2012/05/03

Kathleen Flinn - Éles kések, vidám könnyek

Élet a világ legjobb szakácsiskolájában,
vagyis a Cordon Bleu-ben.

A kezdő csapat 1895-ből Marthe Distellel
A Cordon Bleu eredetileg egy főzéssel foglalkozó magazin volt, amit az 1895-ben alapított egy újságíró, Marthe Distel, és hogy jobban fogyjon a lap, az előfizetők körében ingyenes  főzőtanfolyamot hirdetett, aminek végül nagyobb lett a sikere, mint magának a magazinnak. Híre annyira elterjed, hogy több országból is érkeztek nagy nevű séfek tanítani, és az iskola hírnevét a tanítványok a világ minden tájára elvitték.
A könyvben nagyon sokszor hivatkozik a szereplőnk Julia Childra, úgyhogy mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy ő is itt tanult 1950-ben.
Ma már inkább az az iskola célja, hogy az egyébként is nagyon tehetséges és már nevet szerzett séfeket megtanítsák a klasszikus francia konyha titkaira, hogy aztán majd a főzési tudományukat ők is tovább örökíthessék világszinten, hiszen akárcsak a tanítók, a tanítványok is a világ minden tájáról érkezek. Nagyon kemény iskola, merev szabályrendszerrel, és hatalmas elvárásokkal, ahová nem csak szakmai tudás, de erős lélek is szükségeltetik. Persze, szimpla háziasszonyként is részt lehet venni a tanfolyamon, de a követelmények velük szemben is pont olyan magasak, mint a Michelin csillagos séfekkel.

A Michelin-csillag, avagy a tökéletesség nemzetközi elismerése:
Aki kihallja a közösséget a Michelin-gumikkal, annak jó srófra jár az agya. A Michelin testvérpár 1891-ben feltalálta a leszerelhető autógumikat, és hogy minél többen vegyék igénybe a szolgáltatásaikat, kiadtak egy Guide Michelin nevezetű kis könyvecskét, amiben a Michelin gumik útvonalán (kisebb-nagyobb kerülővel) található minőségi éttermek találhatóak, eleinte csak térképpel,  és autóútvonalakkal, később már hoteleket is feltüntettek rajta. A későbbiekben már az ellátás és a szállás minőségi értékelése is felkerült a kis füzetbe, ami először csak Párizs és környékéről szólt, mára már nem csak az európai szállások és éttermek, de egy külön kiadványban az amerikaiak is szerepelnek. (az értékelési rendszerről és egyebekről itt lehet olvasni.)

A rövid kis kitérő után akkor vissza a könyvhöz. Aki szeret főzni, és egy kicsit jobban érdeklik az ételek annál, minthogy megveszem és megfőzöm, biztosan nagyon fogja élvezni a könyvet. Teli van apró kulisszatitkokkal, ami azért eléggé idézőjeles, mert nincs ebben semmi titok, inkább csak olyan finom kis árnyalatok, amik a hétköznapi rohanva főzés közben elkerülik az ember figyelmét, netán nem is gondol rá, hogy érdekelje.
Mert ugye ahhoz, hogy a szeletelőkést használjuk, nem szükséges tudnunk, hogy azt (őt?:D) éminceur-nek hívják, vagy hogy a mirepoix Lévis-Mirepoix hercegről, XV. Lajos egyik tábornagyáról kapta a nevét, és mellesleg egy ételízesítő, ami apróra vágott és szárított sárgarépából, hagymából és zellerből áll.
A többit inkább csak magamnak húzgáltam alá, nem akarom elvenni az olvasás örömét, mert ezek nem feltétlen fontosak, viszont nagyon szórakoztatóak. (kár, hogy a vegetáról nem tudok anekdotákat, neki kevésbé érdekes múltja van.) Már csak azért sem ártana elolvasnotok, mert legalább megtudjátok belőle, hogyan kell a hagymát úgy felvágni, hogy ne zokogjunk közben. Nekem ez még sose sikerült, sőt, nálam az a jó hagyma ismérve, aminél tengernyi könnyet ejtek. Kicsit szakszerűtlen hozzáállás, de attól még működik. Azt mondjuk elég abszurdnak tartom, hogy minden kockának pontosan ugyanakkorának kell lennie, de mindenkinek kell valami perverzió, különben beleszürkül az életbe. Mint ahogyan soha az életben nem fogok egyetlen edénynél többet elhasználni egy leves készítéséhez, pedig azt a Cordon Bleu iskolája szerint nem lehet jól elkészíteni, ha minimum két garnitúra edénykészletet, a lábastól a serpenyőig,  nem használunk fel hozzá.

Vettem viszont pár hasznos ötletet:
- hogy ne csúszkáljon a vágódeszka, benedvesített papírtörlőt kell alátenni.
- hogy "alaplé nélkül élni lehet, de nem igazán érdemes"
- halalaplét lassú tűzön max 20 percig főzzük, mert különben túlságosan halízű lesz (:D)
- a csirkecomb alsó részéről a vastag fehér inak egy merőkanál segítségével eltávolíthatóak
- hogy a hagymát pengeéles késsel kell szeletelni, és akkor nem kerülnek a levegőbe a szétnyomódott részeknek az illóolajai, amitől aztán zokogunk. de lehet próbálkozni a vágási technikák váltogatásával is, kinek mennyi ideje van próbálkozni. (én maradok Csenga ötleténél, 5 perccel vágás előtt be kell dobni a hagymákat a frigóba. tényleg nem sírtam így.)
és így tovább...

Minden fejezet végén van egy recept, ami nagyon részletesen leírja az elkészítés menetét. Igazából Flinn nagyon jól összeszőtte a magánéleti szálat a főzőiskolaival, szerencsére a Cordon Bleu vonal volt a domináns. Mindig is érdekelt, hogyan működnek a szakácsiskolák, és hogyan tanulnak ott, és bár nem volt olyan szenvedélyes és hiperaktív, mint amilyet Gordon Ramseytől látni, azért elég kemény lehet ez a néhány hét. Ez a könyv nem színes-szagos-illatos, inkább nagyon szórakoztató és hasznos, nálunk mindenki imád enni, én meg imádok főzni, úgyhogy biztosan fogom tudni kamatoztatni az olvasottakat.
Valamennyire megismerjük Párizst is, a környéket, ahol Flinn lakott, ahol a Da Vinci kódot olvasva próbálják bejárni Dan Brown útvonalát, és persze a piacot, ami ebben az esetben elmaradhatatlan, de jópár esti szórakozóhelyen is járt Flinn, ahol inkább a társaság volt érdekes, nem maga  a hely. Mindenfelé jár Párizsban, és jó idegenvezető módjára minden utcának, háznak, térnek elmeséli a történetét, ez nagyon tetszett. Viszont időnként kalóriát kezdett számolni, és azt latolgatni, hogy mennyivel lesz nagyobb hátsója a felhasznált vaj mennyiségétől, na, ezt nem kellett volna. Egy szakács ne az alakja miatt aggódjon, főleg, ha annyira elkötelezett, hogy a Cordon Bleu-ba megy tanulni. Mellesleg az írók nehezen fogadják el, de az ő méretük rajtuk kívül senki mást nem érdekel.

A borító az olyan, amilyen, ennél a könyvél igazából nincs nagy jelentősége, de én nem vagyok híve az ilyen típusú könyvborítónak, ennél azért odakinn sokkal igényesebb kiadásban adták ki. Sajnálom, nem tehetek róla, érzékeny vagyok az ilyesmire. Szerintem elég látványos a különbség. Azért, mert nem fogják érte rajongók ezrei szétkapni a boltokat, még megérdemelne egy kis odafigyelést bármelyik könyv.

Kiadja a Kelly kiadó.

6 megjegyzés:

  1. Először is megleptél. :D Másodszor mindenképpen ajánlom neked az Ízek életre-halálra című könyvet, ami témájában hasonló, de ott aztán az érzékeket is betudja támadni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. megleptelek?:D pedig egész jó kis könyv. engem mindig is érdekeltek ezek a konyhai titkok. viszont amikor a csaj elrontotta a levesét, és az egyik társától kapott, és a csajét lefikázta, hogy sós, a társát meg megdicsérte... akkor rájöttem, hogy nem kell ezektől a nagy nevektől hasraesni.:) az a tuti, ha megeszik, amit főzök, hogy azt mos zsülienre vagy összevissza van vágva, az tökmindegy.

      Törlés
    2. na, azt meg elfelejtettem írni, hogy már akkor felfigyeltem a könyvre (ízek életre halálra), amikor írtál róla, szal tuti, hogy valamikor sorra kerül. imádom az ilyen történeteket.

      Törlés
  2. Ez tök jó- de a cím annyira béna, nem? :D
    Én csak most tanulok főzni, de minden szakácsos sztorit úgy szeretek...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. nem csak a címe béna, de angolul is valami hasonló, szal eleve béna címet adtak neki, de ez a borító... jáj.:))
      igazából nem tudom, hogy ebből meg lehetne-e tanulni főzni. talán inkább azt, hogy ne csináld.:D bár néhány dolgot érdemes ellesni, de pl. ha nekem egy leveshez 20 edényt kellene összekoszolnom, én biztos, hogy a büdös életben nem főznék többet.:D

      Törlés
  3. Ha szeretnétek egy kedves különlegességet akkor: A magyar úri család konyhája c. ajánlom. Nem lesz gond a borítóval sem.

    VálaszTörlés