Naomi Wolf - A szépség kultusza

Nem ért nagy meglepetésként, amikor már az első oldalakon belefutottam a feminizmus emlegetésébe, hiszen ki más látná meg a szépségkultusz mögött a nők elnyomását, ha nem egy feminista.
Ettől függetlenül teljesen igaza van, én is ugyanezt látom, innen az antifeminista oldalról. De nem is a feminizmus most a téma, inkább csak érintőlegesen, hanem elsősorban a média (és meglepő módon a jogalkotás) által gerjesztett szépségideál nők életére gyakorolt hatása. És persze a feminizmus. Hát mit is gondoltam...
Meg kell jegyeznem, nem érzem, hogy az én életemre közvetlenül bármilyen hatást gyakorolna bármelyik is (boldogok a lelki szegények...?), de ezért kell ilyen könyveket olvasni, mert rajtam kívül senki nem éli az életem, és másoknak más tapasztalatai vannak, ráadásul Amerikában ez egészen másképpen csapódik le a mindennapi életben. Elképesztő, hogy egy bíró az alapján ítéljen szexuális zaklatás ügyében, hogy szerinte a zaklató felesége csinosabb, miért zaklatta volna akkor a feljelentő hölgyet a főnöke? Ilyenkor azért leesik az állam, hogy ilyen létezik? Mert ez nálam nem is szexizmus kérdése, hanem egyszerűen intelligenciáé. Arról nem is szólva hogy minden jónőt un valaki, szóval miért is ne lenne lehetséges?

Nagyon könnyű szexizmust emlegetni bármikor bárkivel szemben, és mostanra már nagyon nehéz leválasztani ezt a szexista-feminista szemléletmódot a valódi értékekről. Egyrészről nők küzdenek a (vélt vagy valós) tárgyiasítás ellen, másrészről nők küzdenek bimbójuk szabadságáért. Ha szigorúan nézem, mindannyian a feminizmus táborát gyarapítják, és ez csak két kiragadott példája az egymásnak totálisan ellentmondó feminista szemléleteknek. És a kettő között, vagy talán inkább párhuzamosan mellettük ott vagyunk mi, akik  a partvonalról nézik ezt az egészet, és akikért állítólag ez az egész van.
Kicsit eltértem a tárgytól, de annyira érdekes ez a téma, főleg, ha egy csomó dologgal nem ért egyet az ember, hogy akarva akaratlan előkerülnek mellékvágányok.

A könyvben szó van a médiában megjelenő szépségideálról, és annak káros hatásairól, ami alól már a mi gyerekeink sem tudják kivonni magukat: anorexia, bulimia, fogyókúra tízévesen, aztán ha nagy nehezen 15 lesz, simán elmegy szegény gyerek egy kicsit leharcolt huszonötösnek. Beszél az önértékelési zavarról, ami egész életére elkíséri a nőt, aki bekerül az ördögi körbe, és fontosabb lesz neki a külseje, mint a fejében és lelkében lévő dolgok, amit ha túlsúly takar, át is kerül a nemlétező kategóriába.
Szépnek lenni nehéz, soványnak vékonynak is nehéz, bár az elismerő pillantások biztosan kárpótolnak az elszenvedett kínokért, egészen addig, míg egy összeaszalódott, szottyadt öregedő nő nem lesz belőlük, akire aztán senki rá sem fog nézni. (Azért merem ezt ennyire elvonatkoztatni magamtól, mert engem ez a veszély nem fenyeget. Hogy sajnos-e vagy nem, azt majd még eldöntöm.)
De addig a jó a plasztikai sebészetnek, míg ezek a nők elégedetlenek magukkal, és a magazinok szilikonnői gerjesztik is ezt a körforgást, így a nők igyekeznek minél később aszalódott állapotba kerülni. Ennek jó része nevetséges végeredményt produkál, és tényleg borzasztóan kíváncsi lennék arra, hogy mit látnak azok a nők a tükörben, akikből mi csak a plasztika által eltorzult vonásokat vesszük észre, ami már nem is emlékeztet a valódi arcvonásaikra. Elégedettek magukkal? Milyennek látják magukat? Egyáltalán,látják még magukat?

Egyébként én azt gondolom, a férfiakon sem kisebb a nyomás, csak talán ők annyira nem érzik magukra kötelező érvényűnek a látottakat, hiszen minden nap kisportolt tűzoltók meg rendőrök fotói néznek szembe velük, meg gatyamodellek, megspékelve egy kis potencia- és faroknövelő reklámmal, meg cikkekkel arról, hogy milyennek kell lennie egy pasinak a nők szerint, míg nagy nehezen eljutnak kedvenc autós oldalukig. De simán belefuthatnak egy pornóreklámba is, ahol a pasi farka akkora, mint egy lóé, és biztos nem a puffadtra sírt arcú állapotában teszik be a csajt, aki épp meglovagolná. Röhejes, hogy bárki is ekkora farokra vágyna, akár pasi, akár csaj, de a látvány nem kevésbé kényszerítő és letaglózó, mint amikor szembesülünk vele, hogy a saját tükörképünk mennyire messze áll a magazinok lányaiétól.

A fejlett országokban élő, jómódú, tanult, felvilágosult nők, akik nemük számára mindeddig elképzelhetetlen szabadságot élveznek, nem érzik magukat olyan szabadnak, mint amennyire szeretnék.

Hát ezen megállapítás felett azért érdemes kicsit elmerengeni...
De ez se semmi:

...amikor lányok a férfikultúra könyveit olvassák, a (szépség)mítosz felforgatja e történetek mondanivalóját. A gyerekeknek tanított, helyes értékekről szóló mesék értelmetlenné válnak a lányok számára, amint a mítosz munkába lép. Vegyük például Prométheusz történetét, mely a harmadikos amerikai gyerekeknek szánt Sullivan képes olvasókönyvben szerepel. A történet a nyugati kultúrában szocializálódott gyereknek azt tanítja, hogy a nagy ember mindent kockára tesz a szellemi bátorságért, a haladásért és a közjóért. De mint jövőbeli nő, a kislány azt tanulja belőle, hogy a világon a legszebb nő mesterségesen készült, és hogy az ő szellemi merészsége hozta az emberiségre a betegséget és a halált. A mítosz szkeptikussá teszi az olvasó lányt kultúrája történeteinek erkölcsi összefüggéseivel szemben.

Rátok bízom a konklúziót.

A könyv szellemiségével csak kis részben tudtam azonosulni, de baromi érdekes dolgokat mesél a médiáról, a törvényhozásról, a gyógyszeriparról, az orvosokról és a mindennapokról, köztük a munkahelyről, az öltözködésről, és mint fent látszik, a kultúráról is. Nincs az életnek olyan aspektusa, amit ne járna körbe a témát elemezve, és természetesen mindenhol talál valamit, ami bizonyíték arra, hogy mi, nők, egy globális összeesküvés célpontjai vagyunk; ha negatívan emlegetnek minket, azért, ha meg pozitívan, akkor meg azért.
Komoly kérdéseket is feszeget, mégis azt érzem, a legnagyobb probléma, hogy a nőket és a szépséget egy mondatban használhatja egy férfi, és ezzel megalázza a női nemet, sárba tiporva minden szabadságjogot, és a feminizmus által eddig elért eredményt.
De ha negatív megjegyzést tesznek pl. egy női politikus, vagy magas posztot betöltő nő külsejére, az is probléma. Mondjuk ennek van egy olyan aspektusa is, hogy Amerikában elég hatásvadász címeket és cikkeket lehet a főoldalra tenni csupán a példányszám fogyásának növelése érdekében, és ha ezt úgy tudják megtenni, hogy egy ronda, de sikeres nő képének azt a címet adják, megér-e ennyi pénzt, hát megteszik, szívfájdalom nélkül.(de ki tudja, mire vonatkozott a kérdés. a szalagcímek olykor félrevezetőek és megtévesztőek.) Nálunk talán még nem született meg az újságíróknak ez az elfajzott rétege, akiknek semmi sem szent, és akik a szólásszabadság címén bármit megengednek maguknak.

Szóval nagyon érdekes témák kerülnek elő, és hoz is példákat dögivel, némelyik vicces (oké, kell hozzá egyfajta humorérzék), de vannak szomorú és elképesztő dolgok is. Hogy ebben mennyi a valós, és mennyi a bolhából elefánt... Amikor valaki kijelenti, hogy nem akar úgy kinézni, mint az anyja (van, aki akar?), akkor Wolf azt a feminizmus megtorpanásának látja, annak, hogy a nő teste még mindig nem a nőé. Amikor egy munkáltató kiköti, hogyan nézhetnek ki a munkatársak, vagy alapvetően a nőnek milyennek kell lennie (gondoljunk bele, mi lett volna a Playboyból, ha nem csak vékony és szőke nők halmaza lenne), azt ő a nő, a feminizmus és a szabadságjogok elleni támadásnak véli.
Szóval vannak benne elég fura kijelentések, amit nem tudok hova tenni, sőt, szinte csak ilyenekkel van tele, de érdemes elolvasnia mindenkinek, akit érdekel feminizmus, a nemi diszkrimináció, és a nők helyzete, mert Wolfé is csak egy álláspont.
A könyv 1990-ben jelent meg odakinn, tehát már egyáltalán nem friss, az akkor harmadik hullámos generációnak nevezett feministák lassan megöregednek (jujj, ilyet szabad mondani?), hogy a negyedik hullámban mi történik, nem tudni, azt sem, hogy egyáltalán vannak-e. Számomra még az is kérdés, hogy magának a feminizmusnak van-e ma létjogosultsága, hiszen sok probléma nem a szexizmus, feminizmus, vagy bármilyen izmus kérdése, csak ha mindenáron azt szeretnénk belőle csinálni. Nem kizárt persze, hogy én gondolom nagyon rosszul, de én szeretném, ha a nők a női wc-t használnák, a férfiak meg a férfit, és mindenki maradna a saját terepén.



Az Artemisz Könyvek sorozat indításával a kiadónak az volt a célja, hogy minél több emberhez eljuttassák nemi szerepek témáit, épp ezért nem értem ezt a ronda borítót egy szépségről szóló könyvön. Most komolyan, jobb ötlet nem volt hasonló árban? Na mindegy, úgy tűnik, állandó harcot vívok az ízléstelenséggel, de ha már a bimbóimnak nem adok szabadságjogokat, valamivel el kell ütnöm az időm.

Aki végigolvasta ezt a baromi hosszú agymenést, azt most nagyon megdicsérem. :)