Gendzsi, a léha herceg

1006 körül a japán császárné apja felfogadott leánya mellé az udvarba - oktatóként, gardedámként - egy művelt, kínaiul és japánul egyaránt író-olvasó-verselő arisztokrata hölgyet, aki változatos utakon-módokon a Muraszaki Sikibu nevet kapta. Az új udvarhölgy életéről nem sokat tudunk: 973 táján születhetett, néhány évet apja vidéki tartományában töltött, viszonylag későn, 998-ban ment férjhez, egy lánya született (aki később jelentékeny költővé vált), s a férjet 1001-ben el is vitte egy járvány. Nem sokkal ezután kezdhette írni Muraszaki a Gendzsi-t, mindenesetre amikor az udvarba került, már jelentős részével el is készülhetett. Egy biztos: fennmaradt naplójában, egy 1009-es bejegyzésben konkrétan megemlíti regénye címét.
Vagyis egy kereken 1000 éves nagyregény, a világirodalom első szerelmes és családregénye van most a kedves olvasó kezében, amely 1000 évvel ezelőtti szerelmekről, gáláns kalandokról és császárvárosi hétköznapokról mesél - úgyszólván I. István királyunk és Imre herceg korát állítja elénk, csak éppen az akkor ismert világ túlsó oldaláról, a Japán Birodalomból. Főhőse egy szépséges, minden művészetben páratlanul tehetséges ifjú, az uralkodó fia, a "fénylő Gendzsi", akit császári atyja már csecsemőkorában annyira félt majdani irigyeitől, hogy nem adja meg neki a hercegi címet, közrendűvé fokozza le, hogy saját erejéből legyen kénytelen hatalomra szert tenni, s így vigyázhasson magára. Ám Gendzsi, ahogy felcseperedik, mintha egyáltalán nem akarna vigyázni magára, sőt: egyre veszedelmesebb szerelmi afférokba bonyolódik...

Kicsit féltem ettől a könyvtől (1600 oldal), és utólag azt mondom, nem véletlenül, ez ugyanis egy monumentális szerelmesregény. Egészen pontosan a csodaszép Gendzsi herceg kalandjai, afférjai, szerelmi bánatai és egyéb, nőkkel szembeni megpróbáltatásai, ezer év távlatából.
Sok mindent leszűrtem a regényből, mint például hogy a pasik ezer év alatt sem változtak semmit. Mindjárt a regény elején ugyanis kapunk egy több oldalas eszmefuttatást pár hercegecskétől, hogy melyik nő milyen, kinél kinek mekkora esélye van, nagy valószínűséggel mennyi ideig lesz elviselhető mellette az élet, és mikor kell meglépni. Tetézve azzal, hogy a beszélgetők magas rangúak voltak, tehát még közbeiktatták az osztályozásba, hogy milyen rangú hölgyig érdemes egyáltalán ránézni valakire, és honnantól nem számít még csak levegőnek se. Ma ezt elintézik rövidebben, nagyjából egy szóban.
Ami miatt mégis megtörténhetett, hogy nem csuktam be 100 oldal után, ahol Gendzsi már a sokadik halálos szerelembe esett, az az, hogy a nagy sóhajok közepette azért igen sűrűn előbukkant maga a korszak társadalmi berendezkedése, a szokások, a gondolkodásmód és az életstílus.
Különös volt az udvarlás is, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez nem csak Gendzsi kivételezett helyzetéből adódott-e, de simán rámozdult férjezett asszonyokra, apró kis szerelmes versikékkel próbálta meghódítani a kiszemeltet, aki persze idővel hajlott a jó szóra. Utána persze gyorsan felejtős is lett. Aki igazán emlékezetes maradt, az elutasította Gendzsit, még ha ezt igen kedvesen is tette, biztosítva közben érzelmeiről. Nem volt túl nagy véleménnyel a nőkről egyébként, tisztában volt vele, hogy a szemérmes szerénység csak a látszat, ha úgy adódik, bárki ledobja a kimonót neki, bár nem tudom, hogy ezt a szemére vetheti-e bármelyik nőnek egy olyan férfi, aki belopózik az éjszaka közepén a vágyott kedveshez, és mivel annak barátnőjét találja az ágyban, hát vele is megelégszik...:D

Igazán boldog vagyok, hogy alkalmam lesz meglátogatni Gendzsi herceget, akiről már annyit hallottam. Azt mondják, olyan szépséges, hogy jelenlétében még a magamforma szigorú öreg szerzetes is feledi élete minden vétkét és gondját, és kedve támad, hogy még egy kissé elidőzzön a világban, ahol ennyi szépség lakozik!

Úgy tűnik, mintha Muraszaki nagyon elfogult lenne Gendzsivel: a herceg jórészt csodálatos, gyönyörűséges, nagyon művelt, annyira "leg", hogy mindenkinek könny szökik tőle a szemébe - egészen addig, míg a herceg ki nem kerül a látótérből, mert akkor azért ott vannak az apró emberi mozzanatok: egy összenézés, értetlen szemöldökráncolás, a herceg előtt soha ki nem ejthető mondatok. Ez a finom ábrázolása a reakcióknak sokat elmond mind az írónőről, mind a japán emberekről általában, meg arról, hogy a rang előtt illik hasra vágódni, még ha a viselője nem is feltétlenül érdemli meg.

Némelykor mulatok rajta, ha eszembe jut, mennyire sajnál téged a császár szigorú és otthonülő életmódod miatt. Ugyan mit gondolna, ha látna ebben az álöltözetben?

Gendzsi elvileg a lovagiasság, a műveltség és a szépség idealizált alakja lenne, de ez csak akkor működik, ha elfeledkezünk az ellentmondásokról. (amikor pl. Rokudzso után sírva üzenget neki, hogy ne lépjen le, amire a lánya válaszol egy nagyon frappánsat, azonnal elkezd képzelegni a kiscsajról. Ha ilyen egy idealizált férfi, akkor én csak bastardokat szeretnék magam köré). Őszintén szólva egyáltalán nem tudom, mi volt Gendzsi alakjával Muraszaki célja. Pl. Gendzsi egy kiadós éjszaka után már azon agyalgat, hogy nem is kellett volna neki belekezdenie ebbe az egészbe (tipikusan egyéjszakás kalandnak tűnt, sok rábeszélést követően végre most kötélnek állt a lány, és kiderült, hogy annyira mégse volt jó), és a lány, mintha csak erre reagálna, hirtelen meghal, és onnantól Gendzsi lett a világ legszerelmesebb férfija, hatalmas gyásszal. És ez az összes afférjára jellemző. Mint ahogyan az is, hogy Gendzsi úgy áll a nőkhöz, hogy hát nem lehet nekik nemet mondani, hiszen annyira akarják őt. Nem teheti meg velük, hogy figyelmen kívül hagyja őket, mert mi lesz akkor velük, bánatba esnek, és elsorvadnak. (:D) Hogy ezzel pontosan mijét is akarta a hercegnek kidomborítani...

Idáig ugye úgy tűnt, hogy Gendzsi herceg nem állt másból, mint a szépségéből és a farkából, azonban van ám egy érdekes kis adalék a személyiségéhez:

Ő a közügyek intézésében korát meghaladó képességekkel rendelkezik. Semmi kétség, hogy népünk kormányzására hivatott, nem pedig arra, hogy a császári hercegek elzárkózó eletét élje. ... Arra kérlek, sohase cselekedj tanácsa ellen. - Búcsúzóul még sok egyéb oktatást is adott utódának, de az ilyen dolgok nem asszony tollára valók, és érzem, elnézést kell kérnem érte, hogy ennyit is mondtam. 

Gendzsi herceg tehát a politikában jártas volt, amiről sokkal szívesebben olvastam volna, mint a nők sokadalmáról, akiknek ismeri az ágyát, ráadásul az az utolsó mondat arra utal, hogy egy csomó érdekes adalékot meg sem tudhatunk már soha, merthogy nőnek azt nem illik elbeszélnie.


Amit még mindenképpen érdemes megemlítenem, azok a jegyzetek. Csak ámultam rajta, hogy a könyv teli van mindenféle versnek nevezett mondatokkal (amik igazából csak dagályosan megfogalmazott érzéseknek és gondolatoknak tűnnek), és valaki erről tudta, hogy melyik akkori költemény hanyadik verse, sora, kitől származik, miért írta, és még azt is, hogy bár ezt mondta valaki, csak már nem tudni, ki. Oké, aki ezzel foglalkozik, és ennek szentelte az életét, az nyilván kapásból tudja a Kokinsu verseit, meg a népdalokat, meg a szokásokat, hogy melyik hónapban hol miért táncoltak a lányok, meg az a bizony szó a versben melyik tartományban élő kire utal, és hogy ez itt most nem szimpla beszélgetés, hanem idézgetés, de akkor is csodálatra méltó az a tudás, amit a jegyzetekbe sűrítettek.
És még valami. A japánok képesek a cseresznyefa virágzásakor órákat eltölteni a fa előtt, és mindenféle fura versikéket összerakni, meg úgy egyáltalán, rácsodálkoznak a hulló falevélre, egy szélfútta zsebkendőre, meg a víz felszínén lebegő árnyékra is. Ez innen sem hiányzik, de annyira természetes módon van a sorok közé szőve, hogy mindig csak utólag esett le, hogy igen, ez is az volt.

Az apáca ugyan már rég túl volt élete delén, de örömet szerzett és hízelgett neki Gendzsi finom híradása, nem pusztán azért, mert kiváló kézírása volt, hanem mert olyan hanyag eleganciával hajtogatta össze a levelet. Ezt az asszony külön megcsodálta.

Konklúzió
A könyv cselekménye igazából értéktelen, egy ellentmondásokkal teli, dagályosan csöpögős, olcsó szerelmi történet, amit egyedül a történelem és az idegen kultúra ruház fel bármiféle élvezeti értékkel, meg a kora ad hozzá egy kis pluszt. Akit érdekel a japán kultúra, udvari élet, meg egyáltalán, az akkori emberek és a velük kapcsolatos apróságok, annak mindenképpen érdemes átrágnia magát rajta, bár azért azt hozzá kell tennem, hogy leginkább csak az udvari élet van szem előtt, és igencsak érintőlegesen. Egyedül emiatt nem éreztem időpazarlásnak. Ha valaki többet akar a japán mindenféléből, annak javaslom a Krizantém és kardot, Josikava Eidzsi könyveit vagy a Sógunt (bár az itteni szerelmi szál abszolút elképzelhetetlen volt akkoriban, viszont jobb lett tőle a könyv), esetleg a Hagakurét, bár az nem regény.
Képtelen vagyok elolvasni a három kötetet, az elsőnél feladtam.