2011/11/11

Bródy Lili - A Manci

"Magának szublimálni kellene, Mancika, mert ha maga ezt tovább is így csinálja, ebbe tönkremegy. Magának föltétlenül szublimálni kell."

 Olyan ez a Manci, mintha a 30-as évek fekete-fehér filmjei elevenedtem volna meg a szemem előtt. Mert a Mancit azt nem csak olvasni lehet, hanem közben fekete-fehérben nézni is.
 Ez az a könyv, amit a vassvirágok meg fejősévák helyett kellene nyomatni, mert minden benne van, amit egy könnyed, nyáresti szórakoztató olvasmánytól elvárhatunk, és közben mégsem veszítjük el maradék agysejtünket. Sőt, nekem nagyon tetszett, hogy annyira éltek a karakterek, mindegyik, kivétel nélkül, hogy tisztán el tudtam képzelni őket, bele tudtam helyezni őket a pesti világba, de ugyanez igaz a Manci gondolkodására is, ami igaz, csak nagy sokára indul be, mert addig csak úgy van, mint akinek semmi dolga a létezésen kívül. Megtudtam, milyen volt az élet a 30-as évek Pestjén, és nagyon jó érzés volt, ami már csak azért is érdekes, mert én úgy alapvetően irtózom a pesti fílingtől, de ez a kis regényke annyira hangulatos a Mancijával, az ondolálómesterrel, Olgival meg a Radó családdal, és nem utolsó sorban a Lénárddal, hogy nem lehet nem szeretni. (de inkább az van a dologban, hogy a '20-as, '30-as évek Pestje még igencsak vonzó a számomra, a későbbi időszakban viszont már taszít.)

 Lehet, hogy ez a regény 1932-ben íródott, és azt hisszük, ezért semmi köze a mai nőkhöz, gondokhoz, vágyakhoz, pedig nagyon is. A Manci lehetne bármelyik plázacica, aki nem vár mást az élettől, csak hogy kifoghasson egy pasit, akinek teli a zsebe, és meg van rémülve a gondolattól, hogy neki dolgoznia kell. A szüleinek ugyanúgy megvannak a hiteles gondjaik, a szomszédok mindent tudni akarnak, és mindent jobban is tudnak, és a pasik pont annyira férfiak csak, mint amilyeneknek ezekben a regényekben lenniük kell. Érdemes elolvasni a Nyugat  kritikáját 1932-ből , én ezen is jót szórakoztam. Nem kell ezt a könyvet bántani, jönne csak át a kritikus a mi időnkbe néhány női olvasmányért, azonnal megcsókolná kezét-lábát Bródynak is, meg a Mancinak is. Haj, de milyen édes kis regény ez a mindenféle marhával, meg állattal, meg hasonlókkal. Akkoriban tényleg ilyeneket kedveskedtek egymásnak? Hihetetlen.:) Lehet, hogy akkoriban közönségesnek hatott Bródy stílusa, de mára annyira élővé és ízessé és színessé és szagossá vált, hogy komolyan kedvem támadt Pesten barangolni, és keresni olyan helyeket, ahol él még ez a '30-as évekbeli hangulat.

 Egyébként meg valamilyen szinten irigylem, hogy akkoriban egy egyszerű gépírói iskola elég volt ahhoz, hogy kinyíljon az ember előtt a világ, és perspektívája legyen. Főleg, ha még előtte szublimált is. Ez egy remek regény. A maga műfajában én most kedvencet avattam.
Share:

0 komment:

Megjegyzés küldése