A huszonéves Bartle és a tizennyolc esztendős Murphy alakulata véres bevetésre indul az iraki homoktenger északi részén álló Al Tafar városért. Bartle a kiképzés során életre szóló barátságot köt Murphfel, és megígéri a fiú aggódó anyjának, hogy az álmait dédelgető, a háború brutalitására teljesen felkészületlen srácot épségben hazaviszi. Akkor még egyikük sem sejti, hogy a fizikai kimerültség, az ellenséges golyózápor és az őrjítő forróság minden szempontból kikezdi a bevetésen lévő katonákat. A fiatal Murph állapota aggasztóra fordul, és Bartle sorsdöntő lépésre szánja el magát, amiért sokszorosan megbűnhődik...
Díjnyertes háborús tényirodalom és lírai vallomás.
Eleinte nagyon igyekeztem beleélni magam a háború keltette érzésekbe. Őszintén megmondom, nem sikerült. Soha nem éltem át, csak elképzelni tudom, de egészen más érezni, mint olvasni más érzését, főleg ha az egy agymosott amerikai katona fejében és lelkében létezik.
Viszont ez az agymosás szükségszerűnek tűnik. Egyszerűen muszáj hinnie abban, hogy van értelme elmenni Irakba, Afganisztánba, Vietnamba, vagy bárhová, és érvényesíteni Amerika vélt érdekeit fegyverrel, bombával, önmaga életével. És azért is kell az agymosás, mert a haza szolgálatában való kezdeti lelkesedést nagyon gyorsan felváltja valami más, aminek nincs neve. Reményvesztettség, a minden mindegy érzése, a céltalanság, valami olyasmi, amitől kívülre kerül mindenhez képest, és ilyenkor már nem marad más, amibe kapaszkodni lehet, csak amit az ember fejébe belevertek.
Ezt az egészet, a mindent és semmit, az életet és szellem-létet tökéletesen megjeleníti Powers. Csodásan ír.
*Az én bajom, hogy sokáig előítéletes módon nem akartam kézbe venni, nem akartam primitív Andy McNab-féle ponyvát olvasni memoárként. Nem akartam egy olyan könyvet olvasni, amit valaki olyan írt, aki más történetét és érzéseit próbálja elmesélni, hogy eladható termék legyen belőle.*
De ezt tényleg ő maga írta, aki 17 évesen (??) belépett a seregbe, hogy a továbbtanulását finanszírozni tudja, és egy évre Irakba vezényelték. Ugyanazokon az utakon járt, mint amiken Bartle-t és Murph-öt végigvezeti.
Ezek a fiatalok úgy vonultak a háborúba, hogy azon rettegtek, életben maradnak-e, és közben valami magasztosat vártak a haláltól. Persze, hiába.
Elküldik őket meghalni, és a visszatérő fotósokat, akik végigdokumentálták a felesleges áldozatokkal járó háborút, díjakkal jutalmazzák. Abszurd. Már ha megéli, és nem marad ott a többiekkel.
Akik hazajönnek ... bekattannak.
Akik ott maradnak ... azok is.
Powers prózája brutális.
Egyszerre csak ott vagyunk, ahol lőnek. És meghökkentő módon az ottaniak dolgoznak, este hazafelé menet vásárolnak ezt-azt. Elhagyják a várost, majd visszatérnek a romokhoz, és próbálják felvenni újra a mindennapi ritmust. Közben a katonák meg háborút vívnak. Ennek a mindennapi életnek lenne a legkisebb jelentősége a könyvben, de engem ez döbbentett meg legjobban. Igazából fogalmunk sincs, milyen háborús zónában létezni, hogyan lehet ott életben maradni, mit lehet ott csinálni. Csak annyit tudunk, hogy van két csapat, aki végezni akar egymással, ez hol sikerül, hol nem, meg hogy ettől az egésztől mindenki kikészül. Szóval fogalmunk sincs semmiről.
A könyv után sem lesz.
Félelemről beszél, rettegésről, címszavakban. A lírai szöveg a felhőknek jut, a köveknek a lába alatt, a domboldalon megcsillanó napsugaraknak, a fák adta árnyékoknak. Az igazi rettenethez nem engedett közel, talán önmagát sem.
Pedig mindent leírt, amit csak lehet. Az ereje a pillanatképekben van, az az igazán falhozvágós, a nagy egész önmagában csupán felszínes. Az elkapott pillanatokra kell figyelni (nem sorolnám, borzalmasak), és akkor lesz egy kis fogalmunk róla, milyen ott lenni, puskával kézben. És milyen otthon lenni, amikor csak a levegőt markolja a puskatus helyett.
0 Megjegyzések