Adam Sternbergh - Shovel Ready

Spademan egykor kukásként dolgozott. Még mielőtt az a bomba felrobbant volna a Times Square-en, még mielőtt a felesége meghalt, a város pedig elnéptelenedett volna.
Most bérgyilkos.
A közeli jövőben New York megmaradt lakossága két élesen elkülönülő kasztra tagozódik. A gazdagokéra, akik megengedhetik maguknak, hogy egy virtuálisan létrehozott valóságba „becsatlakozva” meneküljenek egy jobb világba, illetve azokra, akik a lepusztult utcákat róva igyekeznek életben maradni. Spademan az utóbbit választotta. Új munkája nem sokban különbözik a régitől: hulladékeltakarítás. Nem tesz fel kérdéseket, gyorsan dolgozik, és jól bánik a tapétavágóval. Viszonylagos nyugalma azonban véget ér, amikor egy gazdag és befolyásos hittérítő azzal bízza meg, hogy ölje meg a lányát. Az elsőre egyszerűnek tűnő feladat váratlanul veszélyessé válik - célpontjának van egy sokkoló titka, Spademannek pedig megvannak a maga szabályai. Két tűz közé kerül, és nagyon óvatosan kell manővereznie ahhoz, hogy életben tudjon maradni.
Könyvmolyképző

Eszméletlen jó stílusa van a könyvnek (köszönet a fordítónak, hogy ennyire jól átadta). Szikár, egyszerű, mondanám, hogy hiteles, de legalábbis annak tűnik.
A fülszöveg mindent elmond: Spademan bérgyilkos, snicer a kedvenc fegyvere, és kap egy megbízatást, ami ellentmond az elveinek.

Embereket ölök. Nőket is ölök, mert nem diszkriminálok. Gyerekeket nem ölök, mert ahhoz máshogy kell pszichopatának lenni.

Közben pedig láthatunk egy lepusztult Amerikát, vagy legalábbis egy lepusztult New Yorkot, amivel Amerika nem akar semmit kezdeni. Felrobbantottak ott jónéhány sugárszennyezett bombát, egyiket a másik után. Közben nem csak az emberek, az életérzés és a város nem volt már ugyanaz, mint előtte, de minden megváltozott.
Sokszor beszédtéma a nettől való függés, és hogy a következő lépcsők egyre beljebb vezetnek majd a virtuális világba, aminek a vége a teljes függés, valamiféle rácsatlakozáson keresztül. Itt ez egyfajta ágyakban valósul meg, ami mellé jár egészségügyi személyzet, csövek és infúziós tasakok. Elvileg a gazdagok minőségi szolgáltatást vesznek, a szegényekkel ellentétben, akik amolyan nyilvánosházakba kényszerülnek, de a végén nem látok különbséget: lepusztult, a használatlanságtól idő előtt elhasználódott testek, totális addikció.
Spademan (annyira örülök, hogy nem fordították le) egyetlen dologtól függ, a pengéjétől. Pedig kipróbált mindent, a piát, a limnoágyat, maradt a penge. Szimpi karakter. Kemény, egyenes, határozott, tudja mit akar, és mit nem; hogy bérgyilkos... istenem. Senki sem tökéletes.
Végülis a könyv sem az. Túl egyszerű az írásmód, semmi árnyalás, nemhogy eseményeké vagy környezeté, jellemeké sem, de annyira plasztikus, hogy látom, ahogy Spademan faarccal megvonja a vállát, miközben közli velem, hogy ez van. Legyen elég ennyi.
Szeretem az ilyesmit. A lényegretörés mindig levesz a lábamról.
És elég. Tényleg. Hangulata van. Érezhető a Spade-ben levő kettősség, hogy egykor más volt, de most már tökmindegy minden. Úgyhogy öl, mert most ez van. Cinikus pasas feketehumorral, véres melóval. A világ is egy vázlatos skicc, de mindent tudunk, amit tudnunk kell.

Perszephoné kijelentése sokkolt.
Nem szeretem, ha sokkolnak.
Erre általában az a reakcióm, hogy kitolom a tapétavágó pengéjét, és keresek valakit, akibe belemárthatom.

Kár ezért a magyar címért meg borítóért. Az eredetin nem azért vannak azok az arany vonalak, hogy kitöltsék az ürességet, vagy mert a grafikus unatkozott, és nekiállt vonalakat húzgálni, az ásó gondolom egyértelmű a Spade-ből, és a megtévesztő egyszerűség sugallja a könyv stílusát. A mi borítónk inkább nem kommentálnám, esetleg csak javasolnám, hogy legközelebb, ha bárki nekifog a borítógyártásnak, esetleg nem ártana előtte elolvasni a könyvet. Ami sajnos túl rövid, de legalább van egy második része.