2018/04 - Keményfedél

2018/04/27

Témázunk - Kultúrák és könyvek

Tara Nima 11 Comments
Időnként nehéz elkezdeni egy posztot, ehhez se nagyon tudok bevezetőt írni, a cím önmagáért beszél: idegen kultúrák a könyvekben.
Most nagyon a Terror lebeg a szemem előtt, nehéz kivonnom magam  a hatása alól. Ennél idegenebb kultúrát keveset találni, mint az eszkimóké, és a jég világáé. Eleve a gasztrokultúrájukhoz erős gyomor kell, de ezt is csak a tv-ből tudom, olvasni még nem olvastam róluk. Ezt mindenképpen fogom majd pótolni, bár soha nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, ahol alkalmaznom kell majd a tudásukat.
Maradjunk meg a biztonságos talajon, ahol inkább otthon vagyok.

A vikingekkel nem csak a történelmi regényekben lehet találkozni, mint pl. Tim Severin, Robert Low vagy  Giles Kristian könyveiben, de sok fantasy-író is átvett rengeteg elemet tőlük, a történelmi eseményekből, a mondáikból és az életmódjukból is. Csak hogy a legismertebbet és legnagyobb kedvencemet említsem, Abercrombie Kilencujjú Loganje és társai egészen biztos, hogy a való életben vikingek lettek volna. A habitus, a gondolkodásmód, a hatalmas termet, a harcmodor mind-mind a vikingekre hajaz. A harcos férfiakkal nem lehet nagyon mellélőni: a nők pont olyan szívesen veszik kézbe (mármint a könyveket, bár...:>), mint a pasik, ráadásul rengeteg izgalmas és kalandos történetet lehet köréjük szőni. A kalandozó hadjárataikkal, a barbár életmódjukkal, egy-egy kiemelkedően okos vezető taktikázásával azonnal le lehet venni a lábamról. 

Az angolszász közegnek is megvan a varázsa, bár nagyon más, ha fantasyban jelenik meg, vagy ha mondjuk a szépirodalomban.
Gemmell Rigante-ciklusában egyértelműen felfedezhetők valós történelmi elemek, de ő tovább megy ennél, és megpiszkálja kicsit a mások felett való uralkodás kérdését, a hitet, és mindazt a dolgot, ami akkor történik, ha eljön az ellen, hogy leigázzon: a kultúra, az alávetettség, az összefogás alakulását. Jó rég olvastam már, de abban biztos vagyok, hogy jóval több ez szimpla fantasynál.
Stina Leicht könyve pont annyira fantasy, mint amennyire valós történelmi alapokon nyugszik, és ahogyan beleolvasztja a babonákat és az ír mitológiát az angolok elleni küzdelembe, magába a mindennapi létbe, arra nincsenek szavak. Olyan erős a képi világa, hogy még ennyi idő távlatából is eszembe jutnak belőle apró kis történések. 
Kicsit sokat emlegetem a történelmet, de bármelyik nép kultúrája a történelemben gyökerezik, összefonódik azzal, mert ezek a hatások formálják a gondolkodásmódot, a mindennapok rítusait, a világlátást. Szóval nekem ezek a történelmi vagy majdnem történelmi könyvek felérnek egy kulturális utazással, és cseppet sem zavar, ha a végeredménynek semmi köze a realitáshoz.
És most hosszú idő után megint egy téma, ahol Moningot meg kell említenem, ő ugyanis a Fevert egy teljesen valós közegbe helyezte. Magából az ír létből, kultúrából vagy történelemből szinte alig van benne bármi is, viszont valóban létező helyek kerülnek elő a könyvekben: a Temple Bar Pub-ba bárki el tud menni kocsmázni egy jót, a Barrons Books & Bubbles ihletője egy valóban létező kis könyvesbolt pub és étterem (ezt Pupitól tudom egyébként), az Arlington Abbey is megtalálható Dublintól pár órányira, és a Trinity College is egy létező iskola, szóval minden adott ahhoz, hogy a párhuzamokat meglátva kicsit én is ott érezhessem magam. Nem kell mindig kultúrából oktatni, időnként bőven elég, ha a feeling átjön: a kis utcák hangulata, a pubok zaja, maga a környezet. Az ír lét, akár városi, akár vidéki, egyébként is nagyon vonzó számomra, nem kellene sokáig győzködni, hogy költözzek oda.

Se a vikingek, se az írek nem igazán idegen kultúra, legalábbis ahhoz képest nem, amit a japánok képviselnek. Ott egyszerűen minden más, mint nálunk, a viselkedés, a gondolkodásmód, az egymással való érintkezés, a papírfalak közötti élet. Legalább annyival rosszabb is, mint amennyivel jobb, legalábbis nekem úgy tűnik. Legelső, és azóta is az egyetlen valamirevaló regény-élményem James Clavell Sógunja. Olvastam én utána mást is japánoktól, japánokról, és tudom is, hogy mivel kellene még kiegészítenem szűkös tudásomat róluk, de máig meghatározó a Tokugawa Iejaszu-korszak számomra (a regényben ő volt Toranaga), ugyanis annyira beleszerettem ebbe az időszakba, hogy anno minden történelmi dolgot felkutattam ebből az időből. Nem volt sok, internet még sehol, a könyvtár is elég szűkösen volt ellátva Japánról szóló könyvekkel. De nem csak a történelmi része volt számomra meghatározó, hanem a világlátás is, a vallás, a társadalmi közegek óvatos és diplomatikus érintkezése, és a kasztok durva elválása. Sok-sok ellentmondás van ebben a világban, amit ők remekül kezelnek, és mindezt nagyon érdekes kívülről figyelni.

A zsidóknak csodás kultúrájuk és irodalmuk van, a rabbik bölcsessége meg humorérzéke bárki számára tanulnivaló lenne.
Mióta a szomszédunk a kezembe nyomta Heller Isten tudjáját (olyan huszonpár éve), megkerülhetetlenek nekem a zsidó regények. Egyszerűen vonz az a letisztult gondolkodásmód, ahogyan önmagukat szemlélik, a hitüket, a helyüket a világban. Mondjuk az is igaz, hogy vigyáztam, hogy a nagyon intellektuális zsidó köldöknézegetéstől, mint amilyen Chaim Potok, megkíméljem magam, azt valószínűleg nem élvezném, de azt gondoltam, az én-keresést sem élvezem, és milyen jól elvagyok A zsidó menyasszonnyal. Talán egyszer Potokot is bevállalom.
Ha most elkezdeném sorolni a zsidósággal kapcsolatos regényeket, sose tudnám befejezni a posztot, de az biztos, hogy nagyon várok már pár regényt, amik még előttem vannak: A stetl lánya, A könyvtolvaj, Daniel Stein tolmács, Jiddise máme; és bárkinek tudom ajánlani, amiket már olvastam: A vörös sátor, Isten tudja, Marek Halter könyvei az Ószövetség asszonyairól, vagy Leon Uris Exodusa.
Ha valaki a holokausztról ír, borítékolható valamiféle díj, az elismerés mindenképp, de engem ez a korszak nem érdekel. Sokkal szívesebben olvasok a pusztában élő zsidókról, a vándorlásról, az ókori és a középkori életről, hogyan küzdenek meg a mindennapok nehézségeivel a különböző korokban, egyáltalán mikor milyen nehézségekkel kellett szembenézniük. Érdekel az is, ma hogyan látja magát, a hitét, a történelmüket egy modern zsidó, vagy akár egy ortodox, hogyan tud beilleszkedni a mai világba, és egyáltalán, mit takar az, ha valaki zsidó. Érdekes téma.

A többiek kulturális élményei:

Csatlakozóink:
Dóri
Sister

2018/04/24

Dan Simmons - Terror

Tara Nima Add Comment
A Terror és az Erebus elindul felkutatni az Északnyugati átjárót 1845-ben, majd 3 évvel később, megfogyatkozott tisztiállománnyal és legénységgel még mindig a jég foglyai.
Nem javaslom olvasásra a fülszöveget, le is egyszerűsít, meg félre is vezet, pedig Simmons a legnagyobb hűséggel próbálja meg követni a valódi történéseket, egy kis misztikus magyarázatot körítve a tudomány vakfoltjai mellé.

Így, elolvasva a könyvet, már tudom, hogy téves elképzeléseim voltak a hajóséletről. Azt gondoltam, időnként fáznak, meg sokszor vizesek lesznek, de aztán kisüt a nap, minden felszárad, a hajó szeli tovább a tengert, a matrózok ügyelnek a kötélzetre meg a vitorlákra, a kormányos meg az útvonalra, közben meg énekelgetnek. Gondolom, ez egészen addig igaz, amíg embernek való égövön hajóznak.
Viszont egyre kevésbé van róla elképzelésem, hogy aki a sarkok felé hajózik, és már nem először, vajon mi vonzót lát ebben az egészben? Rendben, olyan helyeket felfedezni, ahol előtte még senki nem járt, valóban lehet tényező, de odáig eljutni iszonyatos csapatmunka, erő és kitartás. És hallottam én, hogy kiteleltek a jégen, de az, hogy mit jelent, csak most értettem meg.
Odakinn -65 fok, a hajóban ehhez képest jóval melegebb, de még mindig fagypont környékén. Ami ugye azt jelenti, hogy nagyjából egy komplett ruhaboltot fel kellett venniük, hogy ne fagyjanak meg. A higiéniával nem igazán számoltak, az nem tétel egy megfagyott hajón, ami már két éve képtelen mozdulni. Csak szorítja a jég, egyre összébb, elpattannak az illesztékek, a gerendák, a szigetelőanyag kiszorul a hajófalak közül, a szén és bármiféle tüzelőanyag fogyóban, nem beszélve az élelmiszerekről. Mert ezek az emberek úgy készültek, hogy akár éveket tölthetnek el a tengeren. Éveket... És nem számoltak vele, hogy a jég nem ereszti őket, hogy a gazdasági megfontolásból olcsón vásárolt konzervek rendre megromlanak és akár mérgezőek is lehetnek, hogy ott, ahol várakozni kényszerülnek az enyhébb időjárásra, nincs felszíni állatvilág, és a tengeri élőlények is elérhetetlenek a vastag jégréteg alatt, nem tudják a fogyatkozó készleteket pótolni. Ilyen időben nem lehet vashoz, fémhez érni, mert azonnal összefagy velük az ember, a távcsőbe is csak óvatosan szabad belenézni, hacsak nem akarja a szétfagyott arcát még jobban tönkretenni. Az elégtelen élelem miatt dúl a skorbut, ami nem csak annyiból áll, hogy kihullik az ember foga.
Mindez bőven elég lenne 100 ember eltűnéséhez, de Simmons hozzáadott egy myth-faktort is, egy titokzatos, hatalmas, pusztító valami személyében, ami rendszeresen megtámadja a két hajó legénységét, és ronda pusztítást visz közöttük végbe. Az eszkimó lány csak a hab a tortán, és a különös kapcsolata ezzel a lénnyel inkább csak érdekes, és feldobja kicsit a jeges pusztulás egyhangúságát. Nekem nagyobb horror volt a jégen létezés, mint a lény és az esztelen tombolása. (bár azért ahogy Mr. Blankyt megkergette a jeges alagutakban és útvesztőkben, az nem volt semmi egy jelenet; nem lettem volna szegény ember helyében.)

Ez a könyv a lény és a lány nélkül is remekmű. Embertpróbáló feladatot vállaló tengerészeknek állít emléket, akik soha nem értek haza, és iszonyatos kínokat éltek át életük utolsó hónapjaiban. Valószínűleg megváltás lehetett nekik az elmúlás, de minden tiszteletem az erejüknek, hogy még akkor is vonszolták tovább a jégen a csónakokat, magukat és egymást, amikor már minden reményük elszállt, és nem maradt más, csak a bizonyosság, hogy hacsak csoda nem történik, ők már nem fognak hazatérni. És milyen az emberi természet, mindig várja a csodát.
(Csak mellékesen jegyzem meg, hogy hiába volt odakinn 28 fok, én bizony két pléd alatt olvastam. A -65 fok baromi hideg.)



2018/04/16

Angela Marsons krimijei (Kim Stone felügyelő)

Tara Nima 2 Comments
Véletlenül sem szeretném elmesélni egyik könyv tartalmát sem. Érdekes az összes: az egyikben csontokat találnak a földben, másikban egy pszichopata pszichológust kell Kimnek elkapnia, van licitezős gyerekrablás, meg tudományos hullatalálás. Elég sokfélék a bűnügyek, időnként több is előkerül, egymással párhuzamosan, hiszen nem éppen életszerű, hogy mindig csak egy ügyre koncentráljanak a nyomozók.

Van, ami tetszik a soriban, van, ami nem.
Kezdem azzal, ami nem.
Kim árva volt, elfogyasztott néhány nevelőszülőt, és elég durva dolgokat kellett megtapasztalnia gyerekként. Tény, hogy Marsons nem volt szívbajos, tényleg falhozvágós múltat adott Stone-nak, de annyira elcsépelt ez a "tudom, min mentél keresztül, nekem is sanyarú volt a gyerekkorom, de igen, tudom, nem csak úgy mondom" dolog. Mintha egy nyomozó csak alkoholista vagy antiszociális lehetne, bár tény, ha egyébként vinnének valami normális életet meg lelkiállapotot, az a meló mellett gyorsan hanyatlásnak indulna.
És itt vége is van a nemszeretem dolgoknak, mert egyébként Marsons remekül bepattintja a történet apró kis réseibe ezt a hányattatott múltat, és teljesen jól működik tőle minden egyéb, a nyomozással kapcsolatos esemény.
Igencsak szeretem, hogy nincs szerelmi szál. Egy kanyi se. Semmi. Mindez a gyerekkori történéseknek köszönhető, így teljesen a történetre tudunk koncentrálni. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem tűnnek fel időnként potenciális jelöltek, de egyelőre kimerül a dolog a beszólogatásokban.
A nyelvezete abszolút élvezhető, nem szépirodalom, és nem is az igénytelen tőmondatos fajta. Nem ereszti bőlére a leírásokat, mégis plasztikus, és pereg előttünk minden, akár egy film. Nincsenek felesleges körök, nem az ókortól indít, hanem szinte azonnal bele a közepébe, ami kell, azt meg majd megtudjuk útközben.
Ami a legjobb a regényekben, az a karakterfejlődés. Kim nagyon-nagyon lassan kezdi felvenni egy normális ember alakját, a második részben pl. kiment magának egy kutyát a menhelyről, és ő van a legjobban meglepődve, hogy milyen gyorsan megszokta. (talán, mert a kutya is pont annyira antiszoc, mint ő. jól egymásra találtak.) Élvezet figyelni, ahogy a beosztottjait kezeli, ahogy a gyanúsítottakkal bánik, ahogy a kihallgatásokon viselkedik. Hatalmas arc.

A regények elég összetettek és jól felépítettek ahhoz, hogy ne akarjak találgatni, ki a gyilkos, és mindig van pár meglepő fordulat is, amire nem feltétlen számít az olvasó (meg a bűnös szereplő sem). Az elsőnél megpróbáltam kitalálni, de nagyon mellélőttem. Egyszerűen csak hagyni kell, hogy sodorjon magával Kim energiája, aki alig alszik, és pihenésképpen motorokat rak össze; nagyon gyorsan rá lehet hangolódni az intuíciójára, a lelkialkatára.
Szerintem a legjobb az első meg a negyedik rész volt, a harmadikon meg eléggé unatkoztam.
Remélem, nem hagyják abban Stone felügyelő sorozatát, igazán kár lenne érte, elsőrangú krimi eddig mind. Magasra tette a lécet. Ha kicsit több lélekboncolás és analízis lenne, abszolút kedvenc lenne.



2018/04/13

Csak hogy egyensúlyban maradjunk

Tara Nima 25 Comments
Spaceman posztját megnyitva örömködtem kicsit, szeretem ugyanis a gumicsontokat. Ezek azok a témák, amikről éveken át beszélhetünk, hiába. Van egy csomó ilyen blogos téma, csak hogy tematikus maradjak, amiket már egyszerűen ciki elővenni. Vagy mert fárasztó a sokadszori magyarázkodás, vagy mert totál felesleges bármit is mndani, hiszen a berögzült hozzáállások, gondolatok nehezen módosíthatóak.
Azonnal egy Szélesi-poszthoz irányított Spaceman bejegyzése, és én végülis teljesen ártatlanul kezdtem el olvasni, nem akartam én reagálni meg ilyenek, mert ezek a visszacsatolások őszintén szólva elég sok energiát elvesznek.
De aztán megakadt a szemem néhány mondaton, és úgy tűnik, hiába beszélünk mi, ezek szerint mégsem lehet elég sokszor pontosítani a szerepeket. Meg aztán nem tartom magam véleményformáló erőnek, formálónak sem, nemhogy erőnek, úgyhogy sztem simán megfér a párszáz könyv között egy ilyen poszt is.

Előre bocsátom, nem értek az irodalomhoz. Nem is kell hogy értsek, egészen más a foglalkozásom. Olvasó ember vagyok, aki vagy ki tudja facsarni a könyvből azt, amiért kézbe vette, vagy nem. Hogy az értelmetlen idiótaságok és tudományos adathalmazok között helyezkedik el valahol a blogolás, mint olyan, ezzel szerintem mindenki tisztában van, nem kell a net hatásairól doktori értekezést olvasni hozzá.
Kicsit unalmas már a téma, hogy nincs a sci-finek értő kritikusa. Se platform, se ember, semmi. Őszintén szólva ahhoz, hogy bárki is jónak tartson egy könyvet, folyamatosan megvegye egy író könyveit, keresgéljen adott műfaj egyéb könyvei között (ergo működjön a kereslet-kínálat effektus), nincs szükség kritikusra. Elég egy jól megválasztott legelső sci-fi vagy fantasy, onnantól az ember szerelembe esik, és jöhet bármilyen kritika, akadémiai elemzés, egy olvasót sem érdekel. Aki eszerint olvas, az így járt, de ez nem általános.
Hogy miért nem foglalkoznak a magyar sci-fivel egyetemi szinten, nem tudom, nem is érzem ezt a kérdést problémának. Szerencsére van más, aki emiatt aggódik.

Viszont abban egészen biztos vagyok, hogy a blogokat nagyon félrepozícionálják.
"míg a szakmai irodalomkritika és elemzés alapja a teljes elfogulatlanság, addig a netes publikációk szerzői nem a szakma felől és nem elfogulatlanul közelítenek a műfajhoz. Ennek persze több oka lehet: rajongás, személyes kötődés vagy éppen a piaci érdekek…"
Ezzel az állítással nem lehet vitatkozni, inkább csak a következtetéssel. Annak ugyanis, hogy elfogultak vagyunk, egyetlen oka van: a blog egy szubjektív műfaj, legalábbis azon a szinten, ami itt emlegetve van. A fizetett újságírók által vezetett blogokat nem veszem ide, már ha van egyáltalán ilyen, mivel ők ezt tanulták, rajtuk érdemes számonkérni a szakmaiságot és az elfogulatlanságot (tud bárki is elfogulatlan lenni? de úgy istenigazából. hm?). Egy szimpla kis bloggeren, aki hazaér a melóból, beveti magát a fotelba, aztán örömködik vagy bosszankodik egy sort az épp aktuális könyvéről a képernyőre, semmiképpen nem érdemes ilyesmit számonkérni.
"Tudományos kutatás-elemzés híján a netes közösség csoportjai próbálnak valamiféle elméleti munkát végezni, korántsem elfogulatlanul."
Nem, kedves Sándor, mi nem ezért blogolunk.:D Nem szeretnénk a tudományos területek hiányosságait pótolni, és egészen biztosan nem akarunk elméleti munkát végezni a tanulás, a meló, esetleg még a család mellett. Egészen egyszerűen ez nem a mi dolgunk, mi a térkép egy másik pontján helyezkedünk el.

Ezután felemlegetésre kerül néhány dolog az egyoldalúságról, és bizonyos kiadók ignorálásáról, valamint hogy ez közösségi szinten káros.
És itt megint az van, hogy a könyvesblog egy blog. Ember írja, akinek vannak kedvencei, jó és rossz tapasztalatai, és mi elsősorban a könyvekben utazunk. Hogy kicsit nagyobb rálátásunk van a kiadókra, hogy egyáltalán milyen kiadók vannak, miket adnak ki, és hogy működik ez az egész, az csak azért van, mert odafigyelünk, mert érdekel minket. Nem csak az tűnik fel, hogy ki mit hoz el nekünk, hanem pl. az is, hogy az összes sff témakörben tartott rendezvényen három kiadó képviselteti csak magát. Mindig az a három, és én már jóideje hiányolom azt a bizonyos negyediket.
Hogy miért nem hívja meg a GABO-Agave-Fumax szentháromság a Delta Visiont ezekre a beszélgetésekre, érdekes kérdés, csak találgatni tudok.  Időnként belefutok régi sérelmekbe, amiket nem is értek, nem is akarok megérteni, nem is érdekel, elég a tény, hogy vannak, jó mélyen gyökereznek, és egészen biztos, hogy nem csak abban nyilvánul meg, hogy nem hívják meg homokozni a kerekasztal mellé őket is, mert kevés a kislapát. 
De eltértem a tárgytól.
Igazából bemásolhatnám ide a blogokkal foglalkozó részt, de majd elolvassátok. A lényeg, hogy aki itt félreértelmezi a könyvesblog fogalmát, az nem a blogger. Ő, vagyis mi, teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy befolyással bírunk arra a maroknyi vagy lavórnyi olvasóra, aki követ minket, és az a helyzet, hogy voltam már én is hálás, amikor rátaláltam egy kincsre, és akkor is, amikor megmenekültem attól, hogy feleslegesen pazaroljam az időmet és a pénzemet.
Merthogy ez erről szól: vannak igényes, értékes művek, amik nem feltélten mennének át egy irodalmi kánonon nevelkedett sff kritikus szenzorain, vizont a tudatlan pórnép szívesen olvassa, és vannak az értékelhetetlen, emészhetetlen "alkotások", amik lehet, hogy megfelelnek a szabálykönyv összes pontjának, csak épp olvasásra alkalmatlanok. Nekünk. Az olvasóknak. Akik bloggerek is vagyunk. És mi ezt leírjuk. Szubjektíven, önálló véleménnyel, csakis arra fókuszálva, ami miatt szerintünk jó vagy rossz lehet valami.

Nem igazán látom tisztán, melyik kiadó, író vagy könyv ignorálására gondol (sztem ez megint valami olyan, ami belső berkekből bukott ki a nagyvilágba, és aki nem volt jó időben jó helyen, az nem tudja, miről van szó), meg nem is nagyon értem a kontextust sem. Szeretünk könyveket. Meg kiadókat. Másokat meg nem. Attól, mert szeretem az Agavét, nem fogom minden könyvüket elolvasni, mert nem érdekel. És szeretem Joanne Harrist is, de pont nem érdekel, éppen melyik kiadóhoz kerül. Nem ez alapján választok, de szerintem ezt is írhatnám általános megállapításként.
Amin megakadtak még a gondolataim, az a "közös munka". Ezt sem tudom hova tenni, de inkább beidézem:
"Közös munka sajnos nincs. Az egymással ellentétes (pénzügyi?) érdekek miatt talán nem is lehetséges. És pont ez az, az érdekek legmesszebbmenőbb figyelembevétele és a többi csoport kitüntető ignorálása az, ami miatt ez a jelenség szerintem nem tesz jót nem csupán a kiadóknak, de az olvasóknak, és a a tudományos fantasztikus irodalomnak sem. A sci-fi műfaja sokkal-sokkal szélesebb területet ölel fel, mintsem azt most a belső (!) szelektív tradíciókkal megterhelt magyar SF-blogkritika láttatni engedi."
Szóljatok, ha tévedek, de mintha ez azt jelentené, hogy mi rosszat teszünk az sff-el, minden tőlünk rohad, és csak ártunk. Ilyenkor azt szoktam magamban mondani, hogy elmehet a picsába, dehát ez mégicsak egy blog, nem írhatom le. De attól még gondolom.:) Ettől függetlenül még mindig azt érzem, hogy van itt valami, egy esemény, amiről nem tudunk. Ennek a bekezdésnek minden mondatába bele tudok kötni, de már így is többet írtam, mint terveztem. A végére ez a "lerágott csont" egészen érdekes fordulatot vett...

Ha valakinek nem lenne egyértelmű, minden általánosítás ellenére ezek az én gondolataim, az én hozzáállásom, abszolút szubjetktíven, nem kívántam senki nevében, pláne nem minden blogger nevében írni.
Mindez nem jöhetett volna létre, ha nincs a blogspot.

Copyrights @ 2016, Blogger Templates Designed By Templateism | Distributed By Gooyaabi Templates | Pictures from Pinterest