2018/07 - Keményfedél

2018/07/30

Steven Erikson - A láncok háza

Tara Nima Add Comment
Genabackis északi részén kegyetlen harcosok indulnak el a hegyekből. Céljuk a megvetett síkságiak legyilkolása, ám a Karsa Orlong nevű harcos számára az öldöklés hihetetlen sors kezdete is egyben. Néhány év múlva Koltén, a Malaza Birodalom nagyra becsült hadvezére halott. Ekkor érkezik a kontinens a kontinens utolsó malaza erődjébe Tavore, a malaza Császárnő végrehajtója. A tapasztalatlan parancsnoknak tizenkétezer újoncból kellene ütőképes hadsereget kovácsolnia, hogy felvehesse a harcot a birodalommal szembeforduló Shei'k légiójának túlerejével.
A távoli Rarakuban, a Szent Sivatag szívében Shei'k rebellis seregével a megfelelő pillanata vár, ám a várakozás sosem könnyű. A válogatott hadvezérek – néhány törzsi vezető, főpapok, egy renegát malaza Ököl a saját mágusával – hatalmi harcba kezdenek egymással, s így belülről bomlaszthatják a lázadást. Shei'k eközben szenved – gyötri a tudat, hogy ellenfele nem más, mint Tavore… a nővére.
Bár megjelenési sorrendben nem ez következett volna, viszont történetileg ez a Tremorlor folytatása, és úgy voltam vele, ha már ennyire belendültem a háborúba, folytassam ezzel, kíváncis voltam, kivel mi fog történni. Merthogy hiába olvastam én ezt már x éve, igazából már fogalmam sincs, mi történt. A spoilerek garantáltak, bár nagyon könnyű elveszni a szövevényekben és a rengeteg infóban, úgyhogy lehet, hogy annyira mégsem lesz spoileres.

Karsa Orlong egy teblor uriád harcos, óriás, és szociopata a javából. Neki az emberek csak "gyerekek", nagyrészt hatástalan rá a varázslat, és imád öldökölni. Sőt, kötelességének érzi. Néhány elföldelt T'lan Imass kiterjesztette rá a hatását, akiket ő isteneknek hisz, holott csak kitaszítottak voltak, és igen nagy hatással voltak rá nagyapja hőstettei is, igaz, később rájött, hogy nagyrészt csak hazugságok voltak. Ez mit sem von le Karsa harci értékéből: igazi vezér, és hatalmas fejlődésen megy keresztül. Először egy szűkagyú gyilkológépnek tűnt a fickó, aztán idővel szépen kibontakozott, tud ő gondolkodni is, ha akar. Rájön, hogy a legendáknak és meséknek hitt történetek igazak, és hogy nagy szükség van az összefogásra, ha nem akarja, hogy népe kihaljon. A malazákkal ugyanis számolniuk kell, nem űzhetik már az ősi harci technikákat, fejlődniük kell, egyesíteni a törzseket, hogy szembeszállhassanak a megszállókkal. 
De először még csak azért indul útnak (vagyis hárman indulnak el), hogy ősei küldetését továbbra is életben tartsa, a "gyerekek" megölése ugyanis dicső tettnek számít, csak aztán annyira idegen terepre téved, annyira sok idő telt már el a legendák ideje és a valós élet között, hogy olyan fejlődéssel és változásokkal szembesül, amikre nem számított. De alkalmazkodik, minden tapasztalatot, apró megfigyelést hasznosít, és a maga javára alakítja. Véres és kegyetlen szál az övé, de öröm figyelni a változást a gondolkodásmódjában.

Hold udvara - Jég emlékezete - Harangszó a kopókért
Tremorlor kapuja - Láncok háza - Csontvadászok
Éjsötét áradat - Kaszás vihara
Nem kell persze így olvasni, lehet megjelenés szerint is, meg azért vannak átvezető szálak rendesen mindegyik regényben, egyik sem csak erről vagy csak arról szól, de nagyjából ilyne sorrendben fűzi fel a történetet.

2018/07/28

Franck Thilliez - E-szindróma

Tara Nima 6 Comments
Ludovic Sénéchal megvesz egy belga hagyatékból egy felirat nélküli régi filmet, majd otthon házimozizás közben hirtelen megvakul.
Eközben Lille-től délre egy építkezési területen előásnak 5 lefűrészelt koponyájú hullát.
Sénéchal ügyében Lucie Henebelle, a férfi exe kezd nyomozni, akitől vaktában sikerült segítséget kérnie. Nem gondolja, hogy fontos lenne, de elkezd utánajárni a film történetének, és eljut a különös módon meghalt gyűjtő fiához, és egy ismeretlen telefonszámhoz.
Közben a kiásott maradványokra ráállítják Sharkót, aki jóideje már csak asztal mögül oldja meg az ügyeket, mint profilozó.
Egy véletlen infó a két ügyet összekapcsolja, így a két nyomozó együtt folytatja.

Hogy mi okból vág bele egy kiadó egy sorozat kiadásába a harmadik résszel, fel nem foghatom, főleg, hogy Thilliez tud írni, nem is kicsit. Elképzelhető, hogy a Sharko sorozat eleje gyengébb, mint ez, amivel kezdtek, de nem tartom valószínűnek. De persze lehet, hogy nincs előzmény, egyedül a nyomozó alakja az, ami a köteteket összeköti, nem tudom.
Vannak utalások magánéleti dolgokra (valószínűleg) az előző részekből, Sharko családja, a felesége és a kislánya meghalt, Lucie-t otthagyta a férje az ikrekkel, de nagyon apránként kapjuk az infót, mi történt. A megértéshez nem hiányzik az első két rész, olyan az egész, mintha most csöppenénk bele az életükbe, de nem ellenkeznék, ha minél többet olvashatnék Sharke-ról. Érdekes pasi, okos, és vagány, amolyan leszarom a világot, teszem a dolgom típus.
A könyv egyrészt kimi, másrészt kőkemény pszichothriller, a szó szerinti fajtából, nem az a laza kis női, amivel most elárasztották a piacot, hanem olyan igazi. Régen elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem a Kört. Irigylem azokat, akire nem hatott a képi világa, engem kikészített, és nem lelkileg, hanem mentálisan. Most megkaptam ugyanezt, csak papíron. Itt annyival volt könnyebb dolgom, hogy bár pöpec a képzelőerőm, az azért mégsem ugyanaz, mint amikor az ember azonnal kapja a képeket az agyába. Igazából nagyon is élveztem, ahogy a filmet kielemezték kockáról kockára, a közéjük rejtett, tudatalattira ható többi képpel, a technikával, ami az '50-es években még olyan újdonság volt, hogy nem is gondolták, hogy bárki is élt már vele.
És valakinek nagyon kell az a tekercs, annyira, hogy ölni is képes érte. És a gyilkoságok kegyetlenek.
A filmek is azok, amiket egymásra vettek.
És hogy függ ez össze a lefűrészet fejű hullákkal? Ehhez Sharkónak Egyiptomba kell utaznia, ami legalább olyan ellentmondásos ország nekem, mint Kali Indiája, csak a misztikus vallásosság nélkül.

Szeretem azokat a krimiket, amik a gyikosságon túl is adnak gondolkodnivalót. Ez, ami itt megtörtént, akár valóság is lehet, köztudott, hogy a képkockák közé rejtett üzenetekkel szokták manipulálni a tévénézőket. Leginkább vásárlásra szeretnék bírni őket, és azért határolódom el ennyire, mert már közel egy évtizede nincs tévénk, és utálok vásárolni, nem is akarok, úgyhogy az utóbbi időben biztosan nem botlottam bele manipuláló képsorokba. Persze ettől függetlenül is bombázhatják az agyam a szemem által nem látható képekkel a neten keresztül is, vagy akár bármelyik filmmel, amit megnézek a gépen, szóval közel sem biztos, hogy védve vagyok. És ha csak a vásárlói réteg megcélzása a cél, akkor még annyira nem is kell aggódnunk, hiszen a felhasználás sora végtelen, a tudat(ta)lanságunk pedig kiszolgáltat minket.
Thilliez ért hozzá, hogyan kell fokozni a feszültséget, és folyamatosan szinten tartani úgy, hogy ne fáradjak bele, és közben ellát tudományos infókkat is a filmkészítés művészi módjairól, az agy működéséről, a mentális betegségekről úgy, hogy a nyomozás logikus lépéseiről sem feledkezik meg.
Szerintem szenzációs könyv, rejtélyes, izgalmas, borzongató és elgondolkodtató, Sharko pedig egy igen figyelemreméltó karakter. Ha a krimiolvasó közönség olyan lenne a pararománcoké, biztosan teli lenne a net szivecskés Sharko képekkel, persze a pszichósabb fajtából.:)
(a borítóink nekem marhára nem jönnek be, de így jártam.)

2018/07/23

Mur Lafferty - Hat ébredés

Tara Nima 2 Comments
A Dormire űrhajó 2500 hibernált utassal és 6 fő klónozott legénységgel útnak indul egy távoli, lakható bolygóra. Az utasok pénzemberek, a legénység tagjai viszont bűnözők, akik ezzel az úttal tiszta lapot nyerhetnek, ha minden gond nélkül célba érnek. Az út olyan 400 év, tehát elvileg pár klónt elfogyasztanak majd addig.
Csakhogy valami hiba csúszott a rendszerbe, és új klónok ébrednek súlytalanságban, vérrel, meg mindenféle más testnedvvel, és lebegő hullákkal körülvéve. A tudatra ébredés mindenkit megvisel, kit jobban, kit kevésbé, leginkább, mert a hajó indulása az utolsó emlékük, egyébként minden más feljegyzés, hajónapló, személyes naplók, minden eltűnt. Valaki kitörölte.
Mindenki gyanús, a bűnöző múlt miatt; bár senki nem tudhatja a másikról, valójában mit követett el, de ha ért a számítógéphez azért gyanús, ha valószínűleg ölt már, akkor meg azért. Bárkinél valószínűsíthető mindkettő.

Elvileg az ébredés egyszerű lenne. Amikor egy test elöregszik, a lementett elmetérképüket, minden emlékkel, tudással, tapasztalattal együtt egy új klónba ültetik át, így amikor "megszületik", mindenre emlékszik, mint előző életeire. A mentés egyébként rendszeres, napi, heti, tetszés szerint választott. Mindenkinek érdeke, hogy ne veszítsen el semmit a mindennapijaiból. Hogy mennyire gyorsítják meg a végső fázist, arról nincs szó, mert azért egy ember jó sokáig elvegetálhat, mielőtt a szervei felmondanák a szolgálatot, de az is lehet, hogy ha eljön az idő, kikapcsolnak, vagy valaki lekapcsolja őket. Így viszont, hogy az összes elmetérképet törölték a klónozó programmal együtt, gondban vannak: valóban meghalhatnak, és nem készíthető róluk másolat. Eközben még mindenki gyanús, és még mindig nem tudják, ki ölte meg őket, és miért.

Jó kis űrkrimi, még ha a gyilkos kiléte nem is okozott akkora meglepetést, mint kellett volna. Lafferty jól csinálta, eleinte mindenki gyanús volt, aztán még mindig nem tudtam dönteni, de persze úgyis mindig kiderül, ki ölt.
Sokkal érdekesebb volt a klónok helyzetének kérdése, és ezen is szépen végigvezet bennünket, amolyan történelemóra szintjén. Eleinte emberi jogokkal bírtak, aztán egyre kevesebb joguk lett, végül életbe léptették a Kiegészítő Záradékot, amely biztosította (volna), hogy soha senki ne módosítson az elmetérképen: pl. nem lehetett "megjavítani" egy szociopatát, készíteni sem lehetett, de ezekkel elsősorban a hekkerek működését korlátozták. Vagy legalábbis igyekeztek törvényen kívül helyezni mindenkit, aki ezzel foglalkozott. A Záradékkal törvényes polgárként legalizálták a klónokat, csak épp szabadságot nem adtak nekik túl sokat.
Az egész rendszer a hekker tehetségére épült. Aki nagyon jó volt, az bármit tudott módosítani. Nem csak a dns-t tudta kijavítani, kiküszöbölve születési rendellenességeket, örökletes betegségeket, de a személyiségbe is képes volt belenyúlni, ami rengeteg morális kérdést felvet.
Felvetődik a hit kérdése (a klónok nem lehettek semmiféle egyház tagjai), hogy van-e lelke a klónoknak, és az is, hogyan viszonyuljanak az előző életekben elkövetett bűneikhez, főleg, ha arra nem is emlékeznek.
Ha egyszer valaha eljutunk a klónozásnak erre a szintjére, egészen biztos, hogy problémát fognak jelenteni azok a dolgok, amiken Lafferty keresztülviszi a szereplőit, akik egyébként nagyon jól megrajzolt karakterek lettek, érdekes és elgondolkodtató előző életekkel. Nekem nagyon bejött, hogy ekkora hangsúlyt fektetett az elméleti kérdésekre, és azok gyakorlati megjelenítésére, a szabályok alkalmazására, és hogy milyen események hatására születtek bizonyos törvények.

2018/07/18

Frey Éva - Allegórium

Tara Nima Add Comment
Nagyon szeretem az urban fantasyt, de az a helyzet, hogy hosszútávon nagyon unalmassá tud válni. Idővel feltűnőek lesznek a sémák és klisék, amik mindegyik sorozatban ismétlődnek, kivétel nélkül, adott sorozaton belül meg szinte kötelezően. Ez, gyanítom, az amcsiknak és az egyszerűségüknek köszönhető. Felfűzik ugyanarra a vonulatra a szereplőket, és ahelyett, hogy önálló életet élhetne a történet, az olvasóik vélt (vagy talán valós) elvárásaihoz igazodva a romantika legalább akkora szerepet kap, mint a természetfeletti és az akció, ha nem nagyobbat. Felcserélődnek az arányok, és már előre tudjuk, hogy a könyv fele megint évődéssel megy el.
Ha végiggondolom UF-élményeim, ez alól a kelet-európai írók kivételek, gondolok itt elsősorban  Lukjanyenkóra és az Őrségeire, és lett nekünk is egy ritka fehér hollónk, Frey Éva.

A könyvre felfigyeltem már a megjelenés előtt, de igazán ezt az interjút olvasva döntöttem el, hogy megér nekem pár órát egy olyan író könyve, akivel ugyanazt gondoljuk a mostani vámpíros vonulatról. Olvasás közben eleinte próbáltam a vámpírokat belehelyezni valami valós kisebbség gúnyájába, de őszinte leszek, nem ment. Nekem a vámpírok azok, amik: vadak, mások, nem emberiek, pont ez bennük a lényeg. Nincs közük hozzánk, még akkor sem, ha valamikor az ősi történetükben ők is emberek voltak. Nekem nem a kisebbséget testesítik meg, hanem egy olyan világot, ami merőben különbözik a miénktől, még úgy is, hogy párhuzamosan létezünk egymás mellett. Ha valóban léteznének, nyilván problémás lenne az egymás mellett élésünk, de nem kell ehhez semmiféle kisebbséget elővenni, elég, ha csak van egy szimpla szomszédja az embernek.
Ezt leszámítva persze átjött a késztetés, hogy nyíltan, önmagukat felvállalva próbáljanak a mi világunkba beolvadva, bennünket, egymást segítve létezni, hogy ne terhelje az életüket a bujkálás és a titkolózás kényszere, de ez számomra nem több, mint amikor két idegen világ próbál meg ugyanazon a helyen létezni és életben maradni. Elfogadás, tolerancia - az univerzumra úgy alapból nem jellemző egyik sem, szerintem ez minden élőlényre igaz benne.

De ne szaladjak ennyire előre.
A történet valamikor pár évtizede kezdődött (nem a könyv, a történet), amikor három testvér megalakítja a saját fészkét - Igor, az Alfa, az atom által sújtott Pripjaty területén, Oleg és Jevgenyij tőle távol, Szentpétervárott. Ebben a két csoportban testesül meg, hogy maguk a vámpírok sem egységesek, sem eszmeileg, sem szervezetileg, sem fizikailag.
Igor uralja a noctivagusokat, az éjszaka valódi lényeit, akik nehezen bírják a napfényt, kollektív tudattal léteznek, és olyan képességeik vannak, amik a Magiszter csoportjában csak gyengített formában fordulnak elő. Túl sokat nem tudunk meg róluk, abban sincs semmi pozitív. Jevgenyijék voltak a "mérsékeltek", és ez a különbség már elég volt ahhoz, hogy ellentétet szítson a két csoport között. A "ki uralkodik" úgy tűnik, minden időben, minden létformában lényeges kérdés.
Nemzhetnek utódokat, akik ha faktorpozitívak, idővel átalakíthatóak némi vércserével, de előfordulhat, hogy faktornegák, akkor csak szimpla emberek vámpírőseik ellenére is.
Szóval a csoportok éldegélnek egymás mellett, időnként bevonzzák a lehetséges pozitívakat, hogy fennmaradjanak és szaporodjanak, beilleszkedtek az emberek közé, hiszen pénzt kell keresniük, a tudásukat a fészek szolgálatába kell állítaniuk, és ehhez az emberi vívmányok éppen kapóra jönnek.
Viszont az elzártságuk és a folyamatos titkolózási kényszer elzárja előlük a rugalmas fejlődési lehetőségeket, és a vezető birka módon való követése megakadályozza, hogy az egyének tovább lássanak az orruknál. Aztán megjelenik a katalizátor, Inessza, aki akaratán kívül elindítja a változást.
Ahogy nézem, a főszerep azonban Nadjáé lesz majd, de az még odébb van, viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy olyan átalakult, mint a lány, mit kezd majd a helyzettel és a pozíciójával, amibe majd kerülni fog.

Hatalmas lehetőségek vannak ebben a sorozatban, még akkor is, ha először olybá tűnt, mintha egy elrontott fordítást olvasnék ('kilazulj' az ellazulj helyett, a 'korai vagy ma' a korán keltél helyett), de aztán a fura szófordulatok vagy megszűntek, vagy én vettem természetesnek őket, nem tudom, de teljesen beszippantott az egész világ a maga kis hatalmi intrikáival meg személyes nyűgjeivel.
A könyv nagyrészt mentes a kliséktől, csak azokat tartotta meg, amiktől valóban különbözhetne tőlünk egy vámpír, és a hagyományos vonalat képviselve nem csillog, és nem fekszik ki napozni.
Nagyon tetszik az Allegórium, az előző életek emlékeinek tárhelye, a másik világ, ahová a valódi elől menekülni lehet, a sokadik dimenzió.
A vámpírok sem egyformák, különböző képességeik vannak, (pl. egyesek látják a jövőt, és kapcsolatba tudnak lépni az Erővel), és semmiképpen nem szexuális ragadozók. Nem áll tőlük messze az illuzió alkalmazása, de jobb szeretnek inkább smikkel arcot rajzolni maguknak. Ami nekem a legjobban bejött, az Inessza testi átalakulása erős érzelem hatására. Ez egy remek képesség, és remek ötlet. Mint ahogyan van benne még egy hatalmas ötlet, de azt nem spoilerezném el, inkább csak kifehérítem: a politikai vezetés, mint külső irányító. Örülök, hogy alkamazni merte ezt az írónő, és úgy tűnik, távlati tervei vannak vele.
Nem is nyújtom tovább a posztot, a lényeg, hogy ez egy egyedi vámpírtörténet, aminek az összetettségét, komolyan vehetőségét Lukjanyenkóhoz tudnám csak hasonlítani. Amit hiányolok, hogy lehetnének kicsit kidolgozottabbak a karakterek, a vámpírok érzelmei meg élettelibbek, végülis ez egy szenvedélyes faj, de lehet, hogy a pozitív előítéleteim támasztják csak ezt az elvárást.

– László utálta ezt az egészet, Bram Stokert pedig szét tudta volna szaggatni, amiért a regényének hála, hülyét csinált a fajtánkból.
– A Stoker-égetés! Az nagyon tetszett, habár félelmetes volt. Idén is lesz?
– Minden évben megtartjuk. Szerintem idén Reznov hozza majd az Alkonyatot is.

:D és humora is van az írónőnek, de inkább sötét és kegyetlen a világ, nem humoros.
Aki hozzám hasonlóan belefáradt a sablonos vámpírrománcokba, az ne féljen kézbe venni, mert igazán minőségi darab. 
És aki esetleg tart attól, hogy magyar író, első könyv, az se aggódjon. Én aztán messzire kerülöm ezt a kombinációt, de bátor voltam, és mennyire jól tettem.

2018/07/07

Donato Carrisi - A lelkek ítélőszéke

Tara Nima 7 Comments
Az eső gyászosan zuhog Rómára. A Piazza Navona egyik régi kávéházában két férfi hajol az asztal fölé. Egy aktát tanulmányoznak, amely egy nyomtalanul eltűnt lány esetéről ad számot. Senki sem tudja, hogy önszántából hagyta-e ott a lakását, vagy valaki elrabolta. Az idő vészesen fogy, Clemente és Marcus, a "bűn profilozói" pedig nehéz feladat előtt állnak, és minden reményüket Marcus sajátos képességébe vetik: abba, hogy észreveszi az esetben megbúvó anomáliákat, ezáltal leplezve le a háttérben munkáló gonoszt. Sandra réges-rég megtanulta, hogy az ördög a részletekben lakozik. A milánói rendőrség kriminalisztikai fényképészeként ezúttal azonban nem egy bűntény, hanem a saját tragédiája ügyében lesz kénytelen nyomozni. Egy telefonhívás nyomán kételyei támadnak: vajon a férje valóban egy balesetben veszítette el az életét? És mit keresett egyáltalán Rómában? Amikor Marcus és Sandra útjai keresztezik egymást, szörnyű felfedezések, nem várt titkok és egy ördögien szövevényes, kegyetlen világ kellős közepén találják magukat, ahol az igazságra szomjazók két lehetőség között választhatnak: vagy megbocsátanak, vagy bosszút állnak az őket ért sérelmekért.
Krimikről nem túlzottan szeretek írni, mert ha nem akarom ellőni a lényeges mozzanatokat, nem tudom megindolkolni, mitől jó vagy rossz a könyv.
Ez nálam mindenképpen kiemelkedik a tucatkrimik közül. Egyrészt nagyon magával ragadó a hangulat, az írásmód. Ha egyszer újraolvasom, tuti jobban fogok tudni figyelni az olasz építészeti csodákra, egyelőre ez most háttérbe szorult, annyira érdekes volt az összes többi, a történet, a szereplők. Nincsenek üresjáratok, fecsegés, ostoba párbeszéd, ami bármilyen könyvet agyon tud vágni, nemhogy egy krimit. Másrészt úgy gabalyodnak a szálak, egyik a másikból, ahogyan az életeket lehet felfejteni, amik egyszer valamikor kapcsolatba kerültek egymással.
Ha csak önálló regény lenne, nem tenne jót neki, hogy ennyire sokfelé ágazik a történet, de mivel ez egy sorozat, nagyon érdekes dolgokat vetít előre az események alakulása.

A kiindulási pontunk egy haldokló, akihez kiérkezik a mentő. Az orvos azzal szembesül, hogy valószínűleg annak az embernek az életét tartja a kezében, aki évekkel ezelőtt megölte a testvérét.  Mégsem ez indítja be igazán sz eseményeket, hanem Sandra, akit egy különös telefonhívás kizökkent mély gyászából, és elindít halott férje elrejtett nyomain egy olyan nyomozást, ami keresztezi Marcus, a sorozat címét adó férfi útjait. Többen is nyomoznak, nem csak Sandra és Marcus, és több eset is előkerül a múltból, ami a jelenben eltűnt Lara esetéhez kapcsolható, akinek a megtalálása Marcus feladata.
Jó nagy és izgalmas kanyarok, üldözések, titkok és sok halott után szépen összeér a történet, hogy kibontakozzon belőle valami sokkal érdekesebb.
Ez a sokkal érdekesebb Marcus személye és múltja, valamint egy gondolatkísérlet, ami megadja a könyvnek és Carrisinek, hogy kiemelkedjen a tucatregények és -szerzők közül.
A nyomozás, a titkok felgöngyölítése is nagyon izgalmas volt, de Carrisi tovább megy, és a vallás és egyház bevonásával a gonoszt kezdi vizsgálni. Tökéletesen összerakott krimi a maga módján, de csak a kezdete valami sokkal mélyebbnek, ami az emberi lélek és gonoszság kapcsolatát vizsgálja. Marcus személyisége ehhez tökéletes alany, tiszta lap minden szempontból.

Ha hihetünk a szerző utószavának (én azért fenntartásokkal vagyok, de a konteós énem tűkön ülve várja a folytatást) a penitenciárusok létéről, nem is olyan légbőlkapott a történet. Ha a hitelességét akarta ezzel megalapozni, és mégis átvágta az olvasókat, emelem kalapom, ügyesen csinálta. Ha nem, és a valóság egy apró kis részletén indult el, nyilván élve az írói szabadsággal, ... az nem is tudom, mit jelent. Kérdés, hogy mi a  valódi célja ennek az egyház által el nem ismert rendnek, és milyen jellemek tömörülnek a soraiban.
Nagyon várom a folytatást. Ritkán avatok kedvenccé krimiírót, de Carrisiban látom az esélyest.

Copyrights @ 2016, Blogger Templates Designed By Templateism | Distributed By Gooyaabi Templates | Pictures from Pinterest