Nem javaslom olvasásra a fülszöveget, le is egyszerűsít, meg félre is vezet, pedig Simmons a legnagyobb hűséggel próbálja meg követni a valódi történéseket, egy kis misztikus magyarázatot körítve a tudomány vakfoltjai mellé.
Így, elolvasva a könyvet, már tudom, hogy téves elképzeléseim voltak a hajóséletről. Azt gondoltam, időnként fáznak, meg sokszor vizesek lesznek, de aztán kisüt a nap, minden felszárad, a hajó szeli tovább a tengert, a matrózok ügyelnek a kötélzetre meg a vitorlákra, a kormányos meg az útvonalra,
Viszont egyre kevésbé van róla elképzelésem, hogy aki a sarkok felé hajózik, és már nem először, vajon mi vonzót lát ebben az egészben? Rendben, olyan helyeket felfedezni, ahol előtte még senki nem járt, valóban lehet tényező, de odáig eljutni iszonyatos csapatmunka, erő és kitartás. És hallottam én, hogy kiteleltek a jégen, de az, hogy mit jelent, csak most értettem meg.
Odakinn -65 fok, a hajóban ehhez képest jóval melegebb, de még mindig fagypont környékén. Ami ugye azt jelenti, hogy nagyjából egy komplett ruhaboltot fel kellett venniük, hogy ne fagyjanak meg. A higiéniával nem igazán számoltak, az nem tétel egy megfagyott hajón, ami már két éve képtelen mozdulni. Csak szorítja a jég, egyre összébb, elpattannak az illesztékek, a gerendák, a szigetelőanyag kiszorul a hajófalak közül, a szén és bármiféle tüzelőanyag fogyóban, nem beszélve az élelmiszerekről. Mert ezek az emberek úgy készültek, hogy akár éveket tölthetnek el a tengeren. Éveket... És nem számoltak vele, hogy a jég nem ereszti őket, hogy a gazdasági megfontolásból olcsón vásárolt konzervek rendre megromlanak és akár mérgezőek is lehetnek, hogy ott, ahol várakozni kényszerülnek az enyhébb időjárásra, nincs felszíni állatvilág, és a tengeri élőlények is elérhetetlenek a vastag jégréteg alatt, nem tudják a fogyatkozó készleteket pótolni. Ilyen időben nem lehet vashoz, fémhez érni, mert azonnal összefagy velük az ember, a távcsőbe is csak óvatosan szabad belenézni, hacsak nem akarja a szétfagyott arcát még jobban tönkretenni. Az elégtelen élelem miatt dúl a skorbut, ami nem csak annyiból áll, hogy kihullik az ember foga.
Mindez bőven elég lenne 100 ember eltűnéséhez, de Simmons hozzáadott egy myth-faktort is, egy titokzatos, hatalmas, pusztító valami személyében, ami rendszeresen megtámadja a két hajó legénységét, és ronda pusztítást visz közöttük végbe. Az eszkimó lány csak a hab a tortán, és a különös kapcsolata ezzel a lénnyel inkább csak érdekes, és feldobja kicsit a jeges pusztulás egyhangúságát. Nekem nagyobb horror volt a jégen létezés, mint a lény és az esztelen tombolása. (bár azért ahogy Mr. Blankyt megkergette a jeges alagutakban és útvesztőkben, az nem volt semmi egy jelenet; nem lettem volna szegény ember helyében.)
Ez a könyv a lény és a lány nélkül is remekmű. Embertpróbáló feladatot vállaló tengerészeknek állít emléket, akik soha nem értek haza, és iszonyatos kínokat éltek át életük utolsó hónapjaiban. Valószínűleg megváltás lehetett nekik az elmúlás, de minden tiszteletem az erejüknek, hogy még akkor is vonszolták tovább a jégen a csónakokat, magukat és egymást, amikor már minden reményük elszállt, és nem maradt más, csak a bizonyosság, hogy hacsak csoda nem történik, ők már nem fognak hazatérni. És milyen az emberi természet, mindig várja a csodát.
(Csak mellékesen jegyzem meg, hogy hiába volt odakinn 28 fok, én bizony két pléd alatt olvastam. A -65 fok baromi hideg.)
0 Megjegyzések