Pinkerton kisasszony szigorú és neves leányintézetéből két diák búcsúzik: egy gazdag bankár nemes lelkű lánya, Emilia (őt az író a feleségéről mintázta), és egy szegény, árva, de feltörekvő leány, Rebecca Sharp, akin megakad a férfiak szeme, és aki mint segédtanító tanulhatott az intézet falai között. Emilia meghívja Beckyt, hogy töltsön náluk néhány hetet, és itt megismerkedhetünk Becky romlott, de érvényesülni képes énjével, és azzal világgal, ahová ő annyira megpróbál felkapaszkodni. Amíg Emilia jóságos, naiv ártatlan és tiszta lélek, addig Becky épp az ellenkezője: számító, pénzéhes és roppant gátlástalan. Ezek a tulajdonságai mind segítségére vannak abban, hogy befolyásolni tudja környezetét, hogy a gyengébbeken uralkodhasson. Így eshetett meg, hogy amikor Pitt Crawley báró családjához kerül, ott nélkülözhetetlenné teszi magát, annyira, hogy a báró fia feleségül is veszi. De Beckyt kalandor természete nem hagyja nyugodni, és amíg azt látjuk, hogy Emilia képes beletörődni sorsába, özvegységében is tiszta élete vonzó lehet egy igényes férfinak, addig Becky nem képes megnyugodni, és egyre magasabb babérokra tör.
Nagyon nehezen kezdtem bele a regénybe, féltem, hogy unni fogom magam, mert biztosan száraz és kioktató a stílusa, és teli van komoly erkölcsi példázatokkal. Nem hiába aggódtam, bár a probléma nem ez volt. A regény nagyon-nagyon-nagyon hosszú, és bármennyire is jó volt Thackeray stílusa, a történet egyszerűen nem kötött le. Tetszett, ahogy az író úgy vezet végig ezen a pár éven, hogy szinte egyetlen pillanatra sem feledteti velünk, ő az író, ő irányítja a történteket, és bármennyire is konkrét a közeg, amiről szól, mindvégig ott áll az olvasó és a történet között. Talán ez is volt a baj, akkora távolságot képezett köztem és a könyv szereplői és cselekménye között, hogy körülbelül akkora érdekességgel bírt számomra az egész, mintha a szomszédot kellene bámulnom éveken keresztül. Becky átlátszó hazugságai és törtetése gyorsan unalmassá vált, Emilia naivsága és együgyűsége az agyamra ment, és közben folyamatosan azt éreztem, hogy ezt ne, nem akarom ezt olvasni, ennek sose lesz vége. Nem is olvastam el rendesen, kb a felétől már csak átlapozgattam. Ha nem eresztette volna ennyire bő lére Thackeray, ha kicsit közelebb engedett volna mindenhez, amiről a könyvben szó van, talán tudtam volna élvezni, így igazából az elkapott poénok és ironikus kiszólások szórakoztattak csak, az meg azért, lássuk be, nagyon kevés. Arról nem is szólva, hogy mindig eltért a tárgytól. Elkezdett mesélni valamit, arról eszébe jutott még valami, aztán arról is valami, aztán, hoppá, visszakanyarodott az első témához. És még csak nem is szaftos kis pletykák voltak, vagy izgalmas kis történetek, hanem egyszerű udvari pletykák: ki hol kivel mi csinált, és mi történt vele, merre állt a frufruja, és milyen színű székre ült le.
A legvégén van egy néhány oldalas szószedet (50 oldal :), ami a könyvben nagyon sűrűn előforduló megcsillagozott nevek, szavak, kifejezések magyarázatául szolgál. Van pár érdekesség, ami miatt érdemes hátralapozni, sőt, nekem ez az 50 oldal kellemesebb élmény volt, mint az egész könyv.
0 Megjegyzések