Madeline Miller - Akhilleusz dala

Gyönyörű történet istenekről és istennőkről, királyokról és királynőkről, halhatatlanságról és az emberi szívről. A fiatal Patroklosz királyok sarja, mégis száműzik otthonából, amikor akaratlanul egy fiú halálát okozza. Az ifjú a híres-neves hős, Péleusz király udvarába kerül, ahol együtt nevelkedik a király fiával, Akhilleusszal. Az aranyszőke hajú herceg már gyermekként is erős, gyors és vonzó - ellenállhatatlan mindazok számára, akik találkoznak vele. Arra rendeltetett, hogy egy napon ő legyen a legkiválóbb görög. Patroklosz és Akhilleusz nem is különbözhetne jobban egymástól, mégis különleges, eltéphetetlen kötelék szövődik közöttük. Amikor Parisz, a trójai királyfi elrabolja a gyönyörű Helenét Spártából, Hellász minden hősét harcba szólítják a trójaiak ellen. Akhilleusz nem tud ellenállni az istenek által neki ígért dicsőség és hírnév csábításának, így csatlakozik a görög seregekhez. Patroklosz pedig félelem és a barátja iránt érzett szeretet között őrlődve követi őt Trója falai alá, noha tudja, a sors szörnyű áldozatot követel majd mindkettőjüktől... 

Sokan sokféle történetet megalkottak már a görög istenek és félistenek, mondabeli események segítségével, de Miller könyve több szempontból is kilóg mind közül. Bár ez talán túlzás, mert mindet nem olvastam, de Miller például nagyon bátran nyúl Akhilleusz és Patroklosz egymás iránt táplált vonzalmához, és általában nem ezt állítják a középpontba az írók. A Thetiszben megformált isteni anyakép lenyűgözött, egyszerre imádtam és utáltam, amikor megjelent, annyira idegenre és ténylegesen istenire sikerült, érezhetően anya, de elsősorban és leginkább mégiscsak tengeri nimfa.

Nagyon szerettem a kentaur Kheirón jeleneteit, a nyugalmát és a bölcsességét, és a helyet, ahol laktak a hegyekben; szinte sajnáltam, amikor el kellett jönniük onnan a fiúknak. Ha megjelent Odüsszeusz, biztos lehettem benne, hogy agyafúrt és kiszámíthatatlan dolgokra kell tőle számítani, akár Akhilleuszt kell előcsalogatni, akár csatába hívni, akit csak lehet.

A két főszereplő a szemünk előtt nő fel, és válik férfivá, és közben meg a könyv nem más, mint a gyerek majd a férfi Patroklosz szerelmi vallomása Akhilleusznak, aranyló hajától egészen rózsaszín talpáig. 

A két fiú nem is lehetne ennél különbözőbb. Patrokloszt jobban érdekli az orvoslás a fegyverforgatásnál, Akhilleusz viszont ha akarna sem tudna más lenni, mint hatalmas harcos. Talán ha nem lenne a jóslat, talán ha anyja nem akarná olyan kétségbeesetten megmenteni... de végülis pont ez a lényeg: nincs talán, az ember nem kerülheti el a sorsát, sokszor csak egyetlen esély van választani. Akhilleusz nagyon szerény, soha nem kérkedik félisteni tehetségével, és mivel neki ez olyan természetes, időnként mintha kételkedne is magában, valóban olyan nagyszerű harcos-e, mint ahogy állítják, de ez is csak közelebb viszi a végzetéhez.
Szegény Patroklosz meg, míg Akhilleusz a dicsőség felé menetel, csak a halálára készül, az Akhilleusz nélküli életére, amit végülis nem akarna nélküle folytatni, de ez a feltétel nélküli szerelem, ami közöttük van, megakadályozza, hogy a halála útjába álljon.

Miller nem használ nagy szavakat az érzelmeik leírásához, inkább finom árnyalásokkal, a rajongás nagyon visszafogott megjelenítésével él, és ezzel erőteljesebbé teszi a szerelmüket, és szinte tapinthatóvá a feszültséget, amit Akhilleusz bármikor bekövetkező halála okoz.
De szerencsére nem csak erről szól a regény, az elég kevés lenne, legalábbis nekem. Ha túl sok istennel nem is találkozunk, elég rendszeresen megemlítik valamelyiküket, akár, mert ajándékot küldtek, akár mert valaki dédapja harcolt mellettük, ellenük, vagy csak részt vett valamelyikük egy lakomán. Sikerült úgy megjeleníteni őket, mint az emberi élet részét, mintha teljesen természetes lenne, hogy lovakat küldenek ajándékba harc előtt, vagy egyik-másik halandót jobban kedvelik a többieknél.
A háború elkezdődött, és mintha sose lenne vége. Miller nagyvonalúan heteket-hónapokat ugrik át, hiszen mindig csak ugyanaz történt: először csak fosztogattak, majd csatáztak, de patthelyzet volt, se a győzelmet nem mozdították előre, se legyőzni nem lehetett őket. Tipikusan értelmetlen öldöklés egy nő elrablása miatt, aki nem is akart visszatérni. Vagyis tipikus indok: használjuk fel a nőt, hogy kincseket, dicsőséget és hírnevet szerezhessünk magunknak.

És tudjátok, mi a legjobb? A regény minden sorából süt a szeretet meg a szerelem, de tényleg minden sorából, és mégis olyan visszafogott ez az érzelmi áradat, hogy nem lesz sem nyálas, sem megterhelő. Inkább megnyugvással töltött el, hogy még ha Akhilleusz napjai meg is voltak számlálva, még ha a végefelé egy igazi pöcs lett, volt, aki igazán szerette, és mellette állt.
Az már csak az én továbbgondolásom, hogy a két férfi közötti viszony, az érzelmeik mélysége és szilárdsága mennyire ellentétben áll azzal, mintha Akhilleusz párja egy nő lett volna - nincs ennél jobb példa erre Helené személyénél. De érzem, hogy igazságtalan vagyok, hiszen ott van Briszéisz, aki haláláig hű volt Patrokloszhoz, de míg Helené élte világát, az ő jutalma halál lett. De lehet, hogy ez az egész független mindentől, személyektől, elvektől, érzelmektől, ez csak az élet, és nem több.