James Clavell - A sógun

Európai ​- németalföldi – hajó bukdácsol Japán partjai felé, rettenetes viharban. Megkerülte az egész ismert (és még nem ismert) világot, s mire szokatlan irányból, kelet felől érkezve megfeneklik Izu-félsziget sziklazátonyain, a legénységből alig tucatnyian maradnak életben. A japánok azonmód fogságba vetik őket, vezetőjükkel, az angol kalandorral, Blackthorne főnavigátorral együtt.
Az európai naptár az 1600. esztendőt mutatja. A holland tengerészek – noha ők ezt természetesen nem tudják – baljósabb időpontban nem is érkezhettek volna. Két éve, 1598-ban halt meg Nippon katonai diktátora, a taikó, s azóta az országot az egész 16. századon át dúló polgárháborúk utolsó felvonása zajlik: a kisebb-nagyobb szamurájseregekkel rendelkező főurak, a daimjó-k a végső, nagy csatára készülnek, hogy egyszer s mindenkorra eldőljön, ki, melyik család birtokolja majd évszázadokon át a sóguni címet, ki lesz a szamurájok, az egész ország teljhatalmú ura. Cselvetések, árulások, orgyilkosságok feszültséggel teli, ismeretlen világába csöppen a tucatnyi protestáns európai – és talán még a „vad” japánoknál is nagyobb veszély leselkedik rájuk a katolikus portugálok és spanyolok képében. Ezek ugyanis már több mint ötven esztendeje jelen vannak a japán kikötővárosokban, s nemcsak vallási, hanem kereskedelmi monopóliumukat is féltik az „eretnek kalózoktól”, ahogy Blackthorne-t és társait nevezik. Ami lesz a sorsa az Erasmus hajósainak, miféle rafinált eszközökkel és módszerekkel küzdenek egymás és sokszor az európaiak ellen is a japán hadvezérek, hogyan kell japán módra íjjal célba lőni, a teát szertartásos módon megfőzni és felszolgálni, harakirit elkövetni, hogyan támadnak a nindzsák – minderről és még számtalan egyéb érdekességről olvashatunk ebben a vérbeli történelmi regényben. Legtöbben azonban mégis egy rendkívüli formátumú, zseniális japán hadvezérről és politikusról tudunk meg – s egy nem kevésbé rendkívüli európairól, akiből a szamuráj lett.

Nem hiszem, hogy bárkinek is be kéne mutatni Clavell monumentális regényét, ami az 1600-as évek Japánáról szól, egy igen érdekes korszakról, amikor a japánok éppen csak nyitnak a nyugat felé, de a belföldi politikai helyzet úgy alakul, hogy utána bezárulnak a kapuk több száz évre minden külföldi előtt. Ennek a regénynek a hatására szerettem bele Japánba, a japán gondolkodásmódba, amit nem igazán értek, de nagyon igyekszem, és persze a vallásukba, hiszen ez a kettő nem létezhet egymás nélkül.Őszintén szólva nem tudom, mennyire valósághű a regény úgy en bloc, de ez nem is fontos, mert ha az ember akar, utánaolvashat a korszaknak, de az biztos, hogy Clavellnek sikerült olyan jellemeket megalkotnia, ami befogadhatóvá teszi a nyugati ember számára is mindazt, amit Japán jelent, főleg, hogy az egész történelmi helyzetet az angol Blackthorne személyén keresztül éljük át, így a nyugati és a keleti látásmód közötti különbségek azonnal kiütköznek.
Hogy milyen japánnak lenni, japán életet élni, úgy viselkedni, és az élet apró dolgaira japánként tekinteni, a regény egyik nagy vonzereje.

A másik a történelmi korszak, és a kort benépesítő hatalmasságok. Tokugawába (Toranagába) szinte szerelmes lettem, (már kinőttem, némileg), imádtam a csavaros észjárását, hogy olyan biztonsággal mozog a politikai életben, az előrelátását, és a rugalmasságát, amivel pillanatok alatt képes volt egy flottul felépített tervet azonnal átvariálni, ha a helyzet megkívánta. Aki a japán udvari élet mellett képes volt megérni az öregkort, az elmondhatta magáról, hogy vagy nagyon szerencsés, vagy jóval intelligensebb az átlagnál. Itt szó szerint az élet volt a tét, elég, ha tett egy rossz mozdulatot, vagy rosszkor nézett félre, jöhetett a szeppuku, vagy az azonnali lefejezés. Ha kapott rá időt, hogy felkészüljön a halálára, az már megtiszteltetés volt.
Japán történelme alapból is izgalmas és mozgalmas, a Sógun politikai játszmái viszont külön figyelemreméltóak a kultúrális különbözőség miatt, amit tökéletesen hozott Clavell. A pókerarc, amivel rendelkeztek a szereplők, a nem-reagálás, amivel igyekeztek titokban tartani mindent, az éppen aktuális szövetségeket, a következő lépéseket ebben a nagyon bonyolult sakkjátszmában, a nem-meglepődést egy-egy váratlan fordulatra, egyszerűen a legapróbb rezdülés is érezhető és érthető volt.
A Sógunban a cél, mint bárhol máshol a világon a történelem folyamán, a hatalom megszerzése bármi áron, bármilyen eszközzel. Viszont a kultúrájuk miatt egészen más utakon érik el a céljaikat, amik nekünk, nyugatiaknak egzotikus és izgalmas, másképpen élik meg a sikereket és a kudarcokat is.

Mindenkinek jelent valamit ez a könyv és a sorozat, aki akkoriban nézte/olvasta; igyekszem nem gondolni az idióta szóviccekre, de erről Clavell tehet, kellett neki megváltoztatni a történelmi személyek neveit. Én akkoriban mindent beszereztem és elolvastam, ami Japánnal volt kapcsolatos, még egy japán íráskönyvet is, mert eltökélt szándékom volt, hogy megtanulok japánul, buddhista leszek, és olyan okos leszek, mint Tokugawa. (ahogy egy gyermek látja a világot...:D) Hát, ennek nagy része nem valósult meg, és ami igen, annak sincs semmi köze a japánokhoz, ebben biztos vagyok.
Nagyon jó volt újraolvasni, ez a világ még mindig olyan izgalmas és vonzó, mint évtizedekkel ezelőtt.