2015/04/28

dr. Chris Mann - A második világháború nagy csatái



E kötet szemléletesen és tárgyilagosan mutatja be a második világháború 28 legjelentősebb csatáját, többek között az angliai légicsatát, a Barbarossa hadműveletet, el-Alameint, a leningrádi blokádot, a kurszki tankcsatát, Monte Cassinót, a normandiai partraszállást, az ardenneki offenzívát, Ivo Dzsimát, vagy a Berlinért folytatott harcot.
A jól áttekinthető térképek révén az olvasó könnyen eligazodhat egy-egy csata résztvevőinek stratégiai tevékenységében.
Több mint 250 ábra és fotó mutatja be a korszak egyenruháit, az ütközetek legnagyobb egyéniségeit, és szemlélteti a háborús taktikát és fegyverzetet. Az ütközet során történtek tömör leírását minden esetben a tágabb történelmi kontextus bemutatása és a következmények elemzése egészíti ki.
A második világháború nagy csatái nélkülözhetetlen olvasmány mindazoknak - legyen szó akár szakértő, akár laikus olvasókról -, akiket érdekel a 20. század hadtörténete.
Alexandra

Ez a kötet a második világháború dióhéjban. Minden fejezet elején van egy rövidke összefoglalás, kikkel hol és mi történt, érdekességképpen az is, hogy miért, és hogy milyen eredménnyel végződött. Egyébként legalább annyi kép van benne, mint szöveg, térképekkel kiegészítve, a hadmozdulatok skiccjeivel. A térképek eléggé elnagyoltak, de a lényeg rajtuk van, viszont a fényképek különlegesek. Tiszt tervezés közben, katonák a fronton, a hadihajókon, repülőgépek rajzai, harci járművek az utcákon, romok és sebesültek.A háború pusztítását, a szenvedést, és emberi veszteségeket mellőzik ezek a képek, úgyhogy nagy katarzist nem fognak nyújtani, de nem is ez a célja a könyvnek.
Tömören és velősen összefoglalja a legjelentősebb csatákat, mozgatórugókat. Mindenkinek ajánlom, akit egy kicsit is érdekel a II.vh., vagy egyszerűen csak szeretne jól felkészülni történelemórára.

Share:
Olvass tovább... ->

2015/04/25

Kicsit megkéstem,

de a könyv a feszt után is könyv. Sőt, van, ami majd csak ezután fog megjelenni. Amikből vannak e-k, ott azokat linkelem, hiába, na, szeretem ezt a  formátumot.

(ez csak e-ben kapható)

(biztosan lesz majd e-ben is, de ez még nem jelent meg)

(a sorozat se rossz, de jobb, hogy előbb olvastam)



Share:
Olvass tovább... ->

2015/04/19

Témázunk - Ki írta? vagy akkor mi a címe?

Nem szoktuk tudni, hogy miről írnak a többiek, de Pupi a címadással egy picit elszólta magát, és bár velem ilyen nem történt, szerintem amelyik családban volt egy dédi, vagy nagyi, kinek mi, ott volt egy zsoltároskönyv is. Az én dédanyámnak is volt egy (de lehet, hogy az Biblia volt, nem tudom már), és csak azért emlékszem rá, Pupi kis célzásával rásegítve, mert én abba nem nézhettem bele. Messziről felmutatták - kicsi volt, sötét színű, fekete vagy szürke borítóval, de ennyi az, amit láthattam belőle. A másik érdekesség, amit szintén nem piszkálhattam, az a rózsafüzére volt, apró csontszínű gyöngyökkel. Üldögélt az ágya szélén, morzsolgatta a láncot, én meg a szobája másik feléből nézegettem, míg meg nem untam. Nem hallottam, mit mond, csak csendben motyogott.


A szülőket valószínűleg megőrjíti a saját szüleikkel való hosszasabb együttlét, netán együttélés, de azt kell mondjam, ez az unokáknak, ha ebbe születnek bele, nagy élmény. Főleg, ha ingerdús a környezet, mert nekem volt alkalmam a két véglettel megismerkedni. Ha azt nézzük, a könyvek hiánya is könyves téma, az egyik nagyszüleimnél ugyanis nem volt egy szál könyv se. Ez egész addig elviselhető, amíg az ember nem tud, netán nem is akar olvasni, onnantól viszont, hogy a betűkbe menekül a világ elől, kínszenvedés heteket eltölteni egy olyan házban, ami még az alapvető létszükségletnek is híján van, vagyis nincs könyv. Sehol. Szerintem még a szomszédban sem volt, de erre már nem emlékszem. Egy szomszédra emlékszem, a Józsira, akiről nagy sokára megtudtam, hogy igazából Rózsi, de mindegy is volt, mert az alkohol teljesen megszüntette a nemi különbségeket, a lényeg, hogy ő elég jól elszórakoztatott, már amikor olyan állapotban volt. Bár könyvet valószínűleg ő sem látott, de meg kellett elégedni azzal, ami volt, ugye.
A másik nagyszüleimnél viszont voltak könyvek, igaz elég visszafogottan, és csak korlátozottan tudta kiszolgálni a gyermeki érdeklődésem. De a nagyi vitrinjei mindig csodákat rejtettek, a legfurcsább helyről kerültek elő cukorkák, meg a legfurcsább cukorkák (azt mondták, ha sok dianás cukrot eszek, berúgok, de nem hittem el, ahhoz túl furcsa volt). És nem csak könyvek voltak az üveg mögött, meg képek, hanem régi bizonyítványok is, és apám ellenőrzői remekül társultak Karinthy Tanár úr kéremje mellé.:D Egy-egy nehezebb iskolai év után igazi felüdülés volt olvasni mindkettőt, pedig soha nem voltam rossz tanuló.
Ugyanitt a polcon láttam a Puskin Anyegint. Elfogadtam hogy nincs írója. Vagy nincs címe. Attól függött, mije nincs, hogy épp milyen kedvem volt. Nem túl ritmusos cím, vagy név, de ha sokat mondogattam magamban, kapott egyfajta dallamot, ami mögött ott volt a cím, vagy az író, az a nagy titok, amit akkor sem tudtam meg, amikor kinyitottam.
A nagyik polcai teli vannak titkokkal. Mondom én.
Meg ott volt az a nagyon jóképű, és nagyon kedvesnek tűnő fiatalember egy régi, megsárgult fényképen, akit örökbe fogadtak valami távoli rokonok, pedig ő is rokon volt, de valami cím továbbadományozása miatt szükség volt erre, na, őrá bármelyik család büszke lett volna. Ezt csak úgy mondom, hogy van nekem egy ilyen felmenőfélém is.
Aztán még mindig a nagy-ősök. Másik, könyvtelen nagyszüleimnél egy nyári szünetemben keresztanyámék életmentő látogatással hoztak nekem egy életmentő Jane Eyre-t. Abban a hónapban azt hiszem, háromszor olvastam el egymás után. És nem utáltam meg, viszont tény, hogy utána nagyon sokáig nem vettem kézbe, el kellett telnie pár évnek, hogy újra vágyjak Mr. Rochester morgására.
Az én példányomnak A lowoodi árva volt a címe (az egyetlen pöttyös-csíkos könyv, amit valaha is olvastam), és fogalmam sem volt róla, hogy ez majdnem ugyanaz, mint amit otthon rendszeresen leveszek a polcról, és érdeklődés hiányában vissza is teszek, mert milyen értelmetlen cím az már, hogy Jane Eyre. (A szereplők neveinek azonossága nem tűnt fel, szelektív névmemóriám van.) És még a borítója is béna. Olyan szerencsétlenül dől meg az a nő. Valami nagy tragédia érte, nem voltam én erre még felkészülve. Azóta a csíkos könyv mellé került az összeeső nőből is, sőt, kisnimának is vettem egyet, de ő még nem került olyan szerencsétlen helyzetbe, hogy a Jane Eyre-rel akarjon életet menteni.
Volt egy emlékezetes buszlekésésem is, pedig ott ültem a váróban, szemben a megállóval, csak hogy lássam, hogy mikor kell felszállni. Ja, láttam volna, ha felnézek, csak azt elfelejtettem, pedig a könyv még kötelező is volt. De annyira magával ragadott a Bűn és bűnhődés, hogy ott maradtam még egy körre (olyan másfél órára rá jött a következő, úgyhogy jól megszívtam). Hogy otthon mit szóltak, nem tudom már, mert este is volt, meg tél is, így sötét is, fiatal lányok ne kóricáljanak ilyenkor már az utcán, de ha egyszer Dosztojevszkijjel ennyire jó volt.

Volt felsülésem is, azt a magyartanáromnak, és az arab irodalomnak köszönhetem. Babits Gólyakalifája teljesen beszippantott, és olyan szépen tudtam elemezgetni mindenféle szempontból, hogy a tanárom úgy gondolta, lök rajtam még egyet, és ha már, akkor élvezzem ki a témát, és olvassam el mellé az Ezeregyéjszaka meséit is. Hát mondanom se kell, nem jött össze. Én meg a mesék, napersze. Utáltam, hogy csalódást okozok, de hát ez van.
Szintén egy kudarc: a blogolásom hajnalán elolvastam Amadea posztját az Odüsszeiáról, és annyira jól megragadta a lényeget, olyan kis mesélősen célzott a történetekre, hogy mikor olvassam el, ha nem most? felkiáltással neki is ültem, aztán nagyon gyorsan szembesültem is vele, ami miatt iskolásként félretettem. Csodás, hogy mi is tudunk hexameteresen verselni, de biztos vagyok benne, hogy azok a népek, akik erre képtelenek, ezért prózában kapták a kalandokat, sokkal jobban jártak.

Terhes voltam, és mit vehetnék egy kisembernek, aki erre a büdös, koszos, agresszióval teli világra érkezik? Hát egy tündéres mesekönyvet. Első látásra szerelem volt, bár azt kell mondjam, a képeket nézegettük benne egyedül. Biztos jó a történet is, de kisnimát nem érdekelte, engem meg végképp nem, úgyhogy időnként levettük, átlapoztuk, és mindhárman tudjuk (mmint emberemmel), hogy ez  A mesekönyv, még akkor is, ha nem olvassuk el soha.
És tényleg, van nekem egy Grimm mesés élményem is, meg Szutyejev, de azt már a másik témázásnál elmeséltem.
Nem tudom, ti hogy voltatok vele, de én kicsinek azt hittem, a mesék csak úgy lesznek. Nincs írójuk, hanem maguktól teremtődnek a lapokra. Mikor felnőttként kellett szembesülnöm vele, hogy kedvenc lisztes-kormos macskáimat Szutyejev alkotta ... hát na. A meséket is csak meg kell írnia, meg le kell rajzolnia valakinek, még ha kiskorból az is maradt az emberben, hogy ez a mesekönyv csak úgy lett.

Más hülyesége is legalább olyan szórakoztató, mint a sajátom. Egyszer a Libriben karácsonyi könyvdömpingnél szépen állt a sor a pénztárnál, van, aki csak kérdezne, van, aki fizetne, kivártuk egymást. A lány előttem Mika Waltarit szeretett volna. Az eladónak viszont gőze nem volt róla, kit keres. Azt sem tudta, hogy írják, meg is kérdezte párszor pontosan, meg még pontosabban, de valszeg nem hallotta jól. Volt egy kis alapzaj a boltban. Eltelt egy kis idő a billentyűzettel való barátkozással, aztán közölte, hogy bocsi, nem tartunk. Lehet, ha jól írja be, tartottak volna, de ezt már sose tudjuk meg.

A tinik olvasási szokásai is fura egy élmény. Kisnima egyik osztálytársa pl. totál megörült, amikor megtudta, hogy nekünk megvan pár Wardkönyv. El is kérte kölcsön, hogy ne kelljen neki mindig kivennie a könyvtárból. Pedig csak az első három rész van meg. :D Dehát ez a rajongás. Az egyik kötetét annyira szétolvasták (és akkor most jóindulatú vagyok, és nem azt mondom, hogy már eleve szarul rakták össze), hogy az apukájának kellet megragasztania.

Most azt gondolom, más különösebb élményem nem volt, de a többiek történetei biztosan eszembe fognak még juttatni pár dolgot.

És a többiek:
Pupilla
Ilweran
Bill
Titti
Miamona 
***
tigi 
zakkant
Nita 
Andi 
Bookwormgirl 
Anaria
Share:
Olvass tovább... ->

2015/04/09

Blake Crouch - Wayward Pines I-III


"Minden édeni kisváros mélyén lappang valami gusztustalan titok."
Ethan Burke különleges ügynök világos küldetéssel érkezik az idahói Wayward Pines-ba: meg kell találnia és haza kell juttatnia két társát, akik egy hónappal korábban tűntek el az idilli kisvárosban. Mielőtt azonban felvehetné a kapcsolatot a helyi erőkkel, baleset áldozata lesz. Kórházban tér magához, igazolvány, mobiltelefon és aktatáska nélkül. S bár a személyzet nagyon kedves vele, őt mégis nyugtalanítja valami.
Ahogy telnek a napok, Ethan nyomozása egyre több kérdést vet fel. Miért nem tudja felhívni a feleségét és a fiát? Miért nem hiszik el a helyiek, hogy ő különleges ügynök? S mi célt szolgál a várost körülvevő elektromos kerítés? A lakosokat akarják bent tartani vele? Vagy valami mást odakint? Nyomozásának végére Ethan szörnyű dolgokra döbben rá: talán soha nem jut ki élve Wayward Pines-ból, mert ő már nem ugyanaz az ember, aki egykoron volt.

Amikor eljutottam az első rész negyedéig, lett bennem egy hatalmas kérdőjel, hogy akkor ez most olyan lesz, mint a Viharsziget? ugyenem?? Nagyon csalódott lettem volna, de aztán nem kellett sok oldalnak eltelnie, hogy valami egészen másfelé vegye az irányt a történet, mint valami pszichológiai kísérlet. És szerencsére nagyon nem olyan.
Szóval. Ethannek meg kell találnia két ügynököt, de közben elbombázza egy kamion, amibe a társa belehal, ő pedig egy patakparton tér magához, fejfájással, sebekkel, némi amnéziával. Aztán a regény során kiderül, hogy még jópáran szenvedtek így balesetet, de minden látszat ellenére ennek semmi jelentősége. Egyszerűen csak ez van. Fekszenek az erdőben, aztán magukhoz térnek, és próbálják átlátni, mi is van.
Nem tudom, feltűnt-e, de most terelek, mert nem lehet a cselekményről írni anélkül, hogy le ne lőném a miérteket. (meg kell dicsérnem a fülszövegírót, elég jól megkerülte a témát.)
Akkor inkább beszélek a karakterekről.
Ethan. Imádom. Tipikus pasi, az a fajta, aki tudja, mit kell csinálni, kézbe is veszi az irányítást, és még csak nem is vámpír.
És akkor ha most elkezdem sorolni a többieket, az megintcsak sugallna valamit, szóval akkor ezt sem kéne erőltetnem. A lényeg, csak így közhelyesen és önismétlőn: nagyon jól kidolgozott, hiteles karakterek, valódi drámákkal megspékelve.
A történet is egyedi, nemigen olvastam még hasonlóról. Összefüggésbe hoztak pár sikeres és ismert sorozatot a könyvvel, pl. Twin Peaks-t meg a Lostot olvastam, de egyik sem hasonlít rá. A Lost túlságosan zavaros és értelmetlen, a Twin Peaks meg inkább horroros-thrilleres krimi, a Wayward meg nem az, viszont hangulatában talán tényleg van valami belőle.

Ami engem a Waywardban megragadott, az először is a történet. Ötletes, érdekes, és a kidolgozás is teljesen rendben van. A másik a hangulat, ami kicsit Twin Peaks-es, kicsit Walking Dead-es volt, persze zombik nélkül. annyira addiktív a könyv, hogy túl korán kezdtem olvasni, csak az első két részt hozták még ki e-ben, úgyhogy a harmadikat lenyomtam angolul. (így veszítettek egy vásárlót e-fronton, én viszont nagyon élveztem, remek hangulata van eredetiben is. meg is lepődtem volna, ha nem így lett volna.)
Várom a sorozatot is, kíváncsi vagyok, mit hoztak ki belőle, és hogy mennyire találták meg a karaktereket. Nekem Ethan egészen más volt, mint Matt Dillon, de majd kiderül, mennyire tudja hozni a szerepet.
Vannak helyzetek, amikbe ha belegondolok, azon jár az eszem, hogy miért érdemes élni? Mi az, amiért érdemes folytatni, tenni valamit, küzdeni az életben maradásért? Itt például mi lenne az, ami életben tartana?
Share:
Olvass tovább... ->

2015/04/05