Nevada Barr - Ördögkatlan

Anna Pigeon, a törékeny, vékony, harmincas nő, a Glen Canyon sivatag egy víznyelőjének mélyén tér magához egy túrát követően. Fogalma sincs, hogy hogy került oda, mióta van ott, meztelen, és érzi, hogy lassan kiszárad, megsebesült a fején, és kificamodott a válla, és elképzelése sincs róla, hogyan fog kijutni.
A nap tűz, időnként kerül némi árnyék is, de se kajája, se vize, ráadásul egy halott lányt talál eltemetve nem messze attól a helytől, ahol magához tért. Viszont szépen lassan az emlékei is visszatérnek, és kezd rájönni, mi is történt azelőtt, mielőtt itt találta magát, a semmi közepén, a perzselő nap alatt, a lány holttestével és kihagyó emlékezetével, és szinte a nulla reménnyel, hogy valaha is kijuthat. Mindenki azt hiszi, fogta magát, és elment, hiszen az időszakos kisegítők jönnek-mennek, és mivel Anna nem is igazán illeszkedett be, senki nem tartotta furcsának, hogy egyik napról a másikra lelépett, így senkinek nem is jutott eszébe, hogy keresniük kellene. Így Anna csak magára és a szerencséjére számíthat.

Az Anna Pigeon sorozatból eddig tizenhat jelent meg, és ez, az Ördögkatlan, a sok-sok könyv előzménye. Barr olyan plasztikusan ír, hogy teljesen bele tudtam magam képzelni Anna helyébe, a vízhiánytól feldagadt nyelvével,  és a totális reménytelenséggel, láttam a teljesen sík, szinte függőleges sziklafalat körülötte, és fogalmam sem volt, hogy fog kijutni. Tudtam, hogy valahogy megoldja, elvégre a többi történetben is ő szerepel, de akkor is kegyetlen élmény volt. Itt kinn, a négy fal és az ajtók adta biztonságban el sem tudom igazán képzelni, hogyan viselkednék én ilyen helyzetben. Ember nem jár arra, így segítséget hívni sem lehet, és amikor még a természet is összeesküszik az ember ellen, nagyon nehéz cselekedni, és gondolkodni.
Ez a fajta pszichológiai és lelki nyomás végigkíséri az egész könyvet. Nincs benne túl sok nyomozás: a kanyon rendőreihez igazán közel sem kerülünk, sokkal többet megmutat a rangerek életéből, mint a nyomozás folyamatából, de itt nem is az a lényeg, hogy jutunk el a gyilkosig. Mert Annát ugyan nem ölte meg az a valaki, viszont sok más embert meg igen, de mintha ez a nyomozóhatóságokat nem hozná lázba. Ez a könyv egyetlen hibája, ugyanis a vége, az egésznek a lezárása kicsit olyan felemás lett, mintha az ilyesmit el lehetne kenni, és vállat vonva csak úgy továbbállni. Nem is csak a krimi mivolta miatt hiányoltam a nyomozást, hanem azért is, mert igazából Anna fejéből meg lelkéből alig szállunk ki, függetlenül az E/3-as elvbeszélési módtól, így nem is igazán érezhetjük át, hogy mit váltottak ki a halálesetek a többiekből.
És mivel nyomozás nincs benne, így a hangsúly a lelki folyamatokon van, az élethez való hozzáállás megváltozásán, az emberek egymás közötti kapcsolatában előforduló részletek megvillantásán.
Aki valami hatalmas nyomozati feltárást vár, az biztosan csalódni fog, mert az Ördögkatlan nem szól másról, mint rólunk, emberekről, önállóan, és a közösség egy tagjaként létezve. Belegondolhatunk, hinnénk-e Annának, el tudnánk-e képzelni, hogy amit kimond, az igaz-e, és amit eltitkol, az mennyiben terhelő rá, illetve az elkövetőre nézve, de beleképzelhetjük magunkat Anna helyébe is, mit tennénk, hogyan oldanánk meg, lenne-e bármennyi lélekjelenlétünk, vagy egyszerűen csak leülnénk és várnánk a halált, mert a kiút nem nyilvánvaló, és valószínűleg nem is létezik.

Amit hiányoltam még, hogy a beteg elme eléggé el lett hanyagolva. Mert ha ez lélektani krimi, akkor ez csakis Annára, mint áldozatra igaz, mert mást boncolgatni nem hagy minket Barr. Az mondjuk biztos, hogy a feszültség fokozásához kellett az, hogy a könyv felét a katlanban töltsük sokáig csak várjunk, és reménykedjünk valamiben, aztán meg az emlékek és az elejtett szavak befolyásoljanak és irányítsanak, hogy kit tartok gyanúsnak, de ez az egész helyzet, ami előidézte Anna katlanba kerülését, megért volna egy sokkal kidolgozottabb tálalást, nem beszélve arról, hogy a gyilkos személye is megérdemelt volna egy kicsivel nagyobb teret. Mert ha nem tudnám, hogy léteznek ilyenek (hogy milyenek, az spoiler, úgyhogy csitt), akkor nem igazán értettem volna, hogy kerülnek egymás mellé a dolgok, és miért is olyan egyértelmű néhány helyzet visszamenőleg. Egy kicsit felemásnak érzem a regényt, mert amíg az események thrilleres oldala remekül eltalált, nagyon hozza a hangulatot, addig a körítés eléggé gyengére sikerült. Az egyetlen ember, akibe bepillantást nyerünk, az Anna, de ahhoz képest, hogy mennyit időztünk benne, én nem merném kijelenteni, hogy egy kicsit is megismertem. Tény, hogy egy ilyen élmény kibillenti az embert az addigi állapotából, de eléggé egy síkon mozogtunk a könyvben végig: Annával történt valami, aminek egy jó részét szégyelli, ezért nem beszél róla senkinek, csak a laktórásának. Az események előtt is zárkózott volt, ezért nekem nagyon furcsa volt látni, hogy a szomszédasszonyt egyszercsak úgy kezeli, mintha már régóta barátnők lennének.
Szóval kicsivel több következetesség, kevesebb Anna, és valódi profilozás sokkal jobban jött volna, mert Barr tehetsége megvan a hangulatteremtéshez, ez nem vitás, viszont egy igazán jó történet sokkal nagyobb kiegyensúlyozottságot kíván. Legalábbis nekem.
Akinek viszont nincsenek Caleb Carr magasságban az elvárásai a krimik terén, az biztos, hogy imádni fogja, mert én is elolvastam fél nap alatt, annyira sodort magával történet, szóval jó könyv ez, még a hibák ellenére is.

A könyvet kiadja a CorLeonis.