Sötét Hórusz
A Földön már nem vagyunk, de erről igazából nincsenek információk néhány elejtett utaláson kívül. A meghódított területek két bolygóján játszódnak a történések, a galaxist uraló Terrai Császársághoz tartozó központi bolygón, Prentiesten, és az 5 csillagrendszerből álló Bubastis egyik bolygóján, Bubastisen. Ennél különbözőbben nem is alakulhatott volna az odatelepültek élete. Prentiesten császárság van, javakban bővelkedő arisztokrácia, és nyomorgó, fejadagokon élő nép; a nők szinte állati sorban vannak tartva, fejüket borotválniuk kell, értelmes, intelligens társalgást nem lehet velük fojtatni, ezt még csírájában irtják ki belőlük. Abszolút hímsoviniszta itt minden, a lehető legpejoratívabb értelemben. Bubastisen viszont egyenjogúság van, és ez az eltelt párezer év alatt sem változott. Anno, valamikor, a bolygó elfoglalása idején, amikor a föld mérgező volt, meg kellett fékezni a mikróbákat, és be kellett törni a termőföldet, élt egy genetikus, dr. Cat Turney, akinek a génmódosításainak hála, megalakult a lonecatek rendje. Ez egy különös társaság volt, génmódosított nők, de elvétve akadtak férfiak is, akiknek a géntérképe biztosította, hogy a túlélik a beavatkozást, aminek következtében természetellenesen erős paranormális képességekre tesznek szert. Ez volt hivatva védeni Bubastist, és ezer évvel később már ők voltak azok, akik nem csak védték, de uralkodtak is. Vezérük, a firstcat volt a birodalom ura, közvetlenül alatta pedig a főkormányzó állt.
Ebbe a világba csöppenünk, ami igazából nem különbözik annyira a földi helyzettől, annyi a különbség, hogy itt nem csak a helyi konfliktusokkal kell megküzdenie az uralkodóknak, hanem a bolygóközi kapcsolatokra is figyelni kell, mert mindezt csak nagyon kényes és finom diplomáciai érzékkel lehet egyensúlyban tartani. A helyzet most kiélezett: a Császár haldoklik, és mindkét bolygón az elégedetlenségtől zúgolódóknak. A Császárnak két jobbkeze is van, egyik rosszabb, mint a másik; az egyik, Andrew Willimas, elkövetett egy végzetesnek bizonyuló ballépést: kiengedett a kezei közül (konkrétan eladott) egy gyereklányt, akit megkínzott, tönkretett, kívül-belül összetört, megcsonkított, és aki mellesleg lonecat-tanítvány volt. Ő volt Nekhti, akit azonnal a szívembe zártam, minden abnormalitása ellenére. Ő lett a főkormányzó testőre (igen, egy nő), aki anno kihozta a pokolból, és ezzel magáénak tudhatta az albínó nő végtelen hűségét és minden erejét. De a lonecatek rendje már a szétesés határán van, a torzsalkodás sebezhetővé tette őket, és a haldokló firstcat olyan döntést hoz, ami aztán elindítja a világvégét. Halál és pusztulás mindenütt, de mindez nem szolgál mást, csak egy újabb, és a remények szerint az előzőnél jobb és tisztább világ létrejöttét. Beth az, aki ennek a hatalmas feladatnak minden nyűgjét már igen fiatalon a nyakába veszi, és ő volt a másik szereplő, akit végtelenül megszerettem.
Nagy vonalakban ez lenne a történet váza, de persze ha csak ennyi lenne, az még nem lenne elég a jó könyvhöz. Sansa olyan szereplőket alkotott, akik emberiek, személyiségük van, és mindegyik hozzáteszi a saját kis történetét a nagy egészhez, akárcsak a valóságban. A történetvezetés profira utal, ha nem tudnám, hogy első könyv, nem mondanám meg. És maga az egész mese, a világ, a karakterek,akkora fantáziáról árulkodik, amiért csak tisztelni tudom. Nem csak a történet él, hanem a szereplők is, és igazán nagyon jól érzem magam ebben a világban.
Az utolsó áldozat
Prentiest és Bubastis történelme folytatódik, és nem tudok elég hálás lenni érte, hogy én is részese lehetek. Míg az előző részben inkább Bubastisról van szó, és a lonecatek életéről, mindennapjairól, addig ebben a részben Prentiest kerül a középpontba, és az itt uralkodó morál, szellemi és fizikai nyomor. Több, mint száz évvel járunk a Sötét Hórusz idejéhez képest, de a Terrai Császárságban semmi nem változott: éhínség pusztítja a csillagrendszerek bolygóit, a nőket elnyomás alatt tartják még mindig, és Bubastis ugyanúgy szálka a szemükben. Nem felejtették még el az előző háború végkimenetelét, és az egyesítés érdekében a háttérből mozgatott szálak afelé haladnak, hogy minden egyes bolygónak, kivétel nélkül, csatlakoznia kell a Császársághoz, így egységessé válva megmentve egymást a külső és belső pusztítástól.
Találkozhatunk új szereplőkkel, visszaköszön néhány szereplő az előző kötetből is, és ugyanolyan pörgős a történet menete, amit azt az előző részben megszoktam. Igazából a prentiesti viszonyok nem is olyan természetellenesek, mint azt elsőre gondolni lehetne, sok olyan férfivel kapcsolatba kerülhetünk, akik ha tehetnék, ugyanilyen bánásmódban részesítenék a nőket. Persze, szerencsére vannak olyanok is, akik nem így gondolják, akárcsak itt, Prentiesten, bár arányaiban jóval kevesebben, és nekik három választásuk van: vagy elmenekülnek egy szabadabb gondolkodású helyre, titokban tartják, vagy ha helyzetük engedi, felvállalják a nőkhöz fűződő formabontó érzéseiket és hozzáállásukat is. Így tesz Andy Bankys is, Oswald, a császár első jobbkeze, aki kihívja maga ellen a sorsot, hogy feleségét emberszámba veszi, és nem tart agyhalott nőkből háremet maga körül. Oswald, a császár, hogy úgy mondjam, formálható, meg is formálják, és ha nem akarok spoileres lenni, erről elég is ennyi. Szóval Prentiesten a helyzet változatlan, de Andy felesége, az imádott Susan próbál mindent megtenni, hogy egy picit is változzanak a dolgok, de nincs könnyű helyzetben. És hogy eközben mi történik Bubastisen? A lonecatek rendje élén egy férfi áll, és amikor a háború kiújul, megtagadja a bolygó védelmét, ami előtt mindenki értetlenül áll, még a lonecatek is. De a firstcat döntése ellen senkinek nincs szava, ha bárki tenni is akarna az ellenében, azt a háta mögött, a legnagyobb titokban intézheti csak. És a történet egyszerre több szálon kezd el futni, hiszen az egyik lonecat lelépett, blokkolt képességekkel, a másikat nagy titokban indították útjára, és miközben ők távol vannak otthonuktól, Bubastisen és a lonecatek körében minden megváltozik...
Most is lettek kedvencek: a cserfes, okos Sa, és Kharry, Oswald, és Andy, de Theo sem hagyott hidegen, sőt, a legközelebb hozzám igazából a lonecatek állnak. Mint kiderült, én vagyok eddig az egyetlen, aki szívesen vállalna velük közösséget, eddig mindenki hevesen tiltakozott ellene, hogy része legyen a mindennapjaikból.:) Nem tagadom, borzasztóan vonz ez a kívülről betegnek és torznak tűnő életmód, amit a lonecatek élnek, de számomra ez az egyik legizgalmasabb szála a regényeknek. Prentiestet úgy, ahogy van, kirobbantanám a lakói alól, de ez mégiscsak túl egyszerű lenne, így inkább részt vennék az átformálásban. Voltak a könyvben fordulatok, amik kiszámíthatóak voltak, ilyen volt Max, vagy Susan, és néhány szereplő viszonya, de ez semmit nem von le az értékéből, ettől még nagyon izgalmas és szórakoztató volt. És egyre inkább remélem, hogy nem marad kiadatlan a regényfolyam, és ha sor kerül a kiadásra, akkor lesz akkora sikere, hogy a folytatások is esélyt kapjanak, mert már az első kötetből is kiderült, hogy Sansa tud írni, és így a másodiknál már tudom azt mondani, hogy a történetet is nagyon jól tudja szövögetni. Volt ugyan számomra néhány zavaró momentum, amikor olyan szavak csúsztak ki a szereplők száján, ami szerintem nagyon nem illett ebbe a futurisztikus környezetbe (fene, basszus, baromság, meg néhány trágárság a nem megfelelő személyektől), de végül is, ezt meg lehet szokni. Nagyon jól érzékelteti a háború pusztítását, a prentiesti kínzások kegyetlenségét, úgyhogy a szórakozáson kívül kapunk egy jó nagy adag fájdalmat és szenvedést is a nyakunkba. A megkövesedett szokásokat nagyon nehezen lehet bármelyik népnél megváltoztatni, és eljött a háború ideje, hogy a pusztulásból kihajtson valami új, és talán jobb, mint ami eddig volt. Valami ilyesmit gondoltam az előző résznél is, de ebből látszik, hogy a változás soha nem egyszerű, és pláne nem gyors. És meg kell említenem a könyv humorát, amire az előző részben nem figyeltem fel, itt viszont elég sokszor volt, hogy felnevettem.
0 Megjegyzések