Robert J. Sawyer - Flashforward és Lélekhullám

Flashforward

Gondoltál már arra, hol leszel húsz év múlva? Hogy mit fogsz csinálni, kikkel és hol? Én sokat. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a jelen megváltoztathatatlan, és minden ugyanígy lesz, ugyanezekkel az emberekkel, ugyanebben a környezetben, még akár 30 év múlva is. Pedig nem így van, az élet lüktet, folyamatosan halad előre, és óhatatlanul változik, minden más lesz; más lehet már akár egy fél év múlva is, és ezt nem fogom tudni befolyásolni. Szeretném látni a jövőt? Nem. Te szeretnéd? Szívesebben látnám a tiéd, mint a sajátom...:)

A Flasforward szereplőivel viszont megtörtént, akár akarták, akár nem. A CERN (egy kutatóintézet) egy kísérletet időzített helyi idő szerint 17.00 -ra, aminek a lényegét sajnos nem értettem, valami részecskeütköztetés volt, amiből hatalmas energiát és hőt kellett volna nyerniük. Ez igazából a történet szempontjából csak annyiban érdekes, hogy a kísérlet megkezdésével egy időben két percre mindenki elveszítette az eszméletét, és a jelenség okainak kivizsgálásra éppen kéznél vannak ezek a kutatók, fizikusok, programozók, és adja magát, hogy a kutatást összefogja a CERN. Az eszméletvesztés alatt mindenki elrepült a saját 20 évvel későbbi életébe, és bepillantást nyerhetett két percbe a jövőbeli mindennapjaiból. De mi volt az oka ennek a jelenségnek? Ki idézte elő, és miért?

És itt jön a dolog izgalmas része: ki mit látott, és hogyan dolgozza fel mindezt. És mi van azokkal, akik nem láttak semmit? Érdekes kérdéseket vet fel, és nagyon emberi oldalról közelíti meg az eseményt. Van, aki a saját halálával kénytelen szembesülni, van, aki azzal, hogy az érzelmi élete és családi kapcsolatai mégsem alakultak olyan harmonikusan és boldogan, mint azt szerette volna, és persze volt, aki nem amellé az ember mellé feküdt, akivel a jelenben elképzelte a jövőjét. A 'mostban' egyikünk sem tudja elképzelni, hogy valaha szerethet mást, hogy erőszakos véget érhet, hogy nem lesz boldog, mert nem erre törekszünk. Mindenki igyekszik a lehető legjobban megvalósítani az álmait, de ez olykor kisiklik, mint ahogyan az a könyv szereplőivel is megtörténik. Nagyon jól ábrázolja azokat a lelkiállapotokat, amikbe az eseményt követően kerülnek az emberek, és leszűrve a tanulságot, láthatóan nem is olyan nagy baj, hogy nem ismerjük a jövőt. Mert ez az egész nem csak azt jelenti, hogy látják önmagukat, hanem azt is, hogy értesülnek másokról is, és ez mindent, de mindet megváltoztat, nem csak emberi életeket, de cégek, vállaltok életét is, befolyásolja a lelkeket és gondolatokat éppúgy, mint a gazdasági életet. És jön a bökkenő: bárki-bármi is idézte ezt elő, mi lehetett a célja? És főleg, hogyan csinálták? Ezért szerettem olvasni: kérdéseket vet fel, továbbgondolásra késztet, olyan irányba terelve, ami sehová sem vezet, de épp ettől olyan izgalmas. Gondolatkísérlet, ahol majd csak 20 év múlva derül ki, igazam volt-e vagy sem. És a legfontosabb: a jövő történéseinek tudatában lehet-e változtatni a bekövetkezendő eseményeken, van-e beleszólásunk a saját életünkbe, vagy a döntéseink, jellemünk elkerülhetetlen következményeként történnek velünk dolgok?

A sorozatot már láttam (imádom), és kerestem az azonosságokat, de csak nyomokban találtam, úgyhogy aki látta, attól még nyugodtan el is olvashatja, mert ez azon alkotások egyike, ahol a film is, könyv is nagyon jó, csak épp teljesen más a kettő.

Lélekhullám

Azt hiszem, hogy én most fogom a testemet, és megszabadulok tőle. Csak nyűg, és bár okoz élvezetet is, több vele a gond, mint nélküle. Etetni kell, szórakoztatni, kényelmes ágy kell neki, nem mindegy, hogy áll a párna a feje alatt, és könyvet akar a kezébe. Mindig. Jobb lesz nekem nélküle.

Nekem? Ki az a nekem? Ki az az én? Emlékek, testetlen múlt, benyomások összessége, a jelen egyetlen parányi pillanata, ami azonnal elillan, hogy feledésbe merüljön, vagy ismételten emlékké váljon, testetlenül. Az örök körforgás, korlátok közé szorítva. Ez vagyok én. Viszont ha már test nélkül létezem, enyém lehet a világ egy olyan szelete, ahová elme még el nem jutott: mondjuk az internet. És ott kiteljesedem majd, az leszek, aki igazán lenni akarok: szellemként fogok létezni, esetleg a halhatatlanságom tudatában megtanulom igazán felülről, és igazán taosita módon szemlélni a dolgokat, vagy megmaradok önmagam hű másának, aki elutasítja a Taót, viszont imádja az útkeresést. És megtehetek minden olyan dolgot, amit azelőtt emberi gátak, erkölcs, szégyenérzet, bűnbánat vagy törvény tiltott, ráadásul temérdek információhalmaz áll majd a rendelkezésemre, a temérdek könyvről nem is beszélve.

Peter Hobson egy nagyon okos, tanult elme, aki akkor, amikor a barátjának javasolta, hogy az agyáról (személyiségéről, emlékeiről, múltjáról és vágyairól) tudományos céllal másolatokat készítsen, nem gondolt bele, hogy milyen következményekkel jár az, amikor az ember szó szerint szabadon engedi önmagát. Peter a halál utáni életet kutatja, jobban mondva a lélek létezését, barátja Sarkar pedig az MI-ben utazik. Ők ketten ha összeadják, amit tudnak, ott kő kövön nem marad: rászabadítottak az internetre három másolatot Peterből, és az egyikük gyilkol. Igen, bennem is felmerült a kérdés, hogy hogyan gyilkolhat valaki a neten keresztül: marha egyszerűen. Elég egy megbízás, egy kis kutakodás rejtett, titkosított anyagokban, egy telefonon felvett rendelés rögzítése közben egy kis módosítás, és kész a bűntény.

Sawyert láthatóan nagyon foglalkoztatja az emberi elme működése, és a tudat fenntartása a halál után is, valamint úgy en bloc, az agyi/ gondolati folyamatok. A Flashforwardban is foglalkozott már ezzel a témával, igaz, egészen más aspektusból megközelítve. A Lélekhullámban egy igen különleges tárolási megoldással találkozhatunk. Részletesen elemzi nem csak a tudományos problémákat és elméleteket pro és kontra, de bepillanthattam egy ember lelkébe, életébe, mindennapjaiba. Arra számítottam, hogy gyorsan felpörögnek az események, ehelyett a könyv első felében Peterrel ismerkedhettem meg, az érzéseivel, gondolataival, mindennapjaival, a feleségével való kapcsolatával, de ez egyáltalán nem zavart, sőt. Igazán megszerettem őt is, és a párját is, ők adták az emberi oldalát ennek az egyébként nagyon is tudományos könyvnek. A lassú kezdés után aztán felpörögtek az események, és mire feleszméltem, már este lett, és kiolvastam. És most megyek, és lekapcsolom magam, hogy a tudatom pihenjen és járhassa kicsit a saját útját. Mert egyébként ugyanarra a végkövetkeztetésre jutottam a halhatatlanságot illetően, mint Hobson.