A Sírkertek királynője-trilógia befejező részében hősnőnk, a szellemekkel suttogó Amelia Gray visszatér Charlestonba, hogy pontot tegyen az őrjítő kísértet-históriák végére. A szívdöglesztő detektív, John Devlin nyomában még mindig ott lohol elhunyt kislánya és csodaszép felesége szelleme, ám ezúttal Amelia szeme alatt is sötét karikák gyűlnek: az ő életerejét is parazitaként szívja el egy kísértet, akinek csak ő segíthet. Vajon beteljesedik Amelia és Devlin szerelme, és nyugovóra térhetnek a kósza lelkek? Elhagyja végre a várost a Gonosz? A próféta romantikus történet, kalandregény és kísértet-sztori egyben, a paranormális románcok rajongóinak új kedvence.
Athenaeum
Az előző két kötet leginkább a temetők témája köré épült fel, egy csomó művészeti meg antropológiai dolgot megtudhattunk róluk, és nagyon hiányoltam, hogy most ennek az egésznek egyetlen bekezdést szentelt csak az egész könyv alatt.
Helyette szövögette a szerelmi szálat és a szellemek útjait, középpontban Ameliával. Szegény lány, a regény végégig még mindig nem tudta meg, mi is ő, valaki szólhatna már neki. Fogalma sincs, mit kellene kezdenie ezzel a sok túlvilági lélekkel, akik az útjába akadnak. A végére mintha leesett volna neki, de nem vagyok benne biztos.
Mint ahogyan a végében sem. Ennyire összecsapott, 'legyünk már túl rajta' befejezést nem érdemelt ez a történet. Mintha csak annyi lett volna ebből az egész szellem-sztoriból a lényeg, hogy ők akkor most összejönnek Devlinnel. Nem írom ki, hogy spoiler, mert azért sejthető, hogy errefelé halad a dolog, szóval igazán nem is spoiler.
Devlin. Mint karakter, nagyon kusza. Van pár mondvacsinált szál vele kapcsolatban, és egynémely megmozdulását eléggé erőltetettnek érzem, függetlenül attól, hogy jól megrajzolt és elég érdekes figura, és az első két részben működött ez az 'ott vagyok, de mégse' szerepeltetés, itt azért egy kicsit kevésnek éreztem.
Néhány szereplővel mintha nem tudott volna mit kezdeni Stevens.
Pl. Isabel Perilloux, aki ki tudja, mije Devlinnek. Barátja? Szeretője? Melyik lenne a jobb, megkavarni még egy kicsit az egyébként sem egyszerű helyzetet Amelia körül, vagy hagyjuk meg inkább segítő barátnak? A legvégén lett eldöntve a kérdés, de bennem hagyott kétségeket, hogy mi az igaz.
Na, és Amelia. Amennyire kedveltem az első két részben, most annyira idegesített a naivsága, ami olykor már átcsapott ostobaságba.
Jaj, láttam én ezt egyáltalán? Nem álmodtam? Valóban megtörtént? Valóban rosszindulat volt az arcán? Á, nem is, ő jó ember. De mégicsak, az rosszindulat volt. Á, biztosan csak rosszul láttam.
Nagyjából ez volt a reakciója minden dologra, ami történt vele. Minek kellett egy mindenben kételkedő és határozatlan libát csinálni egy nőből, aki már gyerekkora óta ebben a világok közötti térben él? Ugyan mi az, amitől ne tudná megkülönböztetni a valóságot a képzelgéstől, amikor ez még bedrogozva is remekül ment neki? Ráadásul mindig akadt egy bokor a környékén, ahonnan leskelődhetett és hallgatózhatott. Volt pár fontos infó, amit meg kellett tudnunk, és Stevens ezt az épületes módját találta csak, hogy Amelia és mi is a legrövidebb úton hozzájussunk.
Amiért mégiscsak imádom ezt a sorozatot, az a hangulat, a szellemvilág, és igazából az egész történet. A szellemek megmaradtak a maguk kis hűvös és szürke világában, nem kezdtek el haverkodni, semmi olyan nem történt, amitől nevetségesség vált volna ez a nagyon jól felépített kis világ.
A legvége viszont egy hatalmas kérdőjel bennem. Most akkor ezt folytatni akarja Stevens?
És IGEN (upcomingban látszik). Jön majd egy negyedik rész jövőre, aztán meg a többi. Végülis, én örülök neki, szeretem ezt a világot, Devlint, és Ameliát is, leszámítva ezt az állandó, álnaiv kételkedést mindenben. És Stevens nagyon jó abban, hogy borzongató jeleneteket írjon, a szellemvilága teljesen hiteles. (már ha lehet ezt mondani.)
Sőt, engem érdekel a másik sorozata is, a Soul Jumper.
0 Megjegyzések