük hozzá. Vannak azok a fantasyk, amik egy bizonyos világban játszódnak, vagy legalábbis eléggé megkötik az írók kezeit a már meglévő játékszabályok, ilyenek pl a Dragonlance vagy a Mágus könyvek, amik eléggé változatos színvonalon íródtak, és az biztos, hogy a könyv célja nem a Káma Szútra fantasyasítása, de ez messze nem garancia. Itt vannak nagyon jók, és nagyon gagyik, gondolom, attól függ, ki mennyire tudja eltalálni a téma hangulatát, és mennyi újdonságot képes belevinni a negyvenedik-ötvenedik részbe. Aztán vannak azok az írók, akiknél az ember biztosra mehet, ilyen Gemmel, Martin, Erikson, Hobb, és vannak még jónéhányan, de hogy a poszt lényegéhez is elérjünk, Lukjanyenko feltétlenül ide tartozik.

Hogy mitől olyan különlegesek a kiemelt írók? Egyrészt mert önállóan alkotnak, saját világot teremtve maguknak, másrészt mert a karaktereik, a történeteik, és a stílusuk messzire kiemeli őket az átlagos könyvek közül. Lehet aztán azonosságot keresni közöttük, meg kliséket emlegetni, de nincs új a nap alatt, és akárhonnan is nézzük, ezek bizony nagyon is egyedi ötletek egyedi megvalósítással. Mindegyiknek megvan a maga különlegessége, Lukjanyenkonak is, de innentől kezdve már elég szubjektív tud lenni, hogy kinek melyik miért tetszik olyan nagyon. Mindig elkanyarodnék, hogy melyiket miért is imádom annyira, de akkor egy huszárvágással térjünk át Lukjanyenkora és az ő Őrségeire.

Már az első részben beleszerettem Antonba. Okos, de mégsem zseni, jóképű, de nem azon a földbe döngölő és tenyérbemászó módon, ahogyan újabban a jóképűséget ábrázolják, hanem azon a hétköznapi módon, amin minden kézzel fogható pasi jóképű tud lenni. A kötetek alatt kiderül, hogy elmélkedő, rágódó, gondolkodó elme, aki nem fogadja el az arcába tolt elveket, és képes átértékelni az okokat és okozatokat. Ő áll a könyvek középpontjában, de mégsem nyomja el a többi szereplőt, akik ugyanolyan részletesen ki vannak dolgozva, és mindenkinek ad teret, hogy a saját terepén és szerepében működni tudjon. Lujanyenko nem kíméletlen a szereplőivel, de okosan bánik velük, nem sajnál kiiktatni senkit, aki hosszútávon mellékszereplővé válhatna, így sokkal emlékezetesebbé teszi őket a szerepükben, mint egyébként lennének. Senki nem feltétlenül az, akinek mutatja magát, és sokszor meglepő személyek bújnak meg  a jelenkori álarcok mögött. Nem fél mondákból, történelemből, irodalomból ismert neveket használni, és ezt is okosan csinálja: nem viszi túlzásba, és nem ad a történetből kilógó szerepet ezeknek a neveknek.

A világ is kicsit szokatlan, Oroszország, a leszakadt államok, Moszkva, és persze az elmaradhatatlan izmusokkal való játék. Gondolatkísérlet a kommunizmus keletkezésére, de úgy, hogy csak később esik le az olvasónak, hogy ez most akár propaganda is lehetne, de azért jóval túlmutat ezen, mert eljátszik a mi lett volna, ha... eshetőségeivel is. Valahogy sikerült a kommunizmust és a mágiát olyan szinten összeolvasztania, hogy a kettő egymás nélkül elképzelhetetlen lesz, ahogyan halad előre a történet. De nem kell megijedni, nincs ebben semmi erőltetettség, nem erőszakol az olvasóra semmit, amit ő elutasíthatna, vagy ami miatt félre lehetne tenni a könyvet, nincs ideológiai agymosás, vagy a rendszer életképességének való bizonygatása, sokkal inkább a mindennapi élet természetes részeként fogunk rá gondolni, hiszen egy orosznak ez a mindennapjaihoz tartozik. És persze nem utolsó sorban a mágia egyik színpadi kelléke, ennélfogva nélkülözhetetlen a Másfélék világának megértésében.

A Másfélék nem különböznek olyan nagyon a többi kitalált lénytől, vannak alakváltók, vámpírok, mágusok, varázslók és varázslónők, boszorkányok, és ez a sokféle lény indíttatásától függően vagy a Setétekhez, vagy a Fénypártiakhoz tartozik. És ezzel kapcsolatban nagyon érdekes látni az Antonban lezajló változást, ahogy a kezdeti egyértelműnek tűnő hozzáállástól eljut a kétkedésen át odáig, hogy már semmiben nem biztos. Olyan ez, mint amikor az ember a nagyon kevés infók birtokában még nagyon biztos valamiben, és aztán minél többet tud, minél többet tapasztal, szépen lassan rájön, hogy nem tud ő semmit. Anton mindenképpen hatalmas fejlődésen megy keresztül, valahogy ez szükségszerű is, hiszen a történet és a világ is egyre bonyolultabb lesz, és olyan problémákkal szembesül, amiket a naiv és keveset tudó Anton nem lenne képes megoldani.


Ami számomra új volt a könyv mágiájában a jónéhány eredeti ötleten kívül, az a Homály, és annak szerepe. Eriksonnál már megtapasztaltam, milyen az, amikor egy gyökeresen új mágiát dob be a történetbe az író, hogyan lehet játszani vele, és ezt Lukjanyenko is teljességgel ki tudja használni. Ami először csak egy érdekes jelenségnek tűnik, az később hatalmas szerepet játszik majd, és olyan teret kap tőle az egész mágikus rendszer, amit a végtelenségig lehet variálni, és Lukjanyenko teli van ötletekkel ezen a téren. Bár a mérleg két oldalát és az egyensúlyt biztosító középpontot nem ő találta ki (Setétek, Fényesek és az Inkvizíció), a körítéstől mégis szokatlan szerepben tűnnek fel, és rájuk is igaz, ami minden szervezetre: egy idő után megkérdőjeleződik, hogy miért is léteznek, és mi a valódi céljuk. Bár az egész történet a Másfélékre és a mágiára épül, nem mentes a moralizálástól, a kételkedéstől, a politikától, és egyáltalán az emberi viszonyulásoktól, bár a misztika és a mágia itt is egészen más okokat és okozatokat eredményez, mint azt az emberi világban tenné.


A sorozat gyenge pontja egyértelműen Vasziljev. Igyekszik kihasználni a Lukjanyenko által teremtett világ előnyeit, de láthatóan egészen más elképzelése van róla, hogyan kell felépíteni egy történetet, és mit kell a középpontba állítani. A Nappali őrségben túlzásba vitte az érzelmi oldal bemutatását, és elég nehezen talált vissza a helyes útra, ez a Káosz-őrségre kiegyensúlyozott lett, de itt meg a történet csúcspontja tolódott el jobban a kelleténél, és miután nem sokkal a könyv közepét követően megtörtént minden, aminek meg kell történnie, már nem maradt semmi a tarsolyában. Ráadásul a szereplői valahogy szétmorzsolódnak. Mégiscsak Lukjanyenko világa az Őrségek, érezhető a különbség nem csak a szerkezeti felépítésben, de a világban való létben is. Én erőltetettséget és direktséget érzek a soraiban, a felesleges ismétlések szájbarágóssá teszik a szöveget. Tőle is megkapjuk a magunk kis házifilozófusát, Arik személyében, amik elég érdekesre sikerültek, de alapvetően túl sok a szócséplés a többi szereplő kommunikációjában. Összességében jóval elmarad Lukjanyenko mögött, de ha meg a második kötetet nézem, az alapján sokkal rosszabbra számítottam, úgyhogy önmagához mérten elég sokat fejlődött a Homály világához Vasziljev. Mint történet, teljesen illik az Őrségek soraiba, de biztos vagyok benne, hogy Lukjanyenko sokkal jobban kiaknázta volna a lehetőségeket. Úgy érzem, belekontárkodott ebbe a nagyon jól felépített és remekül megírt sorozatba, és ha valaki úgy dönt, hogy ő ezt a részt kihagyja, semmit nem fog veszíteni.

A sorozat kötetei:

Éjszakai őrség

Nappali őrség

Alkonyi őrség

Utolsó őrség

Káosz-őrség