Andrew Davidson - A vízköpő - Keményfedél

2011/11/11

Andrew Davidson - A vízköpő

Azért mesélek sokat a történetről, mert a fülszöveg hülyeségeket ír. Nyomokban SPOILERT tartalmazhat.
 "Minő váratlan sorsfordulat: miután leégett rólam a bőröm, csak akkor lettem képes végre érezni. Miután fizikailag visszataszítóvá lényegültem, csak akkor nyílt fel a szemem a szív lehetőségeire: elfogadtam ezt a förtelmes ábrázatot meg az undok testet, mert arra kényszerítettek, hogy meghaladjam a saját korlátaimat, míg előző testemben elrejtőzhettem mögéjük."
A könyv eredeti címe Gargoyle, ami vízköpő, viszont egy ideig a kiadó Lángoló szerelem címmel futtatta, ami ismerve a történetet, hathat akár arculköpésnek, vagy szarkasztikus humornak, attól függ, mennyire szeretnék jóindulatú lenni. A főszereplőnk ugyanis megégett, de olyan szinten, hogy számomra elképzelhetetlen, hogyan képes bárki is ilyen állapotban életben maradni. A teste formátlan üszökhalom lett, és a kínok kínját állja ki az orvosi kezelések alatt, úgy dönt, nem kér ebből. Pontosan kimódolja az öngyilkosságát, akkurátusan kibiztosítja elméletben magát, hogy biztosan sikerüljön (ez akaratlanul is szórakoztatott, hiszen olyan halálnemeket választott, amit halmozottan, egymás után végrehajtani némi túlélési tehetség kérdése lenne csupán), de aztán megjelent az ágyánál egy ápolt az elmeosztályról, egy nő, és Névtelen Főszereplőnk változni kezd.

 Marianne mesél, de nem azért, hogy gyógyítson, nem azért, hogy szerelmet ébresszen, hanem mert ez Marianne: egy 700 éves emlékezettel létező lénynek képzeli magát, Isten eszközének, aki saját emlékezetéből meríti ezeket a történeteket. Hogy igaz-e? Ki tudja. Ő igaznak hiszi, így Névtelenünk is elfogadja, hogy valaha talán ez valóság volt. Utána jár pontosan mindennek, aminek csak lehet, megtalálja az írásos emlékeit ezeknek a történeteknek, és végül felhagy a kételkedéssel, és az információszerzés innentől nem másért van, csakis a tudás szépségéért. Mert ez a valaha volt szépfiú, ez a hímringyó, aki soha nem becsülte az érzelmeket és a saját testét, egy valamit mindig is értékelt: a szellemi értékeket.

 Csodaszépek ezek a történetek, szomorúak, megindítóak, izgalmasak, sok-sok élet meséje, amik szólnak szerelemről, barátságról, pusztításról, kegyetlenségről, törődésről és gyűlölködésről, és persze róluk, kettejükről. Különösen érdekes volt Marianne kolostorbeli életéről olvasni, a könyvkészítésről, amiről azt hittem, sokat megtudok, de igazából Davidson úgy mesélt róla sokat, hogy végül túl sok konkrétumot nem árult el, legalábbis erről, minden mást egészen aprólékos tudományossággal tolmácsol. Az egész regény ilyen szemfényvesztő. Névtelenünk hatalmas átalakuláson megy át a szemünk láttára, láthatjuk, hogy áll talpra, és alakít ki magának egy vadiúj életet, egy olyan életet, ami totálisan különbözik attól, amiben addig élt, mind fizikálisan, mind érzelmileg.

 No, mindezzel szemben én először azt hittem, hogy lesznek ebben démonok, meg angyalok, meg misztika, meg sok hasonló, mint az átlag fantasyban. Hogy majd jön az angyalszárnyú démon, és visszavarázsolja a szépségét ennek a csodás férfinak, hogy aztán bűnre csábulva együtt tisztuljanak meg, és bocsáttassanak be a mennybe. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

 Nem is csodálom, hogy ennyire tologatták a megjelenést, úgy képzelem, hogy először a kiadónál is azt hitték, hogy ilyen lesz a könyv, aztán mikor rájöttek, hogy mégsem, nem nagyon tudták, hogy mihez kezdjenek vele. Cseppet sem illik az Ulpius profiljába: tartalmilag egy nagyon igényes, csodaszép könyv, lélekboncolós, és szinte már szépirodalmi, a vulgáris kifejezések ellenére is. Ugyan még messze az év vége, de ez tűnik eddig az év meglepetésének. És a magyar borító nem tetszik, azért nem az került a felső sarokba. Tudom, hogy azzal is megjelent külföldön, de akkor is ronda, ez sokkal jobban illik a regényhez.

Share this:

Megjegyzés küldése

 
Copyright © 2014 Keményfedél. Template Designed by OddThemes - WP Themes