Joe Haldeman - Örök háború

Regény azokról, akiknek a békében sincs semmijük, csak az örök háború.
William Mandella csak túl akarta élni ezt a háborút. Nem kitűnni, kiemelkedni vágyott, csupán épségben hazatérni a Földre. Egy olyan Földre, amely távolléte alatt szinte fölfoghatatlanul megváltozott, hiszen a néhány hónapos bevetési idő otthon – átkozott einsteini relativitás! – évszázadok múlását jelentette!
A háborút ugyanis a csillagközi űrben vívja az emberiség egy kiismerhetetlen és legyőzhetetlen ellenséggel szemben, s már az is valóságos tortúra, amíg valaki eljut a csataterekig. Ha pedig dacolva önnön esélytelenségével sikerül életben maradnia, minden megpróbáltatások legkegyetlenebbike vár rá: beilleszkedni egy olyan otthoni létezésbe, mely idegenebb a legtávolabbi bolygók világánál is.
Joe Haldeman voltaképp a vietnami háború intő freskóját festi meg, galaktikus léptékekre nagyítva. A szereplők azonban így is azok az egyszerű emberek maradnak, akik hazájuk hívó szavát követve fogtak fegyvert, hogy aztán hatalmi játszmák bábjaivá váljanak, és a rendszer végül kifacsarva, hasznavehetetlenné téve elhajítsa őket.
METROPOLIS MEDIA

Nem volt egyszerű sorsa ennek a könyvnek. Egy magazin hasábjain kezdte, létezik belőle háromféle változat is, és attól, hogy alapvetően nagyon régi (az első kiadás 1975-ben jelent meg), ez egyáltalán nem érződik rajta. Haldeman fizikát és asztronómiát hallgatott, megjárta Vietnamot, és akik ott voltak, azt mondanák, hogy ez a könyv annak a háborúnak a sci-fi változata. Biztosan van benne valami.

Az első izgalmak elmúltával ugyanis az ember rájön, hogy ennek az egésznek nincs semmi értelme. Mármint a könyvben. Elindul az emberiség ki az űrbe, ugrál ide-oda valós meg szubjektív időben a kollapszárok segítségével, felfedez egy rakat bolygót, amit igazából semmire nem lehet használni, közben meg azért izgul, hogy összefusson pár taurival, és azért aggódik, nehogy összefusson pár taurival. Olyan ’csakazértis’ feelingem volt olvasás közben: csakazértis terjeszkedni, csakazértis letarolni mindent, és mindenkit ellenségnek tekinteni, aki nem ember, és csakazértis bázist építeni még egy űrszemétre is, nehogy az ellenség rátegye a kezét. Állítólag a vietnami háborúnak is kábé ennyi értelme volt, de szerintem egyik háborúnak sincs több.

És az milyen vicces, hogy azért nem akartak kiadni egy űrháborús könyvet, mert túl pacifista. Az emberek még elkezdenek gondolkodni, meg kellemetlen kérdések vetülhetnek fel, amikre egy idő után választ kell adni, és azt mégse már. A háborúban ugyanis mindig hatalmas pénz volt.

Nem értek a  fizikához, de mintha ezek a kollapszárok afféle féreglyukak lettek volna. Elindult innen valaki X időben, aztán visszatért 200 év múlva, mert bár a szubjektív idejében nem vívott háborút 2 hónapnál többet, a kollapszár miatt valós időben sokkal több telt el, mint szubjektívben.

Eközben a Földön egyre változtak a dolgok, alapvetően a szellemi-fizikai fejlődés és visszafejlődés mindenféle stációját átéltük. 1000 évig tartott a háború (szubjektív időben ez azt hiszem, csak valami 10 év volt), ennyi idő alatt volt mindenféle békétlenkedés, tudatmódosítás, lázadások, háborúk, bolygógyarmatosítás, volt betiltott (és génszinten kiirtott) heteroszexualitás (a homoszexualitásban a születésszabályozás megoldását látták), aztán vissza az egész… végülis volt rá egy évezredünk, hogy mindenféle hülyeséget kipróbáljunk magunkon, melyiket hogy bírjuk.

És persze ott volt ennek az egésznek az emberi oldala: ezer év az űrben, sokszor reménytelen helyzetben, élet és halál között egyensúlyozva, elveszítve mindenkit, aki valaha is fontos volt Mandellának. Ezer éven át egyvalakit szeretni, még ha valós időben ez jóval kevesebb is volt, és alapvetően ennyi ideig hűségesnek maradni: némileg túlromantizált és nem kicsit idealizált férfialak ez a Mandella, de egye fene, fiatalon kiélte már magát.

A regény végét megbocsájtom. Kell egy kis remény ebben az értelmetlen eseménysorozatban, csak hogy az ember ne akarja magát azonnal egy tauri vetőcsöve elé vetni.