Home » , , , » Alastair Reynolds - Napok háza

Alastair Reynolds - Napok háza

Written By Tara Nima on 2012/05/19 | 20 megjegyzés

A szubjektív idő lassulását azon lehetett észrevenni, hogy a percmutató elkezdett eszeveszett sebességgel pörögni, mint valami centrifuga. A legtöbb jelenlévő már szintén beállította magát, csak egy páran maradtak még a normálidőben, őket az ideges, rángatózó mozgásukról lehetett felismerni.
Történetünk ideje előtt 6 millió évvel élt Abigail Gentian, egy tudós család sarja, akik a klónozást mesterfokon űzték, így természetesen Abigail is tovább folytatta a családi hagyományt, és ezer klónt állít ki magából, akiket szétküld a galaxis minden részére, hogy tapasztalatot és tudást gyűjtsenek. Ezek a klónok hasadványoknak hívják magukat, és bizonyos időközönként összegyűlnek, hogy a megszerzett tudást megosszák egymással.
Van két renitens klón, Campion és Purslane, akik mellesleg egy pár, akik rendszeresen megszegik a szabályokat, és elkésnek mindenhonnan, akárcsak most is, a legutolsó egyesülésről. Campion különutakat vállalt be egy vendég kedvéért, eljutnak a kentaurokhoz, és az Őrzőkhöz is, akik hatalmas szerves óriásgépként gyűjtik be a galaxis tudását az arra tévedőktől és követként megjelenőktől, akiknek ha hatalmas szerencséjük van, megússzák élve a velük való találkozást. Ennek a kitérőnek köszönhetően még a legkésőbbi lekéshető időpontról is lecsúsznának, de jön egy üzenet, hogy ha tehetik, kerüljék el a gyülekezőhelyet, mert a klánt megtámadták, és szinte teljesen kiirtották. Szinte csak maroknyi túlélő maradt, akik igyekeznek felderíteni, kik törtek a létükre, és miért, mi volt az az ok, ami miatt majdnem teljesen kiirtották a klánt. Ráadásul van egy igen furcsa jelenség, amit ők csak Hiánynak neveznek. Az Androméda ugyanis egyik pillanatról a másikra kialudt. Nem tűnt el, mert van ott valami, csak nem látható. És ők, meg Őrzők, és a tudás, amit hordoznak, igen nagy jelentőséggel bír.

A regény felépítésében nincs semmi különös, részekre bomlik, azon belül pedig fejezetekre. A részek mindig Abigail Gentiannal kezdődnek, majd belép a képbe egy különös játék, a Palotás is, és szépen lassan átlátjuk, mi mozgatta, amikor a Hasadványokat létrehozta önmagából. A két főszereplő pedig, Campion és Purslane, felváltva beszél hozzánk, szigorúan egymás után, és ez a következetes sorrendiség azért is jó, mert eleinte nem tudtam megkülönböztetni őket, de ahogy egyre több időt töltöttem a társaságukban (úgy nagyjából a könyv felétől), már egyértelműen szétváltak, mert nagyon eltérő a személyiségük, csak ez első látásra nem igazán feltűnő.
A karakterábrázolás nem igazán tökéletes, hiányoltam a sajátos hangokat, a kiemelkedő személyiségeket. Az egyetlen szembeszökő egyediséggel Hesperusznál találkoztam, a gépembernél, aki olyan volt, mintha egy angol komornyik került volna a csillagvándorok közé, és igazán üdítő volt a stílusa. Kicsit körülményes volt, nagyon intelligens és tisztelettudó, a végtelenségig nyugodt, és egy kicsit titokzatos is.
A tapasztalatokat csak önmagukért gyűjtögetjük, évmilliókra meghosszabbítottuk az életünket, de még ha minden rendben lenne is - ha épp nem támadtak volna ránk, és nem sodródtunk volna a kihalás szélére -, az elménk egyik eldugott szegletében akkor is ott lenne ez a neurotikus akkor is ott üvöltene bennünk egy hang, hogy nekünk mindent látnunk kell, hogy minden sarkot át kell kutatnunk, hogy véletlenül se hagyjunk ki semmit. ... Tudjuk jól, hogy a galaxis sokkal nagyobb annál, mintsem hogy az egészet meg tudjuk ismerni, az a hang bennünk viszont nem engedi, hogy leálljunk.
Ami viszont nagyon elkapott engem ebben a történetben, az a galaktikus hangulat volt. Nagyon furcsa lehet hatmillió évesnek lenni, még akkor is, ha ennek a jó részét a hasadványok ilyen vagy olyan formában alvással töltik. Emberi elme számára felfoghatatlan ez a térbeli és időbeli távolság, ennyi idő alatt döbbenetes mennyiségű információt lehet összegyűjteni, és ha még hozzáveszem azt is, hogy az egyesülés alatt mindezt megosztják egymással, ritka erős idegrendszerrel kell rendelkezniük, hogy ép elmével átvészeljék az életidejüket. Reynolds rengeteg kérdést felvet az űrutazás közben, a távolságok áthidalásától kezdve az élet törvényein és a kultúrák ciklikusságán át, szinte minden ilyenkor felmerülő problémát megvizsgál. Nagyon leleményes volt a létformák megalkotásánál is; nekem ilyenkor általában az szokott lenni a bajom, hogy hiába írják le, hogy valaki hogy néz ki, a viselkedése és a gondolkodása arra késztet, hogy emberként gondoljak rá. Reynoldsnál nem. Mivel nem voltak részletes személyiségrajzok, ezt csakis a viselkedésükön és az életmódjukon keresztül tudta velem érzékeltetni, és ez sokkal többet ért a kidolgozott karaktereknél. Mi más lehetne meggyőzőbb, mint egy kagylóember holografikus megjelenése, aki saját fizikai valójában nem tud ugyan kommunikálni, de a kivetítővel képes erre? Vagy a Légszellem, ami a Neuma bolygó poszthumán intelligenciája, ami annyira átalakult, hogy már semmi emberi nem volt benne, és csak azért látogattak el a bolygóra az utazók, hogy tanulmányozzák és imádják. Vagy az Őrzők, akik hatalmasak voltak, éppen ezért lassúak, és mivel az üzeneteknek nagy távolságokat kellett megtenni, míg a befogadóhelyről a végcélhoz ért, sok-sok év is eltelhetett a közelükben várakozással.
Nem voltak globális leírások, nem kapunk részletes képeket arról, hogy merre járnak, és hogy néz ki a körülöttük lévő űr, ezt is inkább apróbb jellemzésekkel oldotta meg Reynolds, hogy bár tudtam, hogy az űrben vagyok, és körülöttem csillagok, meg bolygók, meg törmelékhalom van, és még ha nem is láttam komplexen az egészet, olyan érzésem volt, hogy tudom, milyen az a közeg, amiben járok.


Nagyon tetszett az az érzelmi kapocs, ami Campion és Purslane között volt: érezhető, hogy ők összetartoznak, ha úgy adódik akkor akár az idők végezetéig is. Ennyi felfoghatatlan létezés megkérdőjelezi az olyan dolgok értelmét, mint a hűtlenség, vagy egészen más perspektívába helyezi, amikor ébren kell egymás nélküli időt eltölteniük. Értékelem azt a fajta hűséget, amivel ők tekintenek egymásra, és azt a szétszakíthatatlan köteléket, ami mindent kiáll, szó szerint. Például kedves volt, ahogyan Campion megvárta Purslane ébredését, hogy együtt láthassák meg először a Neumát, ahová leszállnak:
A sarkokon hósipkák látszottak, de amúgy az egész felszín ezüstszürkés színben játszott, akár a horzsakő. A világos oldalról csillogva verődött ugyan vissza a napfény, de ez csak a kikristályosodott dűnék miatt volt, melyek poros sivatagi klíma ígéretét hordozták. A légkör még innen is tökéletesen látszott: egy vékonyka fénykör a bolygó körül.
Milyen keveset mond, és mégis, mennyire hatásos, és befogadható, elképzelhető. Ugyanilyen látványosan, és mégis minden alaposságot nélkülözően jellemezte a várost is, ahol aztán megszálltak, de az űrcsatát is, amit végigizgultam, pedig azt hittem, hogy ilyet csak a tévében lehet úgy bemutatni, hogy kihagyjon a szívverésem.
És ezek után az apró hibák és hiányosságok már egyáltalán nem zavaróak, sőt, annyi minden történik, olyan mozgalmas a könyv szinte minden lapja, hogy nem is bánom, hogy bizonyos téren inkább visszafogott volt Reynolds. Nagyon jól használja egyébként a sci-fi jellemző sablonjait, az univerzumot benépesítő lényeket, az idő- és térváltoztatást, a gépi és egyéb létformákat, a technikai eszközöket, és az űrbeli létet, az űrharcokról már nem is beszélve, és érezhetően maradt még sok-sok lehetőség a történetben is. Mivel már öt könyv megjelent a sorozatból, remélem, ki is használja ezeket maradéktalanul. Ráadásul nem egy ragaszkodó típus, ha a karakterekről van szó, ha úgy hozza a helyzet, és gondolom később sem látja hasznát, szemrebbenés nélkül kiírja a történetből bármelyiküket. Külön említést érdemel még a Palotás rendszere. Elsőre játéknak tűnik, de ahogy Abigail egyre többet mesél róla, kiderül, hogy ez nem csak jóval több, mint egy játék, hanem egészen más. Olyan, mint egy másik dimenzió, beágyazva az ember házába, ahová a tulajdonos belép, és élőben játszhat szerepjátékot, míg ha kiesik a szerepéből, ez az események menetében olybá tűnik, mintha skizofrén állapotban lenne. Eleinte nem tudtam mire vélni, mert azt hittem, ez csak egy nagy makettféleség, de aztán már nagyon vártam ezeket a részeket.
Egyelőre úgy tűnik, hogy a műfaj kedvencet avatott nálam,  és nagyon várom a  folytatásokat.

A könyvet kiadja az Alexandra

SHARE

About Tara Nima

20 komment :

  1. Hát kérlek én aztán különösebben nem rajongok a sci-fi műfajért, de most rendesen csorog a nyálam... Ment a várólistámra :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. hallod, ha már fiatalon is ilyen sci-fik kerültek volna a kezembe, mást szerintem nem is olvastam volna.
      egyébként az el is felejtettem írni, hogy az egész filmre kívánkozik, de nagyon remélem, hogy soha nem fogják megfilmesíteni.

      Törlés
    2. Én azt hiszem könyvben még csak a Galaxis útikalauzt meg a folytatásait olvastam, filmet azt többet is megnéztem már, de valahogy nem nagyon hatott meg eddig ez az űrben mászkálás dolog :) Mondjuk ez amolyan egyéni hülyeség, egy időben állítottam, hogy utálom a fantasyt, aztán elgondolkoztam rajta, mégis hány könyvet olvastam ebből a kategóriából... kettőt? hármat? Akkor rájöttem, hogy hülye vagyok, hogy olyasmit utálok, amiről lila gőzöm sincs. Most meg ott tartok, hogy imádom a fantasyt. Na, a sci-fi-vel pont ugyanez a helyzet, csak még nem nagyon sikerült rávenni magam az ismerkedésre. De ez a könyv most rendesen birizgálja a kíváncsiságomat :)

      Törlés
    3. megértelek.:)) itt nem csak az űrben vagyunk, hanem hajókon, meg bolygón, meg idegen kultúrákban, meg a múltban, a Palotásban, kihallgatások vannak, meg harc, meg hatalmi csatározás, meg kutatás a titkok után, úgyhogy biztosan nem fogsz unatkozni.

      Törlés
    4. Hajjaj, remélem nagyon hamar beszerzi a könyvtár. Mondjuk még azelőtt, hogy ágyúgolyó méretű lyukat fúrna az oldalamba a kíváncsiság :D

      Törlés
  2. Kiolvastam!!! Nagyon tetszett, bár a vége lehetett volna kerekebb is. Kicsit összecsapottnak éreztem - túl gyorsan történt minden. De ennek ellenére szuper kis könyv. :)

    VálaszTörlés
  3. Tessa, örülök, hogy tetszett.:)
    igen, a vége eléggé gyors lett, viszont még folytatódik, odakinn már azt hiszem, az ötödik résznél tartanak. valószínűleg azért tűnik összecsapottnak, mert ami itt a vég, az csak egy köztes állomás igazából. remélem, hozzák majd a többit is.

    VálaszTörlés
  4. Nagyon szép kritika, igen jó meglátásokkal. Kicsit más megvilágításba is helyezi a könyvet :)

    Nekem a karakterekkel kapcsolatban volt csupán hiányérzetem olvasás közben, mégpedig az, hogy nem voltak elég mélyek és valahogy nem tudtam úgy együtt izgulni egyikkel sem. Nem feltétlen ragaszkodtam egyikhez sem, nem tudtam azonosulni velük... egyszerűen nem volt megfelelő hangsúly fektetve a belső felépítésükre.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm. más megvilágításba - mihez képest?:)

      általában én is karakterfüggő vagyok, kellenek a jellemek, hogy a drámák rendesen kibontakozhassanak, de ez annyira idegen világ és életmód volt, hogy itt nem hiányoltam. érzékeltem én is, hogy lehetnének árnyaltabbak, de épp elég volt befogadni ezt a sokmindent. nem vagyok benne biztos, hogy hozzátett volna a könyvhöz, ha színesebbek vagy "jellemesebbek" a szereplők.

      Törlés
  5. Én írtam a 28-i bejegyzést és a más megvilágítás alatt azt értettem, hogy jónak tartottam azt, ahogyan a könyv egyes eseményeit értelmezted és azt, amit Te kiolvastál belőlük. Részben eltér az enyémtől, részben ráerősít, részben hozzáad :) Lehet igazad van a karakterekkel kapcsolatban, illetve ez ugye szubjektív. Nálam ez úgy működik, ha nem tudok azonosulni a karakterrel, nem izgulok érte, akkor amit mond/ami történik vele az semleges, nem vált ki érzelmi töltetet. Nem egy "page turner" könyv számomra, nem kiáltok fel magamban, hogy "na most mi lesz a karakterrel?", hiszen részben hidegen hagy, kellékek csupán a nagy színdarabban. Ott van pl. Kvothe karaktere (A szél neve). A karakter annyira magával ragadott, hogy ha nem történt vele semmi vagy akár csak egy almáról beszélt is, de faltam a mondatokat, kíváncsi voltam mit és hogyan mond, illetve izgultam mi lesz a sorsa. Ezzel ellentétben a Napok háza karakterei többé-kevésbé semlegesek voltak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. aha,értem.
      alapvetően nálam is ez van, a legtöbb könyvben muszáj, hogy legyen valaki, aki magához köt, alapvetően aki miatt olvasni érdemes a történetet. emiatt először volt egy kis csalódás is bennem, amikor elkezdtem, mert csak úgy sodródtam. Gentain sztem bolond volt, így különösebben nem érdekelt, a két kvázi főszereplőből pedig olyan keveset kaptunk, mint személyiségek, hogy nem tudtam hova tenni őket. de ez is valahogy úgy működött, mint a valóságban: először csak a felszínt láttam, aztán minél több időt töltöttem velük, annál inkább kitűnt az énjük.
      de közben az is világos lett, hogy ez a könyv nem a szereplőkért van, hanem egy globálisabb, és emiatt lényegesebb dolog miatt: egy másik létforma bemutatásáért. ilyen távlatokban eltörpül a személyiség, és előtérbe kerülnek más dolgok, pl. az űrutazás, a tudás felhalmozása, tárolása és továbbadása, a létformák különbözősége, a világegyetem hierarchiája, a hódítás és terjeszkedés kényszere, a civilizációk különbözősége, meg hasonlók. hogy az univerzum élő egység, sok kis apró, jelentéktelennek tűnő egyeddel.
      és ez most SPOILER:
      és például a vége, ami miatt én nagyon vártam a folytatást, hogy oké, eljutottak ide a Földre, de innen hova tovább? mit hozott magával, ami nélküle nem lenne? mennyire befolyásolta a megérkezés a mi létünket? ebben a kontextusban nincs jelentősége jellemeknek, csak az eseményeknek, és annak, ahonnan jött.
      sajna nincs folytatása, de talán majd egyszer.

      Kvothe-t én is imádom.:)) hatalmas karakter.

      Törlés
  6. Tudsz a folytatásáról valami hírt, vagy esetleg másik könyvéről megjelenési pletykákat? Most nagy kedvem van tőle olvasni. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. úgy tudom, hogy jegelték Reynoldsot, és nem folytatják a jelenések tere sorozatot, de majd megpróbálok utána kérdezni.
      sajnálnám, mert tök jól ír.

      Törlés
    2. Oh, nagyon sajnálnám!!!! Imádtam mindkét könyvét! Csak tudnám, akkor minek kezdenek el egy sorozatot?! (Örök rejtély marad!) :( Köszi azért.

      Törlés
    3. mostanában mindenki olyan nehezen akarja folytatni a megkezdett sorozatait.

      Törlés
  7. Valaki esteleg tud vmit a sorozat folytatásáról? Vagy végleg mondjak le róla? Tudom, angolul kellene folytatnom, de még reménykedem!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. talán nem kell róla lemondani. a delta vision át akar venni egy csomó félbemaradt írót, és Reynolds is köztük van. de hogy ebből mikor lesz könyv, azt nem tudom.

      Törlés
    2. Szuper!!! Bár egyre többször akadok fent ilyen sorozat felfüggesztésen és nagyon piszkálja a csőröm, hogy angolul is meg kellene már tanulnom olvasni. Szerinted melyik könyvvel kezdjem? Nincs ötletem, pár tipp kiindulásnak jól jönne. Vmi fantasy vagy sci-fi. :)

      Törlés
    3. mondanám, hogy a ya-k nyelvezet egészen egyszerű, de rongáld az agyad velük. :D
      amit legutóbb angolul olvastam, a wayward pines harmadik része, az alapján tudom ajánlani az egész sorit kezdésnek, bár nem tudom, mennyire vagy most ilyen könyvekre hangolódva.
      amit még szeretek angolul, az bármelyik urban fantasy. ha kicsit szótárazni kell, engem az se zavar, a lényeg, hogy érdekeljen a könyv.
      (chloe neil-t olvastam, darynda jonest, patricia briggs-t, meg persze moningot, de sztem mindenképpen olyat érdemes olvasni, amit egyébként is olvasnál.)

      Törlés
    4. kimaradt egy ne. ne rongáld velük az agyad.

      Törlés