2016/06/22

Témázunk - Másképp gondolom

június 22, 2016 31
Szerintem teljesen természetes, ha az ember véleménye, hozzáállása, érdeklődési köre idővel változik. Pont ezért nem merek újraolvasni régi nagy kedvenceket, és hagyok el szokásokat, amikről akár még pár hete is azt gondoltam, hogy nem fogok tudni létezni nélkülük; és persze veszek fel újakat is útközben.
Van pár dolog, ami az utóbbi időben nagyon elkezdett hiányozni: először is, hogy újra a sajátommá tegyem az olvasás élményét. Amióta ugyanis blogolok, valahogy olyan, mintha beköltözött volna a világ a kanapémra, és bár tudom, hogy ilyen mélységig nem érdekel senkit, mégis olyan érzés, mintha figyelnének, hogy mit olvasok, kellően haladok-e, okos könyvet olvasok-e, okos-e a véleményem, mindent megteszek-e, hogy minél hamarabb poszt szülessen belőle, ami persze okos, szórakoztató, elgondolkodtató. Baromság, de attól az érzés még itt volt. Kezd elmaradni, szerencsére, de még nem az igazi.
A másik meg, hogy ne úgy nézzek egy könyvre, hogy xy szerint ez jó volt, vagy rossz, vagy hogy egyáltalán nagy átlagban jókat vagy rosszakat olvastam-e róla. Valaha élmény volt, hogy a könyveket bloggerekhez tudtam kötni, és hogy úgy gondoltam, megóvom magam a rossz élménytől, és adok helyette jókat, és észre se vettem, hogy ez a hozzáállás alattomban megfosztott a felfedezéstől, mert már eleve elkönyveltem ilyennek vagy olyannak a könyvet.
A legutolsó kellemes emlékem saját felfedezéssel, amikor rárepültem az egyik szandiban Eriksonra és Martinra, és helyből megvettem a sorozatukból az első két-két részt, otthagyva ezzel egy rakat pénzt, de mindkettőt imádom a mai napig.  Persze, ez még a net előtt volt, meg jóval a blogolás előtt, és eszembe se jutott, hogy bárkinek a véleményét kikérdezzem, mielőtt megveszem.
Hogy mindez a blogolás ellen, így a saját blogom ellen is szól? Valóban. :D Lehet persze fanyalogni, hogy megint egy tipikus bloggerrinya, de ez a kőkemény igazság: ha független akarsz maradni, mindenféle befolyás nélkül, nem csak a blogokat kell elkerülni, hanem a netet is, mindenféle ajánlókkal, reklámokkal, felhívásokkal együtt, mert ha valamit sokat tolnak az arcodba, az idővel akkor is elkezd érdekelni, ha nem akarod.

Tinikoromban (is) rengeteget olvastam, és nagyapám egyszer megjegyezte, hogy majd leszokok róla, ha nagyobb leszek. Ezt akkor elképzelhetetlennek tartottam, viszont később jött egy nyűgösebb időszakom, amikor semmi nem volt jó (valószínűleg egyszerűen kifogtam pár béna könyvet), és ez az érzés nekem annyira idegen volt, hogy megrémültem, még majd igaza lesz.:D Szerencsére nem lett.
Merthogy volt egy olyan pozitív hozadéka is a blogolásnak, hogy rengeteg könyvvel megismerkedtem, és még ha nem is tágította a végtelenségig a határaimat, sokkal bevállalósabban olvasok a blogolás óta, mint előtte. Meg persze jóval nagyobb a választék is, ami a látóterembe kerül, és nem csak azért, mert több a könyv, hanem mert tudatosan többféle műfajra odafigyelek.
Régebben pl. helyből elutasítottam a magyar írókat és a szépirodalmat, ma már eljutottam odáig, hogy fenntartom a lehetőséget, hogy Grecsót vagy Dragománt olvassak. (a szándék megvan, csak még a megfelelő lelkiállapot nem jött elő hozzájuk:D)
Régen elvi kérdés volt, hogy végigolvasom, amit elkezdtem, mára simán félbehagyok bármit, és ehhez az kellett, hogy rájöjjek, nem feltétlen tud írni mindenki, akinek könyve jelent meg, és nem feltétlen nekem írták, még ha betű is van benne. Egykor hatalmas alázat volt bennem a könyvek iránt, ez mára az írói tehetségre szűkült.

Volt idő, amikor nagyon szerettem volna megosztani az élményeket, akár pozitív, akár negatív volt, és ezt meg is tettem. Az utóbbi időben erre már nincs igényem, azt gondolom, tökmindegy, mit gondolok.:D Perpill nekem sokkal érdekesebbek ezek a témázós/gondolkodós dolgok, minthogy egy könyvben mi volt a jó vagy a rossz, érdemes-e másnak olvasnia valamit, vagy nem.Többek között ezért is mondtam le a recikről, amit már ezerszer körbejártunk, nem tenném meg ezeregyedszerre. Anno nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de könnyebb az életem, mióta félévente csak egy reci talál meg.

Azt hiszem, hogy a szokások, ízlések változása nem választható el a blogolástól, nem csak nálam, hanem en bloc, senkinél sem, aki blogol. Ha nincs a blog, egyrészt kevesebb vagyok élményekkel, emberi kapcsolatokkal, és ezek formáló hatásaival, másrészt jóval beszűkültebb lenne a lista, amiből választanék. Úgyhogy hiába próbálok a blogos létemtől elvonatkoztatni, amikor pro és kontra előveszem a múltat, egyszerűen nem megy. Úgy tűnik, többféle szinten is nagyobb hatása van, mint azt sokan elismernék, vagy mint amire kapásból gondoltam volna. Ha úgy kellene elgondolkodnom ezen a változásos kérdésen, hogy közben nem lett volna blogom, nem tudom, mit gondolnék másképp, mit szeretnék jobban, mennyire lennék nyitottabb a mostanihoz képest, pláne, milyen könyveket olvastam volna, mennyi újdonság, érték és értéktelenség jutott volna el hozzám.

Ami még hatalmasat változott, az a blogolvasásomhoz kapcsolódik. Régen minden reggel a blogokkal kezdtem. Végigmentem szépen a friss posztokon, és minden reggel volt is mit olvasni. Baromira érdekelt, kinek mi a véleménye az aktuális olvasmányáról, mit ajánl, mi lesz a következő olvasmánya, és ami a legfontosabb volt, hogy nekem is lenne-e akkora élmény, mint másnak.
Hát ma már ezt nem csinálom. Egyrészt nagyon kevés blogger olvas olyasmit, ami engem is érdekel (ami valóban érdekel, és nem csak a tömeghype miatt figyelek rá), másrészt ezek a blogok sem frissülnek naponta, de még csak hetente sem.
Ezzel egy időben megfordult az érdeklődésem a kiadókat illetően, és annál a pár kiválasztottnál, akiket szeretek, nagyon figyelem, miket hoznak ki. Régen ez egyáltalán nem foglalkoztatott, mivel a rengetegféle könyv rengetegféle kiadótól jött, de egyik se hozott ki annyi engem érdeklőt, hogy érdemes legyen külön figyelnem őket.
Ami a borítókat illeti, abban viszont  nagyot változtam. Anno nem ítéltem meg a borítókat, nem gondolkodtam rajta, passzol-e a könyvhöz, ízléses-e, tetszik-e. Annyira borzalmasan rondák és síkegyszerűen stílustalanok voltak, hogy nem is nagyon volt miért figyelni erre. Olyan volt, amilyen, aztán annyi. Ma már azért elcsodálkozom, ha visszaköszön ez az igénytelen 80-90-es évekbeli stílus, és inkább vállalom, hogy felszínes vagyok, minthogy csendben tudomásul vegyem, amikor ilyen jön velem szembe. Ennek nincs köze a blogoláshoz, egészen egyszerűen másképp nézem a könyveket, komplett egésznek, amibe beletartozik nem csak maga a mű, hanem a csomagolása is, a fülszöveggel együtt.

Egészen másképpen gondolok az e-könyvekre is, mint pár éve. Ma már az életem része, de nem volt ez mindig így. Szeretek haladni a korral, nem okoz gondot felvenni a lépést a kütyükkel, de ez a reader-kérdés nekem sokáig nem is volt kérdés: hát persze, hogy nekem nem kell. Abban a hitben éltem, hogy a könyv papírból van, lapozni lehet, és egy idő után annyi lesz belőle, hogy újabb és újabb szekrényeket kell miatta vásárolni. Hát jó nagy hülye voltam. A legnagyobb áldás, hogy léteznek e-readerek, és bár most is elgyengülök egy-egy szebb könyvessor láttán, az utóbbi időben rengeteg papírkönyvemtől megszabadultam. Még így is van elég, nem fenyeget a dolog, hogy valaki betér, és azt gondolja, itt soha nem olvasnak, de már nem az az első gondolatom, hogy úristen, hova fog elférni, ha veszek még egyet.

Végeredményben eléggé megváltozott bennem sok minden az elmúlt évtizedben. Kiábrándultam egyes dolgokból, másokra sokkal jobban figyelek, egyetlen dolog tartja magát, szinte azóta, hogy az eszemet tudom: soha egyik íróról sem akarok tudni semmit, se intimet, se felszíneset, se közelit, se távolit. Maradjon csak személytelen, és ismeretlen. Nem a személyükért rajongok adott esetben, hanem az alkotásaikért, és még csak véletlenül sem akarnám a gyarlóságaik alapján megítélni egyetlen könyvüket sem, tisztán önző okból: az én kedvemet ne vegye el egyetlen allűr sem semmitől.


Többiek változásai:
Bea
szeee

Csatlakozók:
katacita 
Dóri


2016/06/18

free the nipple

június 18, 2016 0
Időnként nem tudom eldönteni, maradi vagyok-e, vagy prűd lennék, netán az újdonságok és a fejlődés ellenzője, vagy ezek a mozgalmak azok, amik értelmetlenek, erőltetettek, netán az egész vihar a biliben, és úgysincs jelentősége, mert a klímaváltozás elsöpri az emberiség jórészét, és fontosabb lesz egy pohár víz, mint egy kifittyenő bimbó.

Számomra a média működése, úgy, ahogy van, rejtély, az internettel együtt. Persze, tisztában vagyok én a rendszerrel, meg az összefüggésekkel, de időnként mégsem értem.
A net teli van vérrel, pornóval, netán véres pornóval. Egy része.
Másik részén meg tiltják a női mellett, mert erotikus töltete van.
És most a nők egy nagy csoportja azért küzd, hogy ne minősüljön erotikusnak a nőiességnek egy nagyon fontos látványeleme.
Mindemellett olvashatunk szexizmusról, sovinizmusról, pozitív szexizmusról (ez mi a tököm?), a nők elnyomásáról, tárgyiasításról, elnőiesedő férfiakról, töketlen és béna férfiakról, életképtelen férfiakról, akik semmit nem tudnak kezdeni egy valódi, hús-vér nővel, mindez persze női rinya, a férfiak másért hisztiznek.

Most komolyan, ha még a nők maguk sem tudják eldönteni, hogy most akkor szeretnének-e szexisek és vonzóak lenni, szeretnék-e, ha a férfiak értékeljék a nőiességet és nőiséget (ami sokak fejében egyenlő a tárgyiasítással és a szexizmussal), vagy darab darab alapon egy női mellkas pont annyit ér, mint egy férfi, csak jobb esetben szőrtelen változatban (vagyis szívem, pofa be, vedd fel a magassarkúd, és tipegj le a szeméttel), akkor miért várjuk el, hogy a férfiak a helyünkön kezeljenek minket? Hol a helyünk?


2016/06/11

Ben Aaronovitch - Soho felett a hold

június 11, 2016 0
Peter Grant közrendőr hamar rájön, hogy a dzsessz-szaxofonos Cyrus Wilkinson nem szívroham áldozata lett. Valaki vagy valami a londoni Soho utcáit járja, és az a különleges képesség vonzza, amely elválasztja a nagy zenészeket az átlagosaktól. Petert nyomozása során felettese, Thomas Nightingale – Anglia utolsó bejegyzett varázslója – és Cyrus volt szeretője, az ellenállhatatlan Simone Fitzwilliam segíti. Miközben egyre jobban elmélyed az ügy felgöngyölítésében, bekerül a képbe egy zseniális trombitás, Richard „Lord” Grant is, aki egyébként Peter apja. A rendőrmunka már csak ilyen: többnyire rendfenntartás, időnként igazságszolgáltatás, és karrierenként egyszer talán bosszú.
GABO
 
Most, hogy épp megjelent a harmadik rész, ideje is volt elolvasni  a másodikat. Egy hangyányival jobb volt, mint az első rész. Jobban érvényesült Grant fanyar humora, (valószínűleg Aaronovitch rájött, hogy nyugodtan elengedheti magát, elvégre minden durvább poén élét elveszi, ha azt egy színesbőrű szájába adják), és valahogy Grant sokkal tökösebbnek tűnt. Nem mondom, itt is megvoltak a kötelező bénázások (telefon elejtése egy fontos pillanatban, meg elesni, amikor haladni kellene), de ebből szerencsére nem volt sok. Az első részben még naivan csetlő-botló Peter kénytelen volt kicsit önállósodni, és egyedül akciózni, hiszen kiesett mellőle Nightingale is, meg Leslie is, és ez kimondottan jót tett neki.
Valahogy a szex akkor sem maradhat ki egy urban fantasyból, ha azt egy pasi írja, úgyhogy itt megkapjuk ennek a pasis oldalát. Nem bántam, kellemesen kevés volt, de érezhetően jelentőségteljes. (azt hiszem, az első részben nem volt semmi, de már nem merném biztosra mondani.)
Kezd kedvenccé válni ez a sori, és nem csak azért, mert híján vagyunk itthon igazán jó pasis (és csajos) UFeknek, hanem mert tökéletesen beteljesíti a feladatát, és mert tényleg jó. És imádom a borítóit is.

2016/06/07

KMK-s könyvhetes poszt

június 07, 2016 6
Lehet, hogy csak én lepődtem meg, de jön a könyvhétre On Sai új könyve, ami az oldalszámot tekintve inkább kisregény, meg köztes is, mert 2,5 a száma (Szivárgó sötétség), de nem baj, szeretjük!


És ha már KMK, akkor csak szólok, hogy majd keressétek a SZÍVTELENT is Carrigertől, mert az is jön (remélem legalábbis, szegényt már tologatják egy ideje.) A polipos matyómintáért én kérek elnézést, de mivel híresen jó a festéke a nyomdának, hátha pár fogdosás után majd lekopik. A cím sajna magyarrá vált, amit személyes sértésként éltem meg, ez viszont hiába fog lekopni...


Ha szerencsénk van (én már csak ilyen fenntartással vagyok), akkor lesz Napháborúnk is (Démon ciklus 3),


és van egy sori, ami ugyan nem az én műfajom, nem is tudom miről szól (bár sejthető azért), de a borítókért odáig vagyok meg vissza.




2016/06/04

Marcus Sakey - Egy jobb világ

június 04, 2016 0
Amikor már napok óta nincs áram, megromlott az étel a fagyasztóban, és kiürültek a boltok polcai, mihez kezdesz? Hogyan véded meg a feleséged és újszülött gyerekedet, ha a nappali fala üvegből van, és a kertvárosban fegyveres bandák cirkálnak?
Az USA a terroristák és a kormány háborújában teljesen kettészakadt. Dr. Ethan Park szelíd átlagember, aki iszonyodik az erőszaktól, de kutatásai folytán mégis a konfliktus sűrűjébe kerül. Mindkét hadban álló fél őt keresi. Családjával együtt menekülne, de ez is lehetetlen, mert Clevelandet körülzárták.
A helyzet a többi országrészben is vészterhes: három metropolis megbénult, az emberek éheznek és rettegnek. A Briliánsok-trilógia második könyvében Cooper titkos ügynök az elnök tanácsadójaként igyekszik jobbá tenni a világot, de olyan játszmába kényszerül bele, amely alapjaiban fenyegeti értékrendjét - hiszen ellenfeleinek is megvan a maguk víziója a jobb világról.
A Briliánsok-trilógia egy alternatív jelenben játszódik, ahol 1980 óta tízből egy megszületett gyermek különös képességekkel rendelkezik. A zsenik egy részéből terrorista lesz, akik lángba borítják Amerikát. Vajon sikerül Coopernek rendet tennie?
EURÓPA

Szeretik ezt a sorozatot az X-menhez hasonlítani, és belátom, van egy hangyányi igazságuk, de úgy igazából egyáltalán nem hasonlít. Itt nincs szó génmutációkról, testi deformitásokról, egyszerűen csak ezek a briliánsok kiemelkedőek valamiben, de olyan szinten, hogy abszolút kilógnak az átlagképességű emberek sorából. Tudjátok, mint amikor egy normál halandó tudósok közé csöppen. Vagy egyszerűen egy osztályban van két nagyon okos tanuló, akik nem gebednek bele abba, hogy okosak legyenek. Egyszerűen csak tudnak.
Ezek az abnormok is ilyenek. Van, aki a matekban jó, van, aki a sémakeresésben, egyetlen közös van bennük: a normálok rettegnek tőlük.
Ami az érdekes, az a rendszer, amiben ez a világ létezik. A rettegés ugyanis mesterségesen gerjesztett, és innentől kezdve leképezhető a mi világunk összes létező, nyilvánosságra nem hozott intézkedése, szövetsége, látható, hogyan is történnek a döntések valójában, ott, a háttérben, amit nem szeretnek megmutatni. Ami egyébként sejthető, dehát erről ugye nem beszélünk. (de lehet, hogy csak én imádom megtalálni a valóságunkra való utalásokat a regényekben, és azok igazából nincsenek is ott, de szerintem nem így van.)

Nagyon rég volt már az első rész, és jól jött menet közben az a néhány magyarázat, hogy ki kicsoda, és kivel mi történt, egy kicsit nehezen vettem fel a fonalat. Aztán viszont le se tettem, míg be nem fejeztem. Egyszerűen döbbenetesen jó ez a könyv. Nem csak a szokásos dolgok miatt, hogy jó a történet, meg jók a karakterek, hanem mert egy, eltúlozva, átlagos képességet, a Képességet, emeli ki, és nagyítja fel ijesztő méretűre. Bolhából elefántot csinál, és működik. Egyszerre konkrét és elvont, és izgalmas figyelni, ahogy kibontakoznak az összefüggések Nick Cooper sémakereső agyában. Egyelőre nem látszik a happy end, nem is tudom, lesz-e itt olyan (remélem, nem teljesen), de jöhetne már a következő rész, mondjuk tegnapra.:)
Amikor elvitték a forradalmárokat,
csendben maradtam,
hisz nem voltam forradalmár.

Amikor elvitték az entellektüeleket,
csendben maradtam,
hisz nem voltam entellektüel

Amikor elvitték az első kategóriásokat,
csendben maradtam,
hisz nem voltam első kategóriás.

Amikor elvitték a briliánsokat,
csendben maradtam,
hisz nem voltam briliáns.

Amikorra engem vittek el,
nem maradt senki,
aki tiltakozhatott volna.