Alastair Reynolds - Napok háza

A szubjektív idő lassulását azon lehetett észrevenni, hogy a percmutató elkezdett eszeveszett sebességgel pörögni, mint valami centrifuga. A legtöbb jelenlévő már szintén beállította magát, csak egy páran maradtak még a normálidőben, őket az ideges, rángatózó mozgásukról lehetett felismerni.

Történetünk ideje előtt 6 millió évvel élt Abigail Gentian, egy tudós család sarja, akik a klónozást mesterfokon űzték, így természetesen Abigail is tovább folytatta a családi hagyományt, és ezer klónt állít ki magából, akiket szétküld a galaxis minden részére, hogy tapasztalatot és tudást gyűjtsenek. Ezek a klónok hasadványoknak hívják magukat, és bizonyos időközönként összegyűlnek, hogy a megszerzett tudást megosszák egymással.
Van két renitens klón, Campion és Purslane, akik mellesleg egy pár, akik rendszeresen megszegik a szabályokat, és elkésnek mindenhonnan, akárcsak most is, a legutolsó egyesülésről. Campion különutakat vállalt be egy vendég kedvéért, eljutnak a kentaurokhoz, és az Őrzőkhöz is, akik hatalmas szerves óriásgépként gyűjtik be a galaxis tudását az arra tévedőktől és követként megjelenőktől, akiknek ha hatalmas szerencséjük van, megússzák élve a velük való találkozást. Ennek a kitérőnek köszönhetően még a legkésőbbi lekéshető időpontról is lecsúsznának, de jön egy üzenet, hogy ha tehetik, kerüljék el a gyülekezőhelyet, mert a klánt megtámadták, és szinte teljesen kiirtották. Szinte csak maroknyi túlélő maradt, akik igyekeznek felderíteni, kik törtek a létükre, és miért, mi volt az az ok, ami miatt majdnem teljesen kiirtották a klánt. Ráadásul van egy igen furcsa jelenség, amit ők csak Hiánynak neveznek. Az Androméda ugyanis egyik pillanatról a másikra kialudt. Nem tűnt el, mert van ott valami, csak nem látható. És ők, meg Őrzők, és a tudás, amit hordoznak, igen nagy jelentőséggel bír.

A regény felépítésében nincs semmi különös, részekre bomlik, azon belül pedig fejezetekre. A részek mindig Abigail Gentiannal kezdődnek, majd belép a képbe egy különös játék, a Palotás is, és szépen lassan átlátjuk, mi mozgatta, amikor a Hasadványokat létrehozta önmagából. A két főszereplő pedig, Campion és Purslane, felváltva beszél hozzánk, szigorúan egymás után, és ez a következetes sorrendiség azért is jó, mert eleinte nem tudtam megkülönböztetni őket, de ahogy egyre több időt töltöttem a társaságukban (úgy nagyjából a könyv felétől), már egyértelműen szétváltak, mert nagyon eltérő a személyiségük, csak ez első látásra nem igazán feltűnő.
A karakterábrázolás nem igazán tökéletes, hiányoltam a sajátos hangokat, a kiemelkedő személyiségeket. Az egyetlen szembeszökő egyediséggel Hesperusznál találkoztam, a gépembernél, aki olyan volt, mintha egy angol komornyik került volna a csillagvándorok közé, és igazán üdítő volt a stílusa. Kicsit körülményes volt, nagyon intelligens és tisztelettudó, a végtelenségig nyugodt, és egy kicsit titokzatos is.

A tapasztalatokat csak önmagukért gyűjtögetjük, évmilliókra meghosszabbítottuk az életünket, de még ha minden rendben lenne is - ha épp nem támadtak volna ránk, és nem sodródtunk volna a kihalás szélére -, az elménk egyik eldugott szegletében akkor is ott lenne ez a neurotikus akkor is ott üvöltene bennünk egy hang, hogy nekünk mindent látnunk kell, hogy minden sarkot át kell kutatnunk, hogy véletlenül se hagyjunk ki semmit. ... Tudjuk jól, hogy a galaxis sokkal nagyobb annál, mintsem hogy az egészet meg tudjuk ismerni, az a hang bennünk viszont nem engedi, hogy leálljunk.

Ami viszont nagyon elkapott engem ebben a történetben, az a galaktikus hangulat volt. Nagyon furcsa lehet hatmillió évesnek lenni, még akkor is, ha ennek a jó részét a hasadványok ilyen vagy olyan formában alvással töltik. Emberi elme számára felfoghatatlan ez a térbeli és időbeli távolság, ennyi idő alatt döbbenetes mennyiségű információt lehet összegyűjteni, és ha még hozzáveszem azt is, hogy az egyesülés alatt mindezt megosztják egymással, ritka erős idegrendszerrel kell rendelkezniük, hogy ép elmével átvészeljék az életidejüket. Reynolds rengeteg kérdést felvet az űrutazás közben, a távolságok áthidalásától kezdve az élet törvényein és a kultúrák ciklikusságán át, szinte minden ilyenkor felmerülő problémát megvizsgál. Nagyon leleményes volt a létformák megalkotásánál is; nekem ilyenkor általában az szokott lenni a bajom, hogy hiába írják le, hogy valaki hogy néz ki, a viselkedése és a gondolkodása arra késztet, hogy emberként gondoljak rá. Reynoldsnál nem. Mivel nem voltak részletes személyiségrajzok, ezt csakis a viselkedésükön és az életmódjukon keresztül tudta velem érzékeltetni, és ez sokkal többet ért a kidolgozott karaktereknél. Mi más lehetne meggyőzőbb, mint egy kagylóember holografikus megjelenése, aki saját fizikai valójában nem tud ugyan kommunikálni, de a kivetítővel képes erre? Vagy a Légszellem, ami a Neuma bolygó poszthumán intelligenciája, ami annyira átalakult, hogy már semmi emberi nem volt benne, és csak azért látogattak el a bolygóra az utazók, hogy tanulmányozzák és imádják. Vagy az Őrzők, akik hatalmasak voltak, éppen ezért lassúak, és mivel az üzeneteknek nagy távolságokat kellett megtenni, míg a befogadóhelyről a végcélhoz ért, sok-sok év is eltelhetett a közelükben várakozással.
Nem voltak globális leírások, nem kapunk részletes képeket arról, hogy merre járnak, és hogy néz ki a körülöttük lévő űr, ezt is inkább apróbb jellemzésekkel oldotta meg Reynolds, hogy bár tudtam, hogy az űrben vagyok, és körülöttem csillagok, meg bolygók, meg törmelékhalom van, és még ha nem is láttam komplexen az egészet, olyan érzésem volt, hogy tudom, milyen az a közeg, amiben járok.


Nagyon tetszett az az érzelmi kapocs, ami Campion és Purslane között volt: érezhető, hogy ők összetartoznak, ha úgy adódik akkor akár az idők végezetéig is. Ennyi felfoghatatlan létezés megkérdőjelezi az olyan dolgok értelmét, mint a hűtlenség, vagy egészen más perspektívába helyezi, amikor ébren kell egymás nélküli időt eltölteniük. Értékelem azt a fajta hűséget, amivel ők tekintenek egymásra, és azt a szétszakíthatatlan köteléket, ami mindent kiáll, szó szerint. Például kedves volt, ahogyan Campion megvárta Purslane ébredését, hogy együtt láthassák meg először a Neumát, ahová leszállnak:

A sarkokon hósipkák látszottak, de amúgy az egész felszín ezüstszürkés színben játszott, akár a horzsakő. A világos oldalról csillogva verődött ugyan vissza a napfény, de ez csak a kikristályosodott dűnék miatt volt, melyek poros sivatagi klíma ígéretét hordozták. A légkör még innen is tökéletesen látszott: egy vékonyka fénykör a bolygó körül.

Milyen keveset mond, és mégis, mennyire hatásos, és befogadható, elképzelhető. Ugyanilyen látványosan, és mégis minden alaposságot nélkülözően jellemezte a várost is, ahol aztán megszálltak, de az űrcsatát is, amit végigizgultam, pedig azt hittem, hogy ilyet csak a tévében lehet úgy bemutatni, hogy kihagyjon a szívverésem.
És ezek után az apró hibák és hiányosságok már egyáltalán nem zavaróak, sőt, annyi minden történik, olyan mozgalmas a könyv szinte minden lapja, hogy nem is bánom, hogy bizonyos téren inkább visszafogott volt Reynolds. Nagyon jól használja egyébként a sci-fi jellemző sablonjait, az univerzumot benépesítő lényeket, az idő- és térváltoztatást, a gépi és egyéb létformákat, a technikai eszközöket, és az űrbeli létet, az űrharcokról már nem is beszélve, és érezhetően maradt még sok-sok lehetőség a történetben is. Mivel már öt könyv megjelent a sorozatból, remélem, ki is használja ezeket maradéktalanul. Ráadásul nem egy ragaszkodó típus, ha a karakterekről van szó, ha úgy hozza a helyzet, és gondolom később sem látja hasznát, szemrebbenés nélkül kiírja a történetből bármelyiküket. Külön említést érdemel még a Palotás rendszere. Elsőre játéknak tűnik, de ahogy Abigail egyre többet mesél róla, kiderül, hogy ez nem csak jóval több, mint egy játék, hanem egészen más. Olyan, mint egy másik dimenzió, beágyazva az ember házába, ahová a tulajdonos belép, és élőben játszhat szerepjátékot, míg ha kiesik a szerepéből, ez az események menetében olybá tűnik, mintha skizofrén állapotban lenne. Eleinte nem tudtam mire vélni, mert azt hittem, ez csak egy nagy makettféleség, de aztán már nagyon vártam ezeket a részeket.
Egyelőre úgy tűnik, hogy a műfaj kedvencet avatott nálam,  és nagyon várom a  folytatásokat.

A könyvet kiadja az Alexandra

Az író oldala