Naomi Alderman - Engedetlenség - Keményfedél

Ha a papír elbírja, a képernyő is

Naomi Alderman - Engedetlenség

Ha most A rabbi meg a lányáról posztolnék, valószínűleg senki nem tudná már, melyik könyvről van szó. Az Ulpius abban az időszakában adta ki, amikor még igénye volt önmagával szemben is az igényes könyvekre (ami valójában a zsidó szépirodalmat jelentette náluk), de akkor nem igazán szólt nagyot a regény. A 8 év, ami eltelt a két kiadás között, hatalmas időnek tűnik, rengeteg dolog változott ennyi idő alatt az emberek szellemi hozzáállásában, gondolkodásában. Felnőtt egy olyan generáció, aki kapásból vágja, az LMBTQ minek a rövidítése, és nem jön zavarba a témától, sőt, keresi az alkalmat, hogy minél többet megtudjon mindenről, ami szokatlan, az átlagostól eltérő. Dacára minden fanyalgásnak és sopánkodásnak, szerintem igenis sokkal nyitottabbak és elfogadóbbak vagyunk, mint egy évtizede.
De ha valaki most azt várja, hogy betekintést nyer a leszbikusok szexuális életébe, szenvedélyre és drámákra számít, az csalódni fog. Ez a regény nem erről szól.

Az északnyugat-londoni ortodox zsidó közösség vezetője, Ráv Krushka meghal, és a magát addig biztonságban és nyugalomban tudó Hendon (London külvárosa) alól kicsúszik a talaj. Nagyon gyorsan meg kell találniuk a Ráv utódját, és kezdeniük kell azzal is valamit, hogy a tékozló lány, Ronit hazatért.
Ronit érkezésével mintha két világrend csapna össze: a merev szabályaihoz ragaszkodó közösség, és az abból kiszakadt, szabadszellemű, öntörvényű életet élő lány életmódja kerül szembe egymással.
A közösség értékrendje egyértelmű, természetes, hogy jottányit sem enged a többezer éves szabályaiból, annyira, hogy Ronit még a maga számára is meglepően, alkalmazkodni kezd egyes dolgokban. Időnként persze fellázad, meghökkenti a hallgatóságát a leszbikusságával, amit szégyenkezés nélkül ismer el, de egyébként a mindennapi szokások teljesen természetesnek hatnak neki is: sábátkor nem dolgozunk (még a villanykapcsolót sem használják, sem a lifteket, semmiféle elektromos berendezést), hanem vendgségbe megyünk. Ott ül a zsinagógában a karzaton Esti mellett, a többi asszonnyal, és hallgatja a felolvasást. Minden ismerős neki, megszokott, és olykor még kedves is, de nem tartozik ide, kilóg a sorból, mert a közösség nem tűri a másságot. Beolvadást akar, eggyé válást, az elkülönülés nem opció, még kis részben sem, és látható, hogy a még azok is küzdenek sokszor a közösséggel, akik a közösséget alkotják.

A szerkezet nagyon ötletes. A fejezetek elején a Tórából vett idézetek vannak, amit pár bekezdésben kifejt. Nagyon jó meglátásokat sűrít ezekbe, például a választóvonalakról: minden alapja az elkülönülés, mert ez tesz rendet a káoszban, de ír az idő és a házasság mibenlétéről, a pletyka hatásairól, a sábát miértjéről. A boldogságról.
Szerencsére semmi különös nem kellett ahhoz, hogy szeressem a könyvet. A zsidó bölcsesség süt a lapokról, és élvezet benne lubickolni, és közben nem akar megfojtani a moralizálással, és az állandóan képembe tolt lételemzéssel, egyszerűen csak láttatja a problémákat, a különbségeket. Eddig a legjobb könyv, amit zsidókról olvastam. És végre egyetlen szó sem esik benne gázkamrákról, háborús bűnök miatti fájdalmas jajbékolásról. Mai regény, mai problémákkal, mert ma élünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése