Témázunk - Hullámvasút-olvasás

Nagy reményekkel lekapom a könyvet a polcról (vagy töltöm be az olvasót, az most mindegy is), kényelmesen elhelyezkedek, és várom, hogy magába szippantson a könyv. Mert tudom, hogy fog. Mert ez olyan könyv. Olyannak kell lennie.
...
Aztán nyomni kezdi a hátam a kanapé. Meg töri a fenekem valami. Na, kezd már kicsit izgalmasabb lenni. De csak kezd. Meg éhes vagyok. Vagy inkább teáznék. Összeáll ez valamikor rendesen? Nem kéne folytatni a sorit, aminek a nézését a múltkor félbehagytam?
...
Csinálok inkább egy kávét. 
Milyen könyvem van még?

Ismerős? :)
Én ezt simán el tudom játszani akár öt könyvvel is egymás után. Vagy többel. Mert van az úgy, hogy nem szippant be valamiért. Nem mondom, hogy mindig  a könyv lenne a hibás, szerintem általában felerészben én, felében meg az író, netán a fordító.
Azt szeretem, amikor ott van előttem 1000+ oldal, és csak úgy átsuhanok a könyvön, hogy észre sem veszem. Nem nézem, hol tartok, hány oldal van még, meddig kell még olvasnom, mert örökké olvasnám. Oké, egyszer nyilván azt is megunnám, csak nem mindegy, mennyi után. Egy ilyen tömény könyvet elolvasni a jó munka érzetét kelti bennem. Mint amikor átlépek a határaimon, és utána egy ideig képes vagyok teljes elégedettséggel létezni - ezt is megcsináltam.

De van, hogy már az eleje sem az igazi. Vagy az eleje még igen, de utána sem tud többet nyújtani, mint az első oldalon, amikor még ott tartok, hogy ez egy új történet, új emberekkel, meg kell velük ismerkednem, be- és el kell őket fogadnom. Ha még 50 oldal után is azon vagyok, hogy elfogadjam a szereplőket, ott gáz van. Szerintem egy új könyvbe belefogni olyan, mint új társaságba csöppenni. Az ember figyel, ismerkedik, beilleszkedik. Próbál valami olyan elemet, alkotórészt találni, ami illik hozzá, amit megragadva behúzza magát a közegbe. Ez egy könyvnél igazából bármi lehet, talán jobban függ az író erősségeitől, mint magától a történettől.
Azt viszont nem szeretem, amikor a könyv csapong, és érzem, hogy még a szereplőm is izzad, hogy történjen már valami végre, de még mindig semmi. Az nem gond, ha nekem kell összefonnom a szálakat, de ha a 100. oldalnál se derül ki, miről is szól, az már probléma.

Legutóbbi nem várt kudarcom Franzen volt, az Erős rengéssel. Nem egy rövid könyv, mondjuk mihez képest, olvastam már sokkal hosszabbat is, de a negyedétől hirtelen nem akart csúszni. Azt hiszem, azért, mert megfogyatkoztak a szereplők, akikkel egyébként sem találtam meg a közös hangot. Mert nem történt semmi, ami meg igen, az is érdektelen volt. Mentek ide, meg oda, dugtak, buliztak, hisztiztek hol ezzel, hol azzal, de olyan lelketlen volt az egész. Nem érdekelt, kinek mi baja, és miért. Ha sok a szereplő, mozgalmasnak tűnik a könyv, színesebbnek, de kevés rossz szereplővel nem jó összezárva lenni. És itt is az volt, hogy olvastam, olvastam, de azon kívül, hogy felsorakozott megint egy csomó lelkisérült a nemnormálisan működő életükkel és nyomoronc családjukkal, nem derült ki, miért is léteznek. És ez engem így nem érdekel.
Általában adok a könyvnek olyan 50 oldalt, hogy megszokjuk egymást. Ha ennyi idő alatt nem akarom letenni, akkor nincs gond. De itt pont fordítva volt. Az eleje nagyon bejött, aztán ellaposodott, és érdektelenné vált, mert nem láttam, hova is fogunk kilyukadni. Környezetszennyezés? Családi dráma? Krimi? Valami misztikus dolog, ami rengéseket idéz elő? Ráadásul kellemetlen alakok voltak a szereplők, nem szívesen voltam velük. És nem volt türelmem kivárni sem, hogy újból belendüljön, és minden kiderüljön. Majd esetleg máskor.

Időnként nem olyan egyszerű eldöntenem, hogy miért nem jön be egy könyv, ugyanis van, hogy ha egy kis (esetleg sokkal hosszabb) idő után veszem elő újra, akkor meg szinte kedvenccé lesz.
Takeshivel is így jártam. Valamikor tavaly már egyszer elkezdtem, de valahogy nem maradt a kezemben. Untam, nem szerettem, nem érdekelt. Nem jött be a stílus, hiába erőltettem. Aztán most év elején meg teljesen beleszerelmesedtem.
Vagy a Vámpírakadémia, ami anno, mikor évekkel ezelőtt megjelent, kiverte nálam a biztosítékot a dedós nyelvezettel. Aztán kézbe vettem egy jó pillanatomban, és lenyomtam az egész sorozatot. Ehhez persze az kellett, hogy már megjelenjen az összes rész (és annyira ne érezzem dedósnak, mint először, de a nyelvezettől később sem kellett hasraesnem), mert abban viszont biztos vagyok, hogy ha akár két hetet várnom kellett volna a következőre, már nem olvastam volna végig.
Aztán van olyan, hogy a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnik a könyv, és ezt a könyv eleje is tükrözi, és csak idővel derül ki, hogy a szereplők képtelenek túljutni a saját baromságaikon, a történet önmaga körül forog, és nem akar előre haladni, és amit a fülszövegben érdekességként tálaltak, az a történet teljes közegében csak ostoba bárgyúság. A viccek egy idő után fárasztóak lesznek, és a poénoknak szánt dolgokon inkább sírnék, mint röhögnék.

Mivel hangulatolvasó vagyok, ha a könyv témája/karakterei nem találkoznak az éppen aktuális kívánalmaimmal, akkor nem sok esélye van, hogy ne unjak bele. Nagyon ritkán történik olyan, hogy ráhangolódok a könyvre, ami egy teljesen más műfaj, mint amit épp szívesen olvasnék. Legyen jól megírva, legyenek szimpik a karakterek, legyen valami története már az elejétől kezdve, és akkor nem unok rájuk.
Mert azt hiszem, ha megunok egy könyvet, akkor az azért van, csak hogy ennyi szöveg után kiderüljön a lényeg is, mert unalmassá válnak a szereplők. Vagy a felütéssel az író nem győzött meg. Vagy sok-sok oldal után még mindig felüt az író. Vagy a jó kezdet után gyors ereszkedés történik a hangulatban vagy az eseményekben. Vagy a történet unalmas. Vagy rosszul van megírva. Vagy felváltva hol ez, hol az a bajom. Még ha jól is kezdődik, egy idő után nem képes arra a könyv, hogy érdekeltté tegyen a lapozásban.

Általában egyébként minden könyvben van olyan rész, amit unok. Ezt nem is igazán veszem komolyan, lazán átlapozom. Nagyrészt ez kétféle téma: vagy üresjáratú fecsegés a semmiről, vagy valami politikai hozzáállás részletezése. Egyik sem érdekel, és mindkettő nélkül remekül működik bármilyen történet. Valami oknál fogva a politikai szál behozatala egyik pillanatról a másikra történik, és így is van vége olyan 2-3 oldal után. Hogy miért éreznek kényszert az írók politikai eszmefuttatásra, nem tudom. Mint a családi hepajoknál: összejönnek a szereplők, aztán egyszercsak vehemensen, nagyon részletesen taglalni kezdik, hogyan kellene működnie a világnak, és mit gondolnak adott társadalmi rendszerekről. Aztán, mintha mi sem történt volna, folyik tovább, aminek folynia kell. Ez utóbbi a családi hepajoknál kimarad, legalábbis nálunk. Ha egyszer előkerül a politika, akkor még a dédanyám botjáért is ez vagy az a hibás, és a végtelenségig tudják csavarni a témát. Ilyenkor be kell rúgni, mert akkor le lehet feküdni, és kimaradni ezekből az emeletes világmegváltásokból. A könyvet meg át kell lapozni. Ha meg sokat kell lapozni, keresni kell mást.

Többiek:

Pupi
Miamona 
Ilweran
Bea
zakkant

 Csatlakozók
katacita