Rosamund Hodge - Kegyetlen szépség

Sokkal jobban tetszett a könyv, mint vártam, sőt, pedig minden ellene szólt. Elvileg 17 éves a főhősnő, a démonunk meg 900 környékén valahol, és nem feltétlen lesz ez így jó párosítás, de ez a könyv minden előítéletemre rácáfolt.

Nem egészen a klasszikus Szépség és Szörnyeteg történetet követi, de a lényege ugyanaz.
Van egy démonurunk, aki alkukra szakosodott, és egy lány, aki az alku tárgyává lett.
Mivel egész életében arra nevelték Nüxt, hogy áldozza fel magát és leendő férje démonéletét, hogy népe visszakaphassa a világát és a démonok őrülete nélküli létet, nem volt éppen egy rózsaszín lelkivilágú hölgy. A családja hidegen bánt vele, anyja meghalt, apja elutasítja, és az ikertestvérét részesíti minden szeretetében és figyelmében, így Nüx egy megkeseredett, magányos lány lett, aki tisztában van vele, hogy nem hibás ezért senki, mégsem tud a családjára szeretettel gondolni. Oltár elé áll, azzal a tudattal, hogy húga élni fog, a világa megtisztul, ha elpusztítja a Kegyes Urat, de olyan nagy élvezettel azért ez nem tölti el, sőt, őszintén megvallja, hogy szívesebben látná helyében a testvérét.
Úgy lép be a démon kastélyába, hogy neki már nincs vesztenivalója, ennek megfelelően az első pillanattól fogva beszólogat meg kötözködik Ignifexszel (így hívatja magát a démon), bár a démonúr nem veszi őt túl komolyan. Kialakul közöttük egy fura szövetség, ami végül majd megoldja a problémákat (persze újakat teremtve), viszont a vége, még ha nem is nagy csavar, de jólesően színesíti ezt a szépség&szörnyeteges vonalat.

A mese eléggé leegyszerűsíti a miérteket és a hogyanokat, ez itt, a könyvben jóval bonyolultabban és mélyebben van ábrázolva. Semmi sem egyértelmű, sem a démon természete, se a környezet illeszkedése, és a kastély itt is élt, de nem kapunk beszélő gyertyatartót, vagy rohangáló teáscsészéket. Ez egy sokkal másabb létezés. Kapásból azt írnám, hogy gonoszabb, de semmi rosszindulat nincs a kastélyban, egyszerűen csak nem egyszerű.
Sikerült úgy átültetni a történetet, hogy abból valóban démoni történet kerekedjen ki, a tanulságok ugyanúgy működnek, és hiába 17 éves a főhősnő, ez abszolút nem érződik. Nem pörögnek a korán, nincsenek agyatlan és soha véget nem érő tinijátszmák, vannak viszont kemény jellempróbák, és minden mozzanatnak komoly tétje van. A történet igazából elég kiszámítható, még a mesemúlt nélkül is, ami nem baj, mert még így is elég érdekes, az egyetlen meglepetést Árny szerepe okozta, másra számítottam tőle.
Hiányoltam, hogy a démon nem volt elég démoni, de alapvetően ennek is megvolt az oka. A Jóságosak leckéztetnek, bizonyos nézőpontból még akár a humorérzékükre is lehetne fogni a végeredményt. A személyiségén lehetett volna még csiszolni, mert egy kicsit kétdimenziós lett, de ha azt nézem, hogy a könyv elsősorban YA, azt kell mondja, majdnem tökéletesre sikerült.

Persze mégsem tökéletes, lehetett volna sötétebb, komorabb, démonibb és egyben felnőttebb is (pár dugás elkélt volna bele, mondjuk ha valaki olyan írja meg, aki képes a történetre koncentrálni elsősorban), de így sincs okom panaszra. Sokkal többet kaptam ettől a könyvtől, mint azt gondoltam volna, sőt, szerintem átlag YA-khoz képest nagyon kirí a sorból. (Ha Nüx két évvel idősebb, már semmi köze nem lenne az ifjúsági irodalomhoz.)
Szeretem az olyan könyveket, amikor azon kell gondolkodnom, hogy én mit tettem volna a főhős helyében, és külön jó, hogy nem tudom a választ. És nagyon örülök, hogy az egyetlen kedvenc mesémnek ilyen remek átdolgozását olvashattam.
A borítóról se feledkezzek meg: olvasás után értelmet nyer, bár tény, hogy csak úgy, önmagában is szép, mindenféle jelentés nélkül.