Ahogy kinyitottam az első oldalon, úgy nézett ki, mintha már legalább húszan olvasták volna oda és vissza, mindenféle időjárási viszontagságnak kitéve; nem volt szükségem könyvjelzőre, mert ahová lapoztam, úgy maradt , és soha nem vesztettem el a fonalat, bármennyi idő is maradt ki a hosszabb együttlétek között. Ráadásul a borítója azonnal kipödörödött, és semmiféle erővel nem tudtam egyenesbe kényszeríteni.
Roppant egyszerű, de pompás szórakozás volt. Egész végig alapvetően magamon röhögtem, kezdve azzal, hogy én is rettegtem a bébimmel egyedül maradni, ami csak így, ennyi év távlatából tűnik ennyire viccesnek, egészen odáig, hogy én is folyamatosan és betegesen aggódom, általában hülyeségek miatt. Jól esik szembesülni a nagy anyakép lerombolásával. Mert mindenkiben él az ideális anya viselkedéséről, gondolkodásáról és érzéseiről egy kép, amit ez a könyv porrá zúz. És mivel már legalább ketten gondoltuk és éreztük ugyanazt, az író és én, gyanítom, így lehet ez másokkal is. Lehet ezt komolyan, kemény témákat irodalmi köntösbe bújtatva feszegetni, mint ahogyan Elena Ferrante teszi, és lehet poénosan is, megmutatva a humoros oldalát is ennek a hamis társadalmi képnek, ami szinte születésünktől kezdve ivódik belénk.
Aki úgy érzi, hogy valami nem stimmel vele, és nem úgy működik belülről, mint ahogyan az eddig hallottak alapján kellene, ha olyanokat gondol és érez, amit nem érez helyénvalónak, mindenképpen olvassa el a könyvet, aztán rá fog jönni, hogy nincs vele semmi baj, mindenki így működik. Én például soha nem kezdeményeztem beszélgetést a játszótéren az anyukákkal, mert semmi kedvem nem volt ahhoz a versenyhez, hogy kinek a gyereke szebb, okosabb és ügyesebb. Valamiért mindenki kényszert érzett rá, hogy überelje az éppen aktuális kisgyereket a sajátjával. És én mondjuk nem dobtam ki a gyerekneveléses könyveket, egyszerűen nem is vettem, nemhogy olvassak ilyet. És végre, végre, egy olyan könyv, ahol a pasi nem akar menekülni a bálnányi párjától valami filigrán és gyerektelen nőstény karjaiba, hanem vállalja, hogy adott esetben ez ezzel is járhat. Oké, kicsit csúsztatok, mert a könyvíró vállalja, hogy soha nem is volt filigrán, a párja már a tömegével együtt nyerte el eredetileg is. És nincs hiszti, meg nyavalygás, Peter férfi a talpán, mert segít, okos tanácsokat ad, és nem veszi olyan komolyan az apaságot, hogy abba belerokkanna. Ha kell, bevásárol, ha kell, pelenkát cserél, de mindenképpen ő a biztos pont, mert a többi anya mindenféle elméletei messzire elkerülik, így nem áll befolyásolás alatt. Mondhatni ő az egyetlen objektív forrás, ha a gyerekekről van szó.
Steph nagyon bátor. Először is gyereket vállalt. Először csak egyet, amiből gyorsan kettő lett. Megküzd az anyákkal. A kölkökkel. Önmagával. Bár én azt a félmeztelen szoptatást a fogadáson, a tömeg közepén tuti nem vállaltam volna be, pedig én is bátor vagyok. Valószínűleg mindenkinek emlékezetes egy party volt. A Férfi, aki álomba merül sorainál a könnyem csorgott, úgy röhögtem, de még most is, ahogy eszembe jut.:D Az életünkből kimaradtak a babakocsis élmények, mert amíg csak bírtam, kenguruban járkáltunk mindenfelé. Marha kényelmes, és praktikus, bár kaptam kellően sok rosszalló pillantást, mintha én lennék az az anya, aki azzal kínozza a gyerekét, hogy órákon keresztül spárgába kényszeríti. Mellesleg volt egy olyan jótékony hatása, hogy a csípőficam (mármint a gyereké) messzire elkerült minket. Egyszer a gyerek, kengurustól, meg én, aki soha nem bírja ki, hogy ne szóljon vissza a beszólásokra, szembekerültem egy idős hölggyel, aki soha nem bírja ki, hogy ne ossza meg mindenkivel az éppen aktuális gondolatait. A busz csak óvatosan röhögött a beszélgetésünkön. Azóta sem értem, hogy miért hisztiznek a nők a babakocsis macerán, mikor egyetlen kenguruval problémamentessé tehetnék az életüket. De problémázni nyilván jó. Meg oké, én egy gyerekkel számoltam. Kettővel már nem menne ilyen simán.
Szinte minden apróságot a felszínre hozott, és azoknak örültem a legjobban, amikről már azt hittem, hogy elfelejtettem. Minden gyerek leesik legalább egyszer az életében a lépcsőn, borzalmas hangok, és még iszonyatosabb látvány kíséretében...? (ez mondjuk a felejthetetlen élmények közé tartozik, még most is feláll a szőr mindenem.) És hol maradt az együtt alvás élménye? Lehet uralkodni a káosz felett, vagy ez csak egy olyan valami, amit az ember halálos nyugalomban annyiban hagy, megkönnyítve ezzel nem csak a család, de önmaga életét is? És persze a tévézés, mert a tévé Sátán Eszköze, maga a Gonosz. De kit érdekel, amikor megy a RoliePolieOlie? Egyébként is, a tévében van egy rakás okosság is, amit én nem feltétlen tartok észben, hogy meg kellene osszam a gyerekemmel, viszont jó, hogy legalább valahonnan tud róla. Nálunk akkor kezdődtek a bajok, amikor rátaláltunk a Cartoon Networkre. Azóta meggyőződésem, hogy a meséket frusztrált, agyhalott, pszichopata felnőttek írják a saját szórakoztatásukra, csak mesének álcázzák őket, hogy mindenképpen biztosítsák a szerencsére nagyon kis számú utánpótlásuk kinevelését. Igazából ott adtam fel, amikor a National Geographicon vagy a Discoveryn, már nem tudom, melyiken, kisállatokat műtöttek premier plánban. Áldást mondtam, hogy van saját tévéje, ami elé le lehet ültetni, ha ilyeneket akar nézni. Állatorvosnak készült, úgyhogy elnéző voltam.
"A tévé rossz, mert
a) egy kis pihenőt nyújt az anyáknak,
b) passzív tevékenység.
Ha szex közben alulra kerülünk, az is az?"
0 Megjegyzések