Mark Lawrence - Tövisek hercege

"Tarts ki, vagy pusztulj el, de meg ne hajolj."

Megmondom őszintén, először nem érdekelt ez a könyv, és ennek az oka a borító, de Pöfike felpiszkált, én meg nem álltam ellen. Első látásra valahol az Assasin és az Éjangyal keverékének tűnt, második ránézésre pedig valami igen jó kis rpg-játék átiratának, és ez, véleményem szerint, a legritkább esetben sül el jól. Arról nem is beszélve, hogy a főszereplőnk 13 éves a könyv elején, semmi szükségem nem volt rá, hogy még egy YA-val rongáljam az agyam.
Az első 10 oldal elolvasása után becsuktam a könyvet, és jól megnéztem magamnak még egyszer a srácot a nagy karddal, és a körülötte hempergő hullákkal. Egy angyalarcú démont láttam, egy kis rohadékot, aki a világ legártatlanabb arcú pszichopatája. Ja, hogy 13 éves? Semmi jelentősége, mert a lelke sötét, és kortalan, lehetne éppúgy 25, mint 102. Így aztán egyre mélyebbre süppedtem egy iszonyatosan jól kidolgozott világban, olyan szereplők közé, hogy nem győztem örömködni, hogy végre, végre, valaki mer így és ilyet írni. És itt meg kell említenem, hogy mekkora jelentősége van a fordító, Gy. Horváth László nagyon igényes és precíz munkájának, aki úgy adta vissza a könyv hangulatát és stílusát, amihez szerintem már külön tehetség kell. Köszönöm neki.
Ha rápillantunk a két borítóra (fenn),  láthatjuk a hatalmas különbséget közöttük. Bennem a mi borítónk olyan érzetet kelt, hogy ez egy kalandregény lesz, némi akcióval, de mindenképpen tiszta és ártatlan maradok, miután befejeztem. A repkedő köpeny könnyedséget sugall, és talán a zöld színe miatt, de mintha lenne némi Robin Hood-beütése is: elveszi a gazdagoktól, odaadja a szegényeknek, és kacag a világra.
De ha ránézek a mellette lévő szürkére, egyből megborzongok. Hú, mi lesz itt, pokol bugyrai és őrjöngés, elmét elborító sűrű ködfátyol.  Itt ugyan nincs kacagás, az élet nehéz és kegyetlen, a vérengzés mindennapos, és aki ebben a világban ilyen sziklaszilárdan és határozottan tud megállni a csatatér kellős közepén, azzal valami gáz van. Mégis, mintha valami nyugalom lebegne körülötte, azoknak a nyugalma, akik tudják, hogy egy erőszakos világban csakis erőszak által maradhat életben, ő felkészült, bevállal bármit és nem érheti meglepetés.
Nem volt szerencsés a fehér háttér választása, bár tudom, hogy így is megjelent kinn is, de akkor sem. Egyszerűen vannak történetek, amiknek megvan a maga színvilága, és nem lehet akármilyen borítót mellétenni. Ez is ilyen.

"Beborított az eső meg a sötétség. Tovatűntek a testvérek, ott várakoznak mögöttem az úton. Várt rám Gomst meg a bitó is. A csend gubójában lépkedtem, csak az eső surrogott, meg a csizmám verte az Élőholtak útját.
Megmondom kereken. Az a csend kis híján legyűrt. Én nem félek semmitől, csak a csendtől. A csend az az üres lap, amire félelmeimet ráróhatom. A holtak szelleme kutyafüle ehhez képest. A holt lény meg akarta mutatni nekem a poklot, de csak halvány mása volt az a borzalomnak, amit én a sötétre tudok festeni a csend pillanatában."

Jorg, az angyalarcúnk, 9 évesen egy tövisbokor ágairól lógva végignézi, hogy ölik meg öccsét és anyját, és hogyan mészárolják le a kísérőiket, miközben őt nem veszik észre a tüskék között. Apja emberei találják meg később, teli a tüskék okozta méreggel és sebekkel, és félig eszméletlenül. Hetekig élet és halál között lebeg, végül ő győz, de a mérgek utóhatását még hónapokig szenvedi. Tanítójától kell megtudnia, hogy apja nem indul meg Renar ellen, aki anyja és testvére haláláért felelős, így megszökik, nem is akárhogy. Idővel aztán  annak a csapatnak az élére áll, akiket Magasvárból követett, és akik útonállókból, banditákból verődnek össze, ölnek és fosztogatnak, és magukat testvéreknek hívják.
Jorg az Ancrath birodalom örököse, amely egyike a sok apró királyságnak, akik harcolnak a körülöttük levőkkel, Olidan király fia, aki felesége halála után újra megnősült, és az új asszony most gyermeket vár. Nem kétséges, hogy miért kutatja, vajon fia életben van-e még, mert a jövendölés szerint az új jövevény fiú lesz, így van egy reménybeli új örökös. A birodalom apró királyságokra szakadt, amik folyamatos háborúban állnak egymással, és Jorg úgy érzi, az ő sorsa az, hogy legyőzve mindenkit, befejezze a háborút. De ne gondold, hogy azért, mert békét akar. Nem. Ő győzni akar egy nagy játszmában. Neki ez egy vonzó, nagy falat, képességei erőpróbája. Így visszatér apja várának falai közé, hogy közelebb kerüljön céljaihoz, de meglepő dolgok várnak rá.

Talán most sajnálkoznom illenék, hogy micsoda világ az, ami egy gyerekből kiöli az érzelmeket, és már tizenévesen egy érzéketlen gyilkológéppé változtatja, de én azt gondolom, hogy volt idő, amikor ilyen volt az élet. Azzal, hogy Lawrence a kereszténységet igen sokszor felemlegeti, bennem csak megerősítette ezt. A középkori mindennapok egyik igen lényeges eleme ez, mint ahogyan a háborúskodás is az volt, így azt gondolom, a fantasy-vonulat mellett a sötét évszázadokat is élővé teszi ezzel. Hercegek, lovagok, akik urukra esküdnek fel, és egyetlen szavára elvágják bárki torkát - ők hűségből cselekszenek, netán félelemből, az urak döntéseit érdekek mozgatják, de a lovagjaik sem mindig hátsó szándék nélkül valóak. Mi ez, ha nem a híres lovagkor egy sokkal pőrébb, de valószínűleg valósághűbb ábrázolása? (Bár Nietzsche emlegetése összetörte ezt a tévképzetet, de sebaj.) A szétdúlt városok, a mocskos parasztok, a vidék és a város mind történelem, a szellemi nihillel együtt. Ahol a papok és az egyház hatalmát félik, ahol a vérengzést egy csuhás néhány mondata meg nem történtté teheti, ahol a feloldozás latin szavai lelki békét hoznak bármelyik gyilkosra, mind erre emlékeztetnek.

Ahogy megérkezett Jorg apja várába, a középkori érzés elhagyott, és egy másik ismerős vette át az uralmat, a misztika, a varázslás, az álnok cselszövések terepe, ahol ellenségeivel álmommágiával számol le a királyi mágus, és ahol Jorg önuralma és akaratereje megpróbáltatásoknak lesz alávetve. Nem akármilyen megállapodást köt az apjával, hogy elérhesse tiszteletreméltó célkitűzését, hogy ő lehessen a birodalom Császára. Ez a része igazából sematikus, mert ott van ugye az apa, aki mellett még a világűr hidege is tábortűznek tűnik, egy új feleséggel, aki terhes, érdekből kötött szövetségekkel, amik kis királyságnak túlélését szolgálják. Van egy tüzesnek tűnő leányzó, a királyné húga, akire persze Jorg fantáziája beindul, és gondolom, a nagy gyűlöletből később még szerelem lesz, mert ezt így szokás. Ha mégsem, annak csak nagyon fogok örülni, ha meg mégis, megbocsájtom, mert a lánynak vörös haja van. És persze Jorg, és az ő sérült lelke. Az útszéli fogadók és kurvák, meg a vár kényelmesnek tűnő, álnok biztonsága is ugyanúgy sablon, sőt, még az udvari mágus is egy olyan elem, amit szeretnek használni a fantasy írók.

Mégis más ez a könyv, mint a legtöbb hasonló regény, mert a karakterek és a történet is igazán vad, ilyen öncélú erőszakkal Martinnál találkozni, de nála sem ilyen mértékben.  És bár nagyon a szívem csücske ez a műfaj, attól még tudom, hogy a szereplők nem feltétlen az eszükkel szoktak brillírozni, nem buták, csak épp nem az a legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy olyan nagyon okosak lennének. Itt viszont Jorg, bár még kölyök, mégis otthonosan mozog a tudományokban, a szavak forgatásában, pillanatok alatt átlát helyzeteket, és a maga hasznára is tudja azokat fordítani. Szinte mindig, így a megmaradó hibaszázalék hús-vér embert csinál belőle, aki olykor melléfog, de kínosan ügyel rá, hogy kétszer ne kövesse el ugyanazt a hibát. Végtelenül intelligens, könyörtelen és kíméletlen, és nem is álcázza, és ez nekem nagyon tetszik. Nem akar másnak látszani, mint ami, nem próbálja meg elfedni a tettei mozgatórugóját. Az idegen befolyás ellenére is elismeri, ez bizony az ő vérszomja, az ő tettei, és nem bánja. Nem pozitív hős, amit nem bánok, mert legalább őszinte, és nem utolsó sorban, így hitelesebb is.
Persze a többi karakter is jól ki van dolgozva, de érezhetően Jorgra fordított Lawrence a legtöbb gondot. Ami még különösen érdekes volt számomra, az a pogány mágus karaktere, az összeirkált bőrével és a képességeivel. Makin, a palotaőrség volt kapitánya, aki minden hűségével Jorgot szolgálja, is igen karizmatikus figura, a Núbaival egyetemben, akinek bár nincs sok szava a regény alatt, mégis tudunk róla. Állandó kellékek ők is, de ők azok, akik felöltöztetik a regényt.
Ami mindenképpen szót érdemel még, az a könyv váratlan helyzetekben felbukkanó szarkasztikus humora.

"Hajam lelógott, ahogy hátrahajtottam a fejemet. Megengedtem a Núbainak, hogy tucatnyi hosszú copfba fonja, s a végükre bronzamuletteket erősítsen. Azt mondta, távol tartják a gonosz szellemeket. Így már csak a jók miatt kellett aggódnom." 

Lawrence-re mindenképpen oda kell figyelni, mert a történet, amit összehozott, és a szereplők, akikkel eljátszatja, kiemelkedik az átlagfantasyk közül. Azt vallom, hogy a legtöbb könyv klisékből áll, a titka a nagyon jó könyvnek abban van, hogy az írójuk hogyan rakja egymás mellé a megszokott elemeket, tud-e kihozni belőlük valami újszerűt, és a végeredmény sablonosan lapos lesz, vagy sok-sok megdöbbentő dolgot tud beleszőni, míg eljutunk az előre várható végkifejletig. Előre várható, mert azért nagyon ritka az a történet, ahol hősünk nem tölti be a feladatot, amire született. És persze nem elhanyagolható a stílus sem, ami igazán meghatározza egy könyv hangulatát, ami a zamatát adja, és összeolvasztja a sablonelemeket, hogy újnak és addig még meg nem írtnak tűnjenek. Azt gondolom, nagy vonalakban tudom, hogy mi lesz a vége, de mindenképpen várom, hogy a következő kötetek is legalább ilyen meglepően jólesőek legyenek, mint ez az első. Nem baj, hogy véres és trágár, hogy egyáltalán nem érzem tisztának magam, miután becsuktam a könyvet, sőt, ezt pont ezért szerettem olvasni. Aki nem érzékeny ilyen mértékben az emberi lélek mélyebb bugyraira, és a mélyben rejlő aprócska fénysugár nem tudja izgalomba hozni, a történet azt is mindenképpen abba hozza majd.
Nem szoktam pénzköltésre buzdítani, de ez minden fillért megér.

Azt mondják Brent Weeks Éjangyalára hasonlít, de mindenkit megnyugtatok, hogy nem. Ez annál sokkal-sokkal jobb. Mert véresebb, mozgalmasabb, mert a központi karakter klasszisokkal kidolgozottabb, és érdekesebb, és a világ is sokkal jobban leköti az olvasó érdeklődését.

A birodalom térképe 

Remek ötlet volt a FUMAXtól, hogy fantasykat is elkezdenek kiadni, sose legyen rosszabb választásuk.

Az író és a könyv honlapja