Lev Grossman - A varázslók

A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.

A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit – vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik –, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.
AGAVE

E-BOOK

Mindenhol azt olvasni, hogy ez a felnőtt Harry Potter, amitől én először kiakadtam, mert ugye minden Harry Potter, amit el akarnak adni, de azt kell mondanom, hogy van benne valami. Nem felnőtt HP, hanem inkább olyan, mintha a Hollókirályt keresztezték volna a HP-vel, és az egészet egy vidéki elvarázsolt kastélyba száműzték volna.

A varázslást leszámítva ez egy fejlődésregény, az én-keresés egy igen ismerős változata. Quentin próbálja megtalálni helyét a világban, és okozott egy kis megkönnyebbülést (nem mintha már nem lenne mindegy), hogy a tizenéves évei végén pont ugyanazokkal a problémákkal szembesül, mint anno én, és a reakciói is nagyjából ugyanazok. Egy csomó gondolata az enyém. Volt enyém. Vagy hogy is mondjam.

Ez az az időszak, amikor valami csodát várunk. Brooklyn szürke, ködös és unalmas, és itt kell élnie Quentinnek, belepossadva a monoton mindennapokba - nem ettől félünk mindannyian? Mi persze megszívtuk, nekünk nincs Varázskapunk, ahová meghívnak, hogy levizsgáztassanak bennünket mágiából, aztán pedig tanítanak nekünk mindenféle érdekes és izgalmas, és fárasztó és unalmasnak tűnő dolgot. Őszintén szólva Quentin legunalmasabb foglalatossága is sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint egyetlen átlagos napom.

De ezt adja ez a könyv. A tini önmagunkat, aki megvalósíthatja legvadabb álmait. Vagyis Quentinen keresztül átélhetjük, hogy nincs abban semmi különös, ha a szürkeséget és az unalmat lecseréljük egy elsőre érdekesebbnek tűnő (álom)világra, ahol az unalom ugyanúgy utolérhet minket, mint a csalódás, a kétség, vagy az önmagunkba vetett hit és bizalom megingása. A tesztek és vizsgák ugyanúgy részei mindkét világnak, mert a megmérettetésre szükség van ahhoz, hogy tudjuk, ott vagyunk-e, ahol lennünk kell.
De ott van Eliot, mint ellenpólus, aki nem hagyta el a beiratkozása óta Varázskapu területét, és bármi, ami nem varázslás, neki már szinte felüdülés. Ezek szerint az álomvilágból is visszavágyik az ember az átlagba és a kiszámíthatóba, ha már elég időt eltöltött ott.

Szóval ezt adja a könyv. Az utat, hogyan találja meg Quentin önmagát egy különleges világban. És igen, ez pont olyan unalmas, mint amikor valaki más magára találását kell kényszerűen meghallgatnunk. Hogy ad-e valami mást is, nem tudom, úgy a harmadáig bírtam.
Bosszantó, mert nagyon érdekes is lehetett volna, de olyan érzésem volt, hogy még az író is unja a saját történetét - monoton egyhangúság a stílusban, a történetben, szürke környezet, unalmas önsajnáltatás, merengés azon, hogy semmi nem jó, és ha változik valami, az se jó, semmi nem lehet elég különleges ... Az a problémám vele, hogy nem él a könyv, nem lélegzik se Quentin, se a történet, és a szürke ködbe veszik Varázskapu, minden lakójával együtt. Ez a lélekboncolgatás pedig egy nagyon izgalmas terep, már ha nem ilyen unalmas, ugye, hogy az ember inkább be se fejezi, csak szabaduljon.

U.I.: Van egy kevésbé képernyőtűrő párbeszédünk is Pupival a könyvről, és azt mondta, ezt feltétlenül tegyem bele a posztba. Íme, egy kis kulisszatitok a hátsó történésekből, ami igazából rendszeres, minden könyvet kitárgyalunk így (előre is elnézést):

Pupi: lehet hogy rossz ötlet volt még egyszer belevágni?

Én: nem tudom, láttad-e a julianus barátot. abban vannak olyan képek, amikor hosszú percekig lehet franco nero arcszőrzetét tanulmányozni, miközben elmélkedve mereng a messzi síkságba

na, ez is olyan, csak közben lehet hallani a főszereplő gondolatait

amit nem is ő közvetít

és tök jó lenne ez a világ a világban, de egyszer túl sokat ugrik az időben, másszor meg elszöszöl a quentin gyerek lelkiállapotával, akinek egyébként az se lenne jó, ha színes üvegcserepekkel vakargatnák a seggét

merthogy ő egy különleges világba vágyott, ami lám, megvalósult, mint egy tündérmese, de aztán semmi nem elég különleges neki

és közben meg azon rimánkodsz, hogy istenem, történjen már végre valami ezzel a szerencsétlen hülyével. dugják seggbe, vagy bármi, amitől a valóság valóság lesz neki

végülis nem volt rossz ötlet folytatni, meg kellett tudnom, hogy ez nem az én könyvem