James Ellroy - Fekete Dália

Los Angelesben 1947. január 15-én megcsonkított holttestre bukkannak egy elhagyott telken. Fekete Dália – a minap még szép, fekete, félprosti kezdő hollywoodi színésznő – neve azonnal fölkerül a lapok címlapjára, és sosem látott embervadászat indul Kalifornia-szerte. Két, bokszolóból lett rendőr is részt vesz a nyomozásban – két nehézfiú, egyikük sem az erkölcs bajnoka. Szükségmegoldásból álltak át a jó oldalra, s lettek társak, barátok, riválisok, akik egy nőt szeretnek, használnak. Még abban is egyek, hogy a kegyetlenül megkínzott Fekete Dália füléig felvágott szájának torz nevetésével halálában is vonzza, elbűvöli őket. Egyet akarnak: elkapni a gyilkost, és a múltját felkutatva betegesen birtokolni a halott nőt.
A nyomozás pokoli útvesztőin egyre jobban belegázolnak a háború utáni Hollywood mocsarába, mire megismerik a halott nő kibicsaklott életét, saját magánéleti és erkölcsi válságaik, lelki defektjeik okát, s mígnem eljutnak a felfoghatatlan őrület tartományába.

Kicsit óvakodtam tőle, hónapok óta tologattam, hogy elkezdjem, ráadásul Amadeának nem igazán jött be, és Shafaknál már láttam, hogy nem vezet az sehova, hogy majd nekem meg igen.  Pedig nem kellett volna félnem, ez egy baromi jó könyv, tény, hogy idegek meg gyomor kell hozzá, mert Ellroynak van egyfajta stílusa. Sok a körítés, ami korrajz, és nem mellébeszélés, a bűnügy csak a hátteret adja meg, és az okot, ami miatt lehet korrupcióról, bűnözésről, társadalmi jelenségekről beszélni. Kicsit olyan, mint Lehane, csak sokkal kevésbé populáris.

Valószínűleg mindenki hallott már a Fekete Dáliáról, és arról, hogy soha nem oldották meg az ügyét. Kísérletet azóta persze tettek, de kétes eredménnyel, ráadásul, ha lehet hinni a cikkeknek, voltak még utána hasonló gyilkosságok, amik már túlmutatnak a Dália halálán.
Ellroy a Los Angeles kvartettjével belekotor a bűnüldözés nagyon is zavaros vizébe, és legalább annyi mocskot felszínre hoz, mint amennyi az alvilág vizeiben van. Akkoriban, a '40-es években nem válogattak, ha valakit rendőrnek kellett felvenni, sőt, mintha a bűnözői hajlam plusz pont lett volna egyesek szemében (a bűnös ember mindig irányítható), és az sem volt baj, ha gyakorlatilag analfabéta. Dúlt a korrupció, sajátosan értelmezték a rájuk vonatkozó törvényeket, bárkiből kiverték a vallomásokat, és pénzbeli fogadásokat kötöttek a nyomozásokra. Ilyen volt akkoriban egy átlagos nap az őrsön.

A két zsaru, akik teljesen ráálltak az ügyre, Lee Blanchard és Bucky Bleichert.
Blanchard kábítószerfüggő, egy eltűnt, és valószínűleg meggyilkolt kishúggal a múltjában. Ő mindent félredobott, minden követ megmozgatott, hogy csakis ezzel a gyilkossággal foglalkozhassanak, mintha ezzel jóvá tehetne bármit is, ami miatt lelkifurdalás gyötri.
Bleichert óvatosabb a Dáliával, ő próbálná azokat a bűnözőket begyűjteni, akiknél borítékolható, hogy hamarosan valami végzeteset tesznek. Úgy érzi, egy kórosan hazudozó, pénzzel mindenkit lehúzó lány nem éri meg, hogy lecserélje rá a pedofilt, akit nagyon sürgősen le kellene kapcsolniuk, mielőtt még valami végzetes történik.
Mindketten bokszolók (bár ezt a baromi ronda és igénytelen borítót ez akkor sem indokolja), és idővel a Dália megszállottjai lesznek, mint mindenki, aki a kelleténél jobban beleásta magát az ügybe. Lee egy külön szobát bérelt a kilopkodott dokumentumoknak, elméleteket állított fel, aztán amikor kikerült a képből, a főnöke folytatta ugyanott, miközben testületileg már csak akkor veszik elő az ügyet, ha valami újabb fejlemény kerül elő, amit reménykeltőnek találhatnak.
Közben kihallgatnak egy rakat prostit, stricit, pornófilmest, tengerészt, szomszédot, bérbeadót, utcagyereket, még a filmipari mágnások is képbe kerültek érintőlegesen. Hozzá tartoztak a hollywoodi látképhez. Mivel nagyjából egyenlő arányban szól a gyilkosságról, és a nyomozók munkájáról, magánéletéről, ez utóbbiak sem maradhatnak ki, Lee és Dwight életébe szinte naprakész bepillantást nyerhetünk.

Ellroy anyját megölték, amikor Ellroy még csak 10 éves volt, és hiába fogadott már felnőttként magánnyomozókat, az ügyét nem oldották meg. Ez is benne van ebben a megszállottságban, amivel a Dália gyilkosa utáni nyomozást ábrázolta, és részben Lee karakterébe írta bele magát. Drogos volt, alkoholista, piti kis bűnöző, volt katona, ült börtönben, és hiába nem szerette igazán az anyját, soha nem tudta feldolgozni a történteket. Pont ezért a Fekete Dália legalább annyira valós, mint amennyire fikció.
Nekem a noir krimi az keménykalapos, ballonkabátos nyomozó, magányos farkas, rendíthetetlen és megkérdőjelezhetetlen, aki pöfékelve rója a ködös éjjeli utcákat, és anélkül rettegnek tőle a bűnözők, hogy az öklét meg kellene mutatni. Nehéz őket komolyan venni.
Ezzel szemben itt a rendőrök brutálisak, szó sincs magányos farkasról, aki egyedül old meg mindent fél nap alatt, túl nagy tekintélyük sincs, csak ha előveszik a gumibotot. Reálisak és életszagúak.
Nem tudom, a filmmel el kellene-e rontanom az olvasás élményét. Talán nem.