Peter S. Beagle

Tamsin története

A régi blogon elég egyszerű kis posztot írtam róla, azt most nem is másolnám át ide, bár lehet, hogy jobb lenne, mert annyi idő távlatából már nem tudok róla érdemben nyilatkozni.
Arra emlékszem, hogy egy baromi jó szellemes-misztikus történet, és szerintem Beagle egyik legjobb könyve. Nem nagyon hallani már róla, köszönhetően annak, hogy már nagyon rég jelent meg, viszont mindenképpen meg akartam említeni, mert nekem hatalmas élmény volt. Igaz, ifjúsági regény, de a jobbik fajtából, és nagyon örülök neki, hogy akkoriban még nem ismertem a YA-t, mint a könyvek külön alfaját, így nem tudtam előítéletes sem lenni a könyvvel.
Ha a közeletekbe kerül, ne habozzatok, nálam újraolvasós kategória.

A fogadós éneke

Ismét egy álomvilág Beagle tollából, ami teljesen elvarázsolt. A történet középpontjában egy fogadó áll, itt futnak össze a szereplők, akik elmesélik egymás és a maguk kis történetét. A három különleges nő találkozása nem véletlen, bár egyikük sem számít rá. Mindhárman harcosok a maguk módján, különleges képességekkel, akik keresnek egy embert, a barátot. Köréjük gyűlnek aztán mindenféle alakok az útjuk során, van, aki rosszat akarva, van, aki jószándékkal. Gyilkosság, varázslat, szex, szerelem, és miközben keresnek, ölnek és szeretnek, egyre jobban összekovácsolódnak.

Lukassza, az életre keltett lány érzi a láthatatlan erőket körülöttük, ki tudja olvasni a térből, mi történt azon a helyen. A tanítvány, Lal az, aki meg akarja találni mesterét, akit csak barátnak nevez. Ez a mester egy különös alak, egy bajba jutott varázsló, akit az időközben hozzájuk csapódott Njateneri is ismer, akinek igen különös múltja van. A harcos nő egy kolostorból szökött meg, és most bérgyilkosokkal a nyomában járja a világot. Társként velük van egy róka, aki maga is birtokol különleges képességet, és nyomukban ott van még a fiú, akit Lukassza életében szeretett. A fogadó, ahol megszállnak, a fogadós, a lovászfiú, a vándortársulat, mind egy-egy nézője és mesélője ennek a különös társaságnak.

A történetmesélés az egyik nagy varázsa a könyvnek, bár nekem eleinte furcsa volt. A szereplők felváltva közvetítik az eseményeket, a hozzájuk kapcsolódó gondolatokat és érzéseket, mindegyikük csak épp annyit, amennyit a valóságban is tapasztalhatna belőle, így az események a többféle látásmód alapján állnak össze. George R.R. Martin ír hasonló tagolással, de amíg ott a fejezetek egymástól teljesen elkülönülnek, itt folyamatosan egymásra épülnek. A nézőpontváltozással nem kerülünk messzire senkitől sem térben, sem időben, és ettől teljesen kompakt és egységes lesz az először szétdaraboltnak tűnt történet. Megismerhetjük a szereplőket mindenféle oldalról, mások hogyan látják őket, és ők maguk miként éreznek, viszonyulnak a körülöttük történtekhez, és ez a mesélési mód kell ahhoz, hogy a történet előre tudjon haladni. Ami még különleges a könyvben, hogy bár igazából e körül a három nő körül forog a világ, azzal, hogy a mellékszereplők is önálló hangon szólalnak meg, ők is fontos és nélkülözhetetlen főszereplőkké válnak.

Beagle most sem okozott csalódást, lebilincsel és egy másik világba repít olyan természetességgel, mintha az a mindennapok része lenne.

A karakoszki varázsló

A fogadós énekének folytatása ez a könyv, de a régi szereplők mellett feltűnnek újabbak is. Megismerhetünk egy nagyon csúnya nőt, aki egy dalnok mellett járta a világot; egy olyan világot, amit igazából be sem mutat Beagle, nincs neve, nincsenek tájleírások, inkább csak az érzeteinkre hagyatkozhatunk. Meghallgathatjuk a címadó varázsló történetét is, és visszaköszön a fogadóból ismert társulat is, Lal és Szoukian az utolsó kalandjukkal, egy elhurcolt lány, és egy apó. Miközben olvastam, olyan érzésem volt, hogy ülünk a tűz körül, és hogy a hűvös éjszakai levegőről eltereljük a figyelmünket, mindenki mond egy történetet. Különös világokba vittek ezek a mesék, ahol hiányoztak a klisék (törpök, tündék, sárkányok), de végig a fantázia talaján maradtunk.

Annyiban mégsem folytatása az előző könyvnek, hogy bár a világ megegyezik, de itt nincs kerettörténet, ami egységbe foglalja a meséket. Megismerjük néhány szereplőnek egy újabb történetét és eddig ismeretlenekét, de a történetek különálló novellák, bennük különböző tanulságokkal az emberi természetről, képességek fel- és kihasználásáról. A helyzetek, melyeket az író a szereplők elé állít, teljesen valószerűek, a reakciók viszont már a szereplők személyiségétől függenek. A varázsló, akit hatalmas tudása inkább nyomaszt, és szívesebben dolgozna egyszerű emberként, vagy a két öreg nő egymáshoz való viszonya, az öregedés és az elkerülhetetlen búcsú. Mindez Beagle gyönyörű nyelvezetével megírva, és úgy közvetítve a mély gondolatokat, hogy nem érezzük erőltetettnek, vagy szájbarágósnak. Különös történetek, különös stílusban. Egyáltalán nem egy átlagos, szokványos fantasy, jóval több annál. Nem igazán tudom megnevezni, min is múlik ez, talán a hatáson, amit az olvasóból kivált. A nem létező világ és a mágia csak egy kellék ehhez, a lényeg bennünk zajlik, a gondolatainkban és érzéseinkben, ahogyan a történet bennünk lecsapódik.

Csak érdekesség, hogy a könyv eredeti címe a kötet befejező novellája, az Óriáscsontok. Talán ez az a novella, ahol bennünket, olvasókat a legjobban bevon a történetbe, hiszen itt csak az egyik szereplőt halljuk, az ő reakcióiból, kiszólásaiból következtetünk arra, mi történik, amit mi nem láthatunk. Visszarepít az időben úgy, hogy közben kénytelenek vagyunk felnőtt fejjel hallgatni a meséjét.