Risto Isomäki - Elsodort világok

Úgy látszik, nálam ez az év az apokalipszis éve lesz, ismét egy katasztrófa-regény került a kezembe. A történet a mostban játszódik, egy teljesen létező és valós problémát állít a középpontba, az üvegházhatást. Azt hiszem, nem igazán vesszük komolyan ezt az egészet, talán azért, mert nem vagyunk szakemberek, nem értjük az összefüggéseket, nincs meg a tudásunk a hallottak értelmezéséhez, és nem tudjuk a közeljövőt modellezni az adatok alapján. A szakemberek viszont, akiknek mindez a rendelkezésére áll, mindenféle egyéb, sokszor rajtuk kívülálló okok miatt nem képesek tenni: nem kapnak elég pénzt, és nem veszik őket komolyan, ráadásul a néha elkapott hírek szerint még ők sem értenek mindenben egyet.

A lényeg, hogy Földünk melegszik. Tudtátok például, hogy a sarki jégmezőkön csapódik le minden korom, por, kosz, és homokszem, amit a szél felkap, és magával visz? Mindez nem okoz gondot, amíg elegendő hó esik, hogy befedje a fekete réteget, megakadályozva, hogy a napsugarak visszaverése helyett magukba szívják azokat, tovább növelve a kisebb-nagyobb tavakat, ami még több fekete lötyit olvaszt ki a megfagyott közegekből, így lassan olvasztva fel a sarki jégréteget. A Golf-áramlat fontosságával mindenki tisztában van (gondolom én, mert még én is értem a működési elvét), de mondjuk abba már nem gondoltam bele, hogy a sokkal nehezebb jég, ami a sarki szárazföldet nyomja a hatalmas tömegével, ha megolvad, könnyebb lesz, így megindul alatta a föld, ami óriási cunamikat idézhet elő, de mindezeket, és még sok-sok apróságot sokkal precízebben meg lehet tudni ebből a könyvből. Számomra például döbbenetes adat volt, hogy a tengervízszint az elmúlt 100 évben 20 métert (??) nőtt.

De ha csak ennyi lenne, nem lenne több egy száraz, tudományos értekezésnél, viszont mindebből a témából Isomäki egy nagyon izgalmas, filmszerű történetet kerekített. Irodalmilag nincs a topon a könyv, de ezt nem is ezért kell elolvasni, hanem azért a rengeteg ismeretért, amit minden lapja rejt, és azért a sok izgalomért, amivel mindezt körítette. Komolyan, sokszor arra lettem figyelmes, hogy elfelejtettem levegőt venni, annyi sodort magával a történet. Legjobban a jeges képsoroknál izgultam, de az egész könyv kiált azért, hogy filmre vigyék. Csudijó kis katasztrófafilm lenne belőle, csak az a baj, hogy mindez már tényleg a nyakunkon van, lehet, hogy megnézhetjük majd ezt az egészet élőben is. Azért remélem, hogy nem, és akik döntési helyzetben vannak, anyagi erőforrásokkal a hátuk mögött, nem mulasztják el megtenni, amit lehet. Mert én úgy vettem ki a könyv szavaiból, hogy ez már az a pont, ahol mi, gyarló kis pórnép nem sokat tehetünk (tehettünk valaha is...?), hacsak annyit nem, hogy karácsonykor műfenyőt díszítünk, és nem pazaroljuk a facsemetéket ilyen marhaságokra, hogy feldíszítsük, aztán meg kidobjuk őket. (igen, nekünk műfenyőnk van. volt igazi is, az most a kertben növekszik.) Esetleg lemondunk a könyv illatáról, meg hasonló luxusokról, és meghagyjuk a fákat, hogy tehessék a dolgukat. Én azt sem bánom, ha nem lesz több nyomtatott könyv.