2018/05/26

Steven Erikson - A hold udvara

A hatalmas Malaza Birodalomban forrong az elégedetlenség, a véget nem érő háborúzás, a tisztogatások, a gyilkos viszályok és ádáz csaták hosszú évtizedei ezrek és ezrek vérét követelték Fürkész Anomander és csatlósai, a Tiste Andiik uralma alatt. Már a birodalmi légiók harcedzett seregei is enyhülésre áhítoznak. De a császárnő korlátlan uralmát gyilkos Karmos-ügynökei továbbra is rendíthetetlenül védelmezik. Pálinkás őrmester és cinikus osztaga, a Hídégetők, valamint Szélfogó, a Második Légió egyetlen megmaradt varázslónője mind azt remélték, hogy Palás ostroma után végre elérkezik az idő, amikor a sebesültek felgyógyulhatnak és az élők végre elsirathatják halottaikat. De a császárnőnek más tervei vannak. Darujhisztán, Genabackis utolsó Szabad Városa, még mindig tartja magát a zsarnoki hatalommal szemben, és most a császárnő a függetlenség eme utolsó nemes bástyája ellen fordul. Viszont ennek a drámának nem a Birodalom az egyetlen szereplője. Egy sokkal sötétebb, baljós erő is mozgolódik, amint azt Ganoes Paran kapitány, a császárnő csatlósainak segédje is kezdi kapiskálni. Nem véletlen, hiszen ő lett a kiválasztott egy sokkal magasabb szinten szőtt terv megvalósításához - ő lesz az istenek előfutára.
A Malaza Császárnő, aki Laseenként valaha a Karmosok vezére volt, már szinte az egész világot uralja. Egyetlen városállam nem hódolt még be neki, Darujhisztán, ezért veszélyes játszmába kezdett.
Elindította az emberét, Árva Végrehajtót, és egy háromszázezer éves lényt, egy T'lan Imasst, egy titkos küldetéssel, amit ha végrehajtanak, talán sikerül egymás ellen kijátszaniuk a hatalmakat, és megnyílik az út a városba.
Csakhogy beléptek a képbe az istenek, ki tudja, miért, és használják, aki épp az útjukba akad.
Egy kapitányon és egy tolvajon keresztül kézben tartják az eseményeket, bár hogy mi a céljuk, az nem tiszta. Az istenek nem az emberbaráti cselekedeteikről híresek.

Ez a legrövidebb könyv a sorozatból, de legalább 100 szereplő ebben is mozog mindenféle céllal. Nyilván nem mindenki kap főszerepet, de az utalások a múltra, a legendákra, a különféle egységek és azok történetei meg a napi szintű események elég nagy figyelmet kívánnak, ha nem akarunk elveszni a részletekben meg a semmiségek között. Egyszerre több dolog is történik: a Császárnő próbálja megszerezni a várost, legalábbis előkészül hozzá; a háztetőkön valaki bérgyilkosokat és tolvajokat irt; a Hídégetőknek meg kell(ene) halniuk, de ők úgy tesznek, mintha ez csak tévedés lenne; Dujek, a tízezrek vezére egyelőre vár; Paran kapitány használja a kardját, majd kénytelen átgondolni a helyzetét; az istenek figyelnek és lépnek ha kell; a mágusok teszik a dolgukat; Anomander pedig próbál mindenki előtt két lépéssel járni. És ezt az egészet tetézi a mágia - használják a Hídégetők, a bérgyilkosok, a kémek, Anomanderék, a császárnő mágusai, az istenek, ősi, elfeledett Üregek lépnek működésbe, pusztítanak és elrejtenek, ha kell.

Teljesen bele lehet feledkezni ebbe a világba, bár tényleg elég bonyolult. Annyi minden történik, annyi emberért lehet izgulni, mégis valahogy teljesen kiegyensúlyozott és harmonikus az egész történet. Nem rohanunk át fejvesztve a történéseken, Erikson nem kapkod, mindenkinek megadja a megfelelő időt ahhoz, hogy megismerhessük, és hogy beteljesíthesse a sorsát. Esetleg hogy megkapja a következő esélyét.
Elejtett szavakból kiderül, hogy ez az egész sokkal régebbre nyúlik vissza, a játékosok már harcoltak egymással, ismerik az elleneséget, hiszen sok esetben több ezer éves lényekről beszélünk, akik már vívják egy ideje a háborúikat hol ezzel, hol azzal. Most épp a Császárnő az ügyeletes gonosz.
Erről a világról már messziről érzik, hogy semmi köze a mi világunkhoz, és egyetlen történelmi korszakunk sem húzható rá, szemben a legtöbb fantasyval. A mágia is másképpen működik, mint ahogyan megszoktuk. Ez egy nyers és nagyon durva erő, és megvan az ellenpárja, ami hatástalanítani tudja.
Martint istenítették, mert a lehető legváratlanabb időben tud kinyírni szeretett szereplőket, akik akár még hasznosak is lehettek volna a későbbiek folyamán, de egyébként is, szerettük őket, erre kinyiffantja. Erikson épp ellenkezőleg, ő vigyáz az alakjaira, ha kell, istenek jönnek, ármány vagy bajtárs, netán valami elfeledett, ősi mágia, de itt nem szabadulunk könnyen senkitől és semmitől. Még a pokol legmélyebb bugyraiból is elő lehet hozni bárkit, csak kell hozzá egy kis tehetség
Hiába olvastam már egyszer, ennyi év távlatából egyrészt az újdonság erejével hatott, másrészt olyan szereplők jöttek szembe velem, akikre emlékeztem a későbbi könyvekből. Fura volt szembesülni vele, hogy a kapitány pukkancs húga micsoda erőt fog majd képviselni, vagy hogy Kruppe mekkora elme a joviális, hájas álarca mögött. Az örök kedvenc, Anomander, hatalmas stratéga, és igencsak kilóg népe közül. Másodszori olvasásra sokat árnyalódnak a személyiségek, a mozgatórugók, a pálfordulások nagyobb jelentőséggel bírnak.
A legnagyobbat Paran kapitány fejlődött, főleg a későbbiek fényében értékeltem, hogy nem maradt meg nyivákoló kis nemesnek, aki úgy véli, neki minden születési előjoga. Megfordulnak rajta párszor az események. Egyébként is újraolvasós sorozat, egy csomó minden először csak megtörténik, és csak utólag nyer értelmet.

Egyszer már írtam erről a soriról, igaz, csak nagy vonalakban. Most úgy tűnik, hogy a Delta Visioné a kiadás, talán egyszer a nem olyan távoli jövőben lesz előremozdulás is a dologban. Mindenesetre érdemes várni, hogy megjelenjen, vagy folytatódjon, vagy a másik sorozat is jöjjön, amit Esslemonttal közösen írtak.
Mindent hoz, amit szeretek: hatalmas karakterek, plasztikus leírás, akárha ott lennék én is, fordulatos történet, különleges mágia, egyedi világ, hatalmi harcok, trükkös lépések, váratlan események, erők, szereplők. Erikson szerintem a legzseniálisabb fantasy-író, aki valaha létezett, abszolút kedvenc.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése