Christelle Dabos - A tél jegyesei

Anima lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.
Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?
Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt...
Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.

Valaha régen a világ darabokra esett, és a szétszórodott szilánkokon egymástól elszigetelve éltek az emberek. Minden ilyen szilánkon egy nemzetségfő volt a legfőbb uralkodó, egy halhatatlan isten, tőle származtatták magukat a szilánklakók. Mint minden ilyen esetben, az egymástól való távolság eltérő szokásokat alakított ki a világokon. Animán pl. kötelező volt a családból házasodni, de egyébként egy roppant szelíd és kedves népség élt ott, ahonnan Ophélie jött. Thorn a Sark lakója volt, ahol az emberek idomultak az időjáráshoz, nem ártott velük vigyázni, kemények voltak, elszántak, és nem adtál fel egykönnyen, bármit is terveztek. Animán ismeretlen volt a szolgaság, a Sarkon ellenben feudális rendszer uralkodott, és semmi nem az volt, aminek látszott. Odafenn az egyetlen biztos dolog a kegyetlen hideg volt.

Ophélie-nek elég nagy problémát okoz, hogy akaratán kívül férjhez akarják adni. Nagyon jól elvolt ő a múzeuma csendes magányában az ősi tárgyak között, katalógust vezetve, de ha már a Matrónák egyszer eldöntötték, hogy Ophélie férjhez megy, ott nincs pardon. Úgyhogy nekiindul keresztanyjával a Sarknak, ahol igyekszik a helyzetéből a legtöbbet kihozni.

Thorn egyhén szólva nem közkedvelt. Konkrétan mindenki gyűlöli, a saját családja leginkább. Ophélie sem igazán tudja eldönteni, hányadán áll vele, egyben biztos: Thorn és ő nem szeretik egymást, nem is fogják soha, eszerint kell majd alakítani a házasságukat is. Aztán Ophélie a családi intrikáknak hála, olyan helyzetbe kerül, ahol hosszasan meg tudja figyelni az eseményeket és az embereket, és felmerül benne, miért is van ő ott, és miért épp ő, és ez már túlmutat azon a problémán, hogy férjhez kell mennie, ez már egy más szintű probléma...

Nem mondom, hogy az első oldaltól kezdve jóban voltunk, sőt. Ahhoz képest, hogy általában 50 oldal a tűréshatárom, ha valamivel nem tudok zöldágra vergődni, ennek a könyvnek hagytam nagyon-nagyon sok időt. Időnként untam, időnként tényleg izgalmas volt, de az egyetlen ember, aki miatt kitartottam, az Thorn. Nem, nem azért, mert akkora alfahím lett volna, vagy mert első látásra szerelem, semmi ilyesmi. Csak egyszerűen kíváncsi voltam, annyira különös személyiséggel ruházta fel Dabos. Teli van titkokkal, és félreérthető félmondatokkal. Nem szeret beszélni, és még a hallgatása is mogorva, elutasító. Érezhető, hogy valahol a mélyben van egy másik része, de az valszeg csak egy fokkal melegebb, mint a felszín. És folyamatosan a zsebóráját piszkálja. Mindenki azt hiszi, az időt nézi rajta, de szerintem egészen mást mutat. A problémás kérdéseknél mindig előveszi (és elég sokat van a  kezében, sok a problémás kérdés, mióta Ophélie megérkezett), mintha onnan remélne valami segítséget. Talán megmutatja a jövőt, vagy a választási lehetőségeket, nem tudom, de hogy nem az időre kíváncsi, az tuti.

Szóval miatta maradtam végül a Sarkon, mert úgy alapból, ha Ophélie-n múlt volna, már az elején ráhagyom, de a végére azt hiszem, őt is megkedveltem. 

A világ egyébként Thornt leszámítva is nagyon figyelemreméltó, jónéhány szereplővel együtt. Archibald például az illúzió nagymestere, hivatásos bugyihúzogató, megbízhatatlan, és teli van hátsó szándékokkal. Hildegarde anyó egy őskövület, ő sem tartozik a Sarkhoz, mérnök, és a terekkel és idővel való machinálás a legnagyobb erénye. Ő tervezte az egész Sarkot szinte, ehhez képest éppenhogycsak megtűrt személy. Gaëlle, a szerelőlány felett először teljesen átsiklottam, aki egyébként az anyó szolgái közé tartozik, és milyen rosszul tettem. Pompás képessége van, remélem, nagy szerep jut még neki. Az egész világ teli van apró, remek ötletekkel, és azt hiszem, ezekből a többi kötetben sem lesz hiány.

A végére egészen megszerettem a könyvet, még ha akad is vele egy-két problémám. Egyébként tipikusan az a fantasy, ami a főszereplő esetlensége, és a történet könnyedsége és kedvessége miatt YA, nem pedig a szereplők életkora miatt. Kicsit véresebb mindennapok, egy-két kegyetlen gyilok, ami simán kinézhető a Sark lakóiból, Archibald ténykedéseinek kicsit részletesebb taglalása, és mindjárt nem lenne gyerekeknek való.