Tom Wolfe - Én, Charlotte Simmons

Charlotte Simmons, a vidéki Sparta nevű, világtól távol eső kis településről felkerül ösztöndíjasként a Dupont egyetem nagyon is világias, és eddigi életétől teljesen eltérő szemléletű közösségébe. A Dupont kívülről a különleges csoporthoz, néhány kivételezett helyzetben lévő társasághoz való tartozást szimbolizálja, Az Egyetem, ami megnyitja aztán később az ajtót bárhová. Elmaradhatatlanok a különváló, klikkesedő csoportok, az a bizonyos belső mag, akik aztán később a fontos társadalmi pozíciókat maguk közül töltik be. Az egyetemi sport éppoly fontos, mint a tanulás, a későbbi nagy csapatok ezeken az egyetemi meccseken szemelik ki maguknak a csillagokat. A Duponton a kosárlabda az élsport, és egyik szereplőnk Jojo, a végtelenül hiú, tehetséges, de nem a legjobb tanuló kosaras, aki direkt fogja vissza magát a tanulásban, és akinek meg kell vívnia a kosárpályán a saját harcát egy elsőéves feketével. A kosarasok között egy nagyon lényeges kontrasztot tudott bemutatni Wolfe: a feketék és a fehérek különbségét. A feketék itt egyértelműen előnyben vannak, szemben az élet más területeivel, ahol inkább elnyomják őket. Itt, ha valaki érvényesülni akar, akkor a feketék szabályai szerint kell játszania, az ő, igen magas nívójukat kell hoznia, és hiába jó a pályán, ha a feketék nem fogadják be, nem lesz sokáig csapattag, és a pályán ellehetetlenítik a játékát. Aztán ott van Hoyt, aki a haverjával rajta kapta a kormányzót elég egyértelmű helyzetben az egyik hallgatóval. Ez később egy fontos momentum lesz a könyvben a következményeit tekintve. Mindenki iszik, szexel, drogozik, mellesleg megjelenik az órákon, úgyhogy az eminens tanuló, intelligens, és cseppet prűd Charlotte nem egészen azt kapja, mint amit vár.

Imádom ezt a könyvet, a légkörét, a szereplőit, az egyetemet, a kis kulisszatitkait, még akkor is, ha maga az egyetem nem létezik. Ahogyan Charlotte világa kitárul, azt remekül ábrázolja Wolfe. Olyan dolgokkal szembesül, amikkel a kis vidéki faluban nem volt lehetősége, nem tudott rájuk felkészülni, nem is nagyon akart, így nem tud eleinte védekezni ellenük. De telik az idő, megszerzi a kellő tapasztalatot, ahogyan azt kell, kellő fájdalom árán. Az elit iskola falai között a tanulás másodlagos, a középpontban a drogok, a pia áll, ráadásul a szobatársa, Beverly szexfüggő. Charlotte nehezen illeszkedik be, meg kell hogy szokja az egyetemi lét mindennapjait egy olyan közösségben, ahol mindenki gazdagabb, tapasztaltabb, butább, és erkölcstelenebb nála. Ennek ellenére még ő is félre tudja tenni a tartását, csak hogy befogadják, hogy tartozhasson valahova, hogy egyenrangúként kezeljék.

Volt pár dolog, ami nem tetszett. A dőlt betűs, totál felesleges kiemeléseket, ráadásul teljesen logikátlanul, ezeket nem kellett volna, főleg nem ennyit. Az olvasó nem hülye, pár könyv után az ember már érzi, melyik mondatnál hol van a hangsúly, mire akarja a szereplő felhívni a figyelmet, nem érzem szükségét, hogy az ilyeneket dőlt betűvel nyomják az arcomba. Ugyanez érvényes a mondat közepét uraló … pontpontpontokra…, ... vagy nem is tudom, mik... ezek. Oké, a szereplő próbálja megfogalmazni, és nehezen megy neki, mit is akar gondolni, de az író E/3-ban ne használjon ilyeneket, senki nem dadog gondolatban. Ez a két dolog bárhol, bármelyik könyvben idegesít, szerencsére eddig nem sokszor találkoztam ilyesmivel. Úgyhogy az, hogy ennyire tudtam élvezni ezt a könyvet, ez csak annak köszönhető, hogy erre a két dologra tudatosan igyekeztem nem figyelni. És amikor megmagyarázza, hogy a basszameg szavak különböző alakjai mi célt szolgáltak, és melyik mit jelent, na, ott kész lettem. Nem szeretném magam ismételni, de kérem, muszáj engem hülyének nézni, ráadásul teljesen?? Nem tudom, a fordítónak lehet-e akkora szabadsága, hogy az ilyenekhez nem ragaszkodik szó szerint, de kifejezetten jót tett volna a könyvvel, ha ezeket cakkumpakk kihagyja.

Summa summarum, ettől függetlenül nagyon is élveztem. Nem csak szórakoztató, de tanulságos is volt, és szívesen olvastam volna még. Az, hogy a regény nem nyerte meg a kritikusok tetszését, leginkább a káromkodásnak, a szlengnek, és a szexnek köszönhető. De épp ez benne a jó, úgy jeleníti meg a mindennapokat, mint ahogyan az valójában telhet, de mivel sose voltam amerikai elit egyetemista, nem állíthatom, hogy ott valóban ez van. Szeretek más világokban utazni, ahol olyan problémákkal és alakokkal találkozhatok, amik az életemből kimaradtak, de azt hiszem, jobb is, írásban igazán élvezhetőbb az ilyesmi. Pszichológiai és szociológiai elemzés nagyon jól van megírva, hihetően és realisztikusan. Kedvelhető szereplők, árnyalt jellemek, mozgalmas események, és az egyetemekre jellemző utánozhatatlan hangulat. Az egész könyv igazából fricska az amerikai társadalom elit rétegének, fellebbenti egy kicsit a fátylat a mázas felszínről.