Steven Erikson - Harangszó a kopókért

Az eposzi ívű történet utolsó felvonásához érkezik...
Azt mondják, minden ármány, minden cselszövés, minden nagy szabású terv végén maga a Csuklyás várakozik. De ez alkalommal másként áll a helyzet: ez alkalommal a Halál Ura már a kezdet kezdetén ott van...
Darujhisztán baljóslatú szóbeszédektől és suttogásoktól hemzseg és fuldoklik. Idegenek érkeztek, egy gyilkos járja a várost, ráadásul K'rul vendéglőjének tulajdonosai orgyilkosok célpontjai lettek. Ám mindez eltörpül amellett, ami hamarosan bekövetkezik... mert a távolból már a kopók csaholása hallatszik. A messzi Fekete Korallban pedig a város vezetői, a tiste andiik mintha mit sem tudnának arról a fenyegetésről, amit a Megváltó szektája jelent - egy becsületes halandóból lett istené, aki tehetetlennek tűnik hívei torz elképzeléseivel szemben.
Ezért aztán Csuklyás egy olyan összeesküvés élére áll, amely az egész világegyetemet megrengeti majd, ám a végén másvalaki várakozik: Fürkész Anomander, a Sötétség Fia, aki eljött, hogy helyrehozzon egy ősrégi és rettenetes hibát...

Alexandra

Ha valaki igazi epikus fantasyt akar olvasni, az egy idő után Eriksont nem fogja tudni megkerülni. A 10 kötetes sorozatnak ez itthon a nyolcadik megjelent része, ami egy kicsit elrettentően hangozhat, főleg úgy, hogy vannak kötetek, amikhez már csak nagy szerencsével lehet hozzájutni, de ez ne tántorítson el senkit, ugyanis ez az a sorozat, ahol a kötetek nem követik egymást kronológiailag, amit nem győzök mindig külön kiemelni, ha a malazákról van szó.
Erikson három fő szálat visz a köteteiben: Genabackist (Hold udvara, Jég emlékezete, Harangszó  a kopókért), Hétvárost (Tremorlor kapuja, Láncok háza, Csontvadászok) és a tiste edurok világát (Éjsötét áradat, Kaszás vihara). Mindegyik szálnak más a hangulata, és bár időnként összefonódnak, teljesen követhetőek önmagukban is.Sőt, az egyes regények is teljesen élvezhetőek önmagukban is, ugyanis akkora mennyiségű infót kellene észben tartani, ha valaki minden egyes apró szálat követni akar, amire szerintem csak nagyon keveseknek van kapacitása.
Itt igazán az dönt, hogy kinek mi a kedvence. Nekem a Tiste Edurok világa nagyon idegen, viszont a városokban és a kontinensen nagyon jól érzem magam, ahol emberek és istenek léteznek egymás mellett, a maguk kis tivornyáival, pusztító hajlamaival és vérengzésével. Merthogy nem csak az emberek viselnek háborút, és szúrják le a másikat apró-cseprő okok miatt, de az istenek és istennők is terveket szőnek, szövetségeseket keresnek, és próbálják pusztítani egymást, mindezt valami megfoghatatlan hatalomért. Némelyik emberré válik, mások csak időnként tűnnek fel a színen, és csak a hatásuk érződik, de egyikük sem céltalan.
Egy nagy szabású történelmi látképe egy elképzelt világnak, aprólékosan megrajzolva, ügyelve a történelemre, a karakterekre, és a különleges mágiahasználatra.

Alapvetően nem jellemző a sorozatra, hogy nevetésre ingerelne, de Genabackis szála teli van szórakoztató szereplőkkel (pl. Iszkiri Puszt, vagy Kruppe). Ráadásul ebben a részben még a helyzetekből adódó humort is kihasználta Erikson, eddig nem tűnt fel, hogy ez jellemző lenne rá.
Egyébként azt kell mondjam, hogy halad a saját biztonságos medrében: rengeteg a szereplő, ezzel együtt a cselekményszál is, és sokszor gondoltam arra, hogy remélem, Eriskon tudja, kinek mi a célja, mert nekem sokszor nem volt egyértelmű. Oké, szerezzük meg a hatalmat, de ki felett? Más a végcél egy embernél és más egy istennél, de lehet, hogy nem is baj, hogy időnként ilyen elveszett voltam, mert ha nem drukkolok senkinek, akkor az összes szál egyforma érdekességgel bír.
Valószínűleg azért ez a kedvenc szálam, mert van két olyan szereplő, akikért már az első kötet óta rajongok, és minden könyvért, amiben ők vannak: Puszt és Anomander. Két teljesen más karakter, ráadásul Puszt még hibbant is nem kicsit, szóval fogalmam sincs, miért épp ők lettek a kedvenceim, mert egyébként a többi karakter is remekül meg van rajzolva.
Nagyon szeretem a kopós részeket. Sötét és borzongató lesz tőlük a hangulat, bárhol is bukkanjanak fel. Nem mintha nélkülük nem lenne az, mert ugye nincs valami egyszerű mágia-rendszere Eriksonnak. Üregeket nyitnak meg varázslatok közben, és sose lehet tudni, kire mi vár ott, ki bujkál éppen abban az üregben, netán melyik világra nyílik. Vagyis lehet, hogy aki megnyitja az üreget, annak tudnia kellene, de nekem mindig meglepetés, mi bukkan fel. Seregek harcolnak, a városokban orgyilkosok bukkannak fel, Kruppe pedig szövi a maga szokásos kis történeteit a mesés stílusában.
Jó volt újra találkozni a gárdával, mindenkivel, kivétel nélkül. (de Anomander miatt most nagyon haragszom.)

Ha eddig nem kezdted el a sorozatot, semmiképp ne ezzel kezdd, de aki szereti ezt a világot, annak most sem fog csalódást okozni Erikson.

Ennyi volt a hivatalos része, most jöjjön még egy kis kedvcsináló, mert ha valaminek, hát ennek a sorozatnak nagy szüksége van rá.

A sorozatok időnként nagyon jól jönnek, máskor marhára idegesítőek, mert érződik rajtuk, hogy csak a sokadik bőrt nyúzzák le egy viszonylag csekélyke történettől. Picit felturbózzák, aztán már kész is a fix 3 kötet arról, ami egy kötetbe is bőven belefért volna. Ezek a könyvek nagyrészt nem túl vastagok önállóan sem, de ha a sallangtól megfosztanánk őket, a legtöbb három kötetből simán kijön egy, szintén nem túl vastag könyv.
Erikson viszont rémületes ezzel a kötetenkénti 900 oldallal. Nem mondom, hogy ne lenne benne felesleges rész, mert amikor olvasom, minden helyénvalónak és oda illőnek tűnik, utólag meg már a fene se emlékszik ilyenekre, szóval ez a sorozat nagyon tömény. Martinnál talán könnyebb az emberek dolga. Egyrészt a film miatt jóval kézzelfoghatóbb azoknak, akik csak annak hatására kezdték vagy akarják kezdeni, másrészt az egy viszonylag ismerős, még ha nem is valós, világban játszódik. történhetne akár a mi középkorunkban is, egy kis sárkánnyal és varászlattal megspékelve.
Eriksonnal senkinek nincs, és nem lesz könnyű dolga. Egy merőben idegen világ, különös lényekkel,  sokszor még az emberforma ellenére sem ember szereplőkkel, teljesen valóságtól idegen történettel. Egy másik világ múltja és jelene, ahol olyan emberi motivációkkal találkozhatunk, mint a hatalomvágy, a kapzsiság, árulás és ármány, mégsem lehetne beilleszteni egyetlen történelmi korunkba sem. nem csak a mágiarendszere  és az idegen lények miatt, hanem mert a legtöbb szálban semmi emberi vonás nincs.
Mégis jó elmerülni a könyvekben, mert kihívás követni az eseményeket és a szereplőket, az egymáshoz való viszonyukat és a cselekedeteik következményeit, és nem igazán lehet unatkozni közben. nem mondom, hogy nincsenek benne unalmasabb részek, mert ekkora mennyiségű szöveg óhatatlanul kimeríti az olvasó érzékeit egy idő után, és simán el lehet fáradni egy gyönge kis menetelést olvasva vagy a város utcáin járkálva, de ezt a történetet nem lehetett volna egyetlen könyvbe belesűríteni. Erikson úgy ír, hogy még a sokadik kötetre is azzal a biztos tudattal veti magát az ember, hogy eszébe sem jut, hogy esetleg gyengül a színvonal, vagy azt érezze olvasás közben, hogy már az író is unja a saját világát (megmondom őszintén, én Martinnál már a negyedik résznél azt éreztem, hogy fogalma sincs, minek kezdett bele, és az ötödik sem győzött meg, hogy nem így van.) Erikson nem tudta túlvállalni magát még ebben a nyolcadik kötetben sem, és hogy a következő kettőnél sem fog eszembe jutni, hogy bárcsak abbahagyná már, az is egészen biztos.
Amikor anno levettem a boltban az malazaiak első két részét, nem is gondoltam, hogy ez egy ekkora szerelem lesz. Martin másik két könyvét is ezekkel együtt tettem a kosárba, és érdekes figyelni, hogy mennyire eltérő a két sorozat utóélete nem csak a nagyvilágban, de nálam is.

Ha valaki a sorozatról kicsit bővebben szeretne tájékozódni:

malazai wikipédia magyarul és angolul

a sorozat oldala

Erikson oldala

összefoglalás a könyvekről
képek innen és én innen