A gondolkodós folytatása

Itt már felvetetettem, hogy írok a blogolásról meg a recikről, mert ez állandóan feljön nem csak a blogokon, de a saját mindennapjaimban is, és most Lobo is kérdezett egyet, és mivel szokás szerint hosszú vagyok, inkább akkor ide írom.

Nálam az van, hogy én először örültem, hogy egyáltalán kaptam valamit. A mostani bloggerek ezt nem igazán élték már át, mert nagyjából ha megkeresnek egy kiadót, az nagy valószínűséggel válaszol és küld könyvet, mert ez már nem furcsa, de emlékszünk rá, hogy anno ezért meg kellett izzadni rendesen. Úgyhogy egészen a közelmúltig igazából nekem az volt, amit kaptam, és bár próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy én most "kitekintek" a saját addigi olvasási vonalamból, ez időnként nem volt szerencsés. És igen, olykor magamra kellett parancsolni, hogy legyek őszinte, és ne kenjem el, hogy nem tetszett, és aztán már nem is sajnáltam, hogy attól a kiadótól már nem is nagyon akartak nekem küldeni. Nem az én profilom, nincs miért sírjak. Ez most már talán annyira nem sarkos probléma, valszeg idő kellett a kiadóknak is, hogy megtalálják a maguk embereit, és hogy elfogadják azt, hogy a negatív vélemény is lehet reklám. (Ez utóbbi nem tudom, mennyire sikerült.)
Aztán volt az, amit igazából szívesen olvastam, de magamtól sose nyúltam volna érte. Ezek inkább olyanok voltak, amikről mindenki beszélt, és ha már kérhettem, akkor kértem, de ezek mind új könyvek voltak, és csak néha esett be mellé egy-egy régebbi. Már ha adtak régebbit, mert ugye inkább az új köteteket nyomatják, a régieknek mintha kötelező lenne elfelejtődni és porosodni. Ehhez még hozzájön, hogy elég befolyásolható vagyok, és ha sokan rajonganak egy könyvért, tuti kipróbálom, és ennek nagyrészt csalódás szokott a vége lenni, mert nem véletlenül nem magamtól figyeltem fel a könyvre. De ez igazából nem baj, mert nem olyan rossz könyvek ezek, még szórakoztam is közben, csak olyan tizenkettő egy tucat, és ahogy elolvastam, már el is felejtettem. Így be kellett látnom, hogy attól, mert mások rajonganak, és mert adják, nem feltétlen kell nekem is elkérnem.

És mostanra jutottam el odáig, hogy letisztáztam magamban, hogy mit akarok kérni, és mit nem, kitől, és ha véletlenül elfelejtkezik rólam egy-egy kiadó, nem fogok a Tiszának menni, mert nem kell nekem mindent elolvasni. (emlékeztek? ez volt, amikor a kezdetekkor beszabadultunk egy-egy blogra, összeírtuk, mit kéne elolvasni, és azonnal rendeltük is meg, mert a másik olyan jót írt róla.:) Ráadásul volt már rá kísérlet, hogy a minimálisra csökkentem a reciket, hogy haladjak a sajátjaimmal. Ez jól is ment egy ideig, viszont most perpill nem érdekelnek a régi könyveim, mert marha jó új könyvek vannak, és ha hozzá tudok jutni reciben, akkor azokat olvasom, mert nagyon érdekelnek. Ettől még nem lettem recenziós blog, csak most ilyen a kedvem. És rájöttem, hogy sokkal jobban járok, ha csak néhány kiadó mellett tartok ki, mert az még kezelhető mennyiség, és nem borulnak a fejemre a recik, mert azt nem szeretem.

A recikönyv mindig nyomás az emberen, a szívesség miatt. Egyelőre ugyanis a recipéldány adomány, ha úgy nézzük, akár én választom, akár felkínálják. Nem osztogatják zsákszámra a könyveket, mint külföldön, el kell olvasni (külföldön még azt sem kell feltétlenül), írni kell róla, mindezt dokumentálni, és várni, hogy mikor lehet kérni, mit kérhetünk, és mit kaphatunk, vagyis csupa feladat. És hogy kapjunk, inkább legyünk pozitívak, a negatívumokat ne nagyon hangsúlyozzuk, mert ott toporog a többi blogger a kiadó ajtajában, és inkább nekik adják, vagy egyszerűen csak elfelejtkeznek rólunk, ha már negatív reklámokat gyártunk. Nehéz ebből a körforgásból kilépni, mert nagyon kevés az olyan kiadó, aki jobban örül annak, hogy beszélnek a könyvről, még ha nem is feltétlenül pozitívan. Nincs ilyen téren rossz tapasztalatom, senki nem kezdett el hisztizni velem, viszont az elég sokatmondó, mikor azt mondják, hogy legközelebb akkor keresnek testhezállóbbat, és amikor én megtalálom magamnak a testhezállót, akkor csak a süket csönd a válasz.:) Mert akárhogy is, még mindig én tudom jobban, mit szeretek olvasni. De ezen túl kell lépni, ez van, és kész. Amíg teli van a polcom jobbnál jobb könyvekkel, ilyeneken nem izgatom magam, csak annak írom, aki még nem tapasztalt ilyesmit, hogy ilyen is van.
És én így nézem a recikönyvekről írt posztokat is. Néha lehet érezni, hogy ha valaki jóindulatú akar lenni, és próbál a pozitívumokra koncentrálni, pedig annyira nem is tetszett neki. Nem azt kérdőjelezem meg, hogy a posztíróban milyen hatást keltett, elvégre ezt nem is nagyon tudnám kétségbe vonni, hanem inkább azt, hogy az alapján, amit kiemelt, valóban jó lenne-e nekem is, vagyis a kidomborított jóságok tényleg olyan mérvadóan jóságok-e.

Egyébként szerintem ti is észrevettétek, hogy mennyire másképpen írunk arról, ami zsigerből magával ragadott, legyen az akár reci, akár saját, mint arról, amiről keressük, hogy írhassunk valami jót is róla. Egyszerűen lerí a posztról, hogy ez most tényleg ütött, vagy inkább csak ütnie kellett volna, vagy még azt sem.
Mindenki írta Lobo posztjánál, hogy nem befolyásolja, hogy reci, vagy sem, a poszt attól még poszt, a vélemény meg vélemény, a könyv meg olyan, amilyen, és jó nekik, mert bennem mindig ott van az a plusz figyelem, amivel azt nézem, hogy mennyire őszinte a poszt, és a plusz figyelem a posztom írásakor, hogy senkit ne vezessek félre, ne sértsem meg a kiadót, de tudjak őszinte is lenni. Azokat a recikönyveket szeretem, amiknél nincs meg ez a plusz figyelmi kényszer bennem.

Lobo kérdésére az a válaszom, hogy amikor a posztot elkezdem olvasni, akkor még ugye nem látom, hogy ez most reci vagy nem, de mire a végére érek, és érzem, hogy valami nem stimmel, és látom, hogy reci, akkor helyrekerül minden. De mondom, vannak könyvek, amik hanyatt lökik az olvasóját, és én ezt akkor is elhiszem, ha reci, de ezt lehet érezni a poszt stílusából, de ha nem, akkor is inkább az érdekelne, hogy ha az a bizonyos könyv nem reci lett volna, akkor milyen poszt születik.(remélhetőleg szórakoztatóbb.) És nem is igazán rossz könyvek ezek, mert általában nem azok, hanem inkább olyan semmilyenek, felejthetőek, az ember elolvassa, és vállat von, hogy oké, és akkor most mi van? De mivel írni kell róla, így egy picit boncolgatni kell a semmilyen regényt is, és találni kell valamit, ami említésre méltó, amiből érzelmet vagy gondolatot lehet kicsiholni, még akkor is, ha semmi hatással nem volt az emberre. És a nagy különbség pont ilyenkor jön elő a reci és nemreci között: ha nemreci, azt el lehet intézni két sorban, esetleg több könyvet összevonva, hogy ez most közepes volt, mert blabla, de ezt egy recinél nem lehet megtenni. Arról bizony írni kell rendesen, még ha egy szál gondolata nem lett tőle az embernek, akkor is.
Én szeretem olvasni, hogy honnan van a könyv, mert időnként érdekesen kerülnek könyvek emberekhez, de persze nem elvárás, hogy mindig tudjam, hogy ez most saját polcról, a nagyiéról, vagy könyvtárból van, netán reci. És igen, érdekes módon ad egy pluszt a tudat, mert ha például a nagyitól került az olvasóhoz a könyv, annak már feltehetőleg lesz egy pozitív érzelmi töltete, valahogy az olyan posztokat nagyobb tisztelettel kezelem, azzal a tudattal, hogy mégiscsak múltjuk van, a nagyinak, a könyvnek, meg az unokának, így együtt.


A recikönyvekről én egy picit másképpen írok, mint a sajátokról. Más a megfogalmazás, finomabb, publikusabb, azt hiszem, igényesebb is, mert az nem csak a sajátom, hanem az kimegy valahova, amit már nem csak nekem kell felvállalnom, hanem a kiadóknak is. Reciben olyan posztot kell rittyenteni, ahol nem szerepel például a rittyenteni szó, mert az kicsit igénytelen, túl laza, és én vállalom ugyan, de egy kiadó nem biztos, hogy szívesen mutogatja.
Egyébként én recikönyv-párti vagyok, nem zavar, hogy határidőre kell olvasni (az jobban zavar, hogy egyre kevesebb időm van olvasni), az igényesebb fogalmazás sem esik nehezemre, örülök annak a térnyerésnek, amit a blogok kaptak és élvezem, hogy részesülhetek ennek az előnyéből. Nem vagyok benne biztos, hogy az a fajta szabadság recikönyvek terén nyerő vonal, ami nyugaton megy. Én most örülök minden recinek, de ha nyakra-főre kapnám a könyveket, aztán tenném is félre, hogy majd lesz velük valami, az elvenné a megszerzés örömét.

Hogy meg kell-e köszönni? Levélben mindig megköszönöm, ez teljesen természetes. Hogy a blogon ez látszik-e, szerintem az mindegy, inkább az a cél, hogy az olvasókban tudatosuljanak a kiadók, és hogy honnan juthatnak hozzá a könyvhöz, ha kedvet kaptak hozzá. Én nem becsülök többre egy bloggert, ha látom a poszt végén a köszönömöt, és nem is lesz tőle kevesebb, ha csak a könyv adatait írja oda.

És akkor a blogolásról.
Amikor elkezdtem, az első pár poszt keresetlen volt, és igazából céltalan is, és még nagyon béna is ráadásul. Alig volt látogatóm, alig szóltak hozzám, és amikor az újdonság élménye elmúlt, hogy jé, van blogom, rá kellett jönnöm, hogy ez nekem így hosszútávon nem fog menni. Nem fogok blogot vezetni csak azért, hogy magamnak írjak, mert ez olyan, mintha az ember magával beszélgetne. (valszeg ezért nem vezettem soha naplót sem.) Tehát olyan könyvekről kell írnom, ami mindenkit érdekel, vagy pedig úgy kell írnom, hogy elkezdjen érdekelni a könyv mindenkit. Az előbbit egyszerűbb hozni ( a Szabadulásról írt posztom erre remek példa, szerintem nagyon kevesen olvasták a könyvet. tényleg, nektek van kedvenc saját posztotok?), úgyhogy olyan könyveket kezdtem olvasni, hogy tudjak róluk írni, amik új megjelenések, divatosak, feltehetően sokakat érdekelne. És igazából jó volt, rengeteg új élménnyel gyarapodtam, tapasztaltabb is lettem egy picit, ha könyvet kell megítélni, és jót tett a világnézetemnek is.
Nem is az olvasottságra vagy a látogatottságra mentem, hanem hogy legyen visszajelzés, hogy jaj, de jó, ezt én is olvasom, és tök jó. Vagy miért olvasok ilyen hülyeséget, mikor ott van a  másik, inkább olvassam azt. Vagy valami hasonló. Mivel soha nem akartam magamnak vezetni olvasásélményt, természetesen kommentfüggő vagyok. Jelenleg több száz a napi látogatottságom, és kommentem meg alig, de még tartom magamban a lelket azért.:) majd lesz másképp, biztosan másoknál is csömör van. Megértem.
Viszont most jutottam oda, ahogy mindenki leült, elapadt a nagy érdeklődés a blogok iránt, nem akarunk egymásnál beszélgetni, a könyvek lassan már senkit nem érdekelnek, hogy visszatért az igényem a saját vonulatomra: fantasy, krimi, történelmi regények, meg ami szépirodalom jön, de ezt csak nagyon szűrve. Már írtam, hogy nálam ott van vége egy könyvnek, hogy megírom róla a posztot, úgyhogy már annyira az ujjamban van, hogy írni kell róla, hogy akár lesz kommentem, akár nem, úgyis fogok róla írni. Meg egészen tudatosan olvasok, amióta blogolok, és ez nekem tetszik. Még akkor is, ha senkit nem érdekel a könyv, mert most én vagyok a fontos, hogy csupa olyat olvassak, ami engem érdekel. Ez kicsit hülyén hangzik, de amit az évzárós posztomban írtam, hogy végignézve az olvasmányaimat, alig volt olyan, amire azt mondtam volna utólag, hogy megérte vele tölteni az időt, épp időszerű, hogy ilyen könyvekkel foglalkozzak.
Nem tudom, ki hogyan olvas posztokat, mármint milyen céllal (meg ha egyáltalán olvas posztokat :), hogy most konkrétan az a kérdés, hogy megvegye-e, vagy adja ajándékba, vagy csak egyszerűen kíváncsi, hogy milyen a felhozatal, és mi érdekelheti, én az utóbbi időben örülök, ha olyan posztot olvashatok, ami miatt akarok egy könyvet. Egy kicsit megcsömörlöttem, aminek őszintén szólva örülök, mert ennél jobb szűrő nincs is, hogy csak olyan könyvek kerüljenek a kezembe, amik tényleg érdekelnek, és nem azért akarom őket, mert mindenhol róluk olvasni.