Ahogy Goyáról készítettem a posztot, eszembe jutott, hogy még egy
nagyon érdekes, festő életéről szóló könyvnek itt kell lennie, még akkor
is, ha ezt nem most olvastam. Régen, amikor könyvtelenül bolyongtam a
lakásban, anyát nyaggatva, hogy mondjon már valamit, mit olvassak, ezt a
könyvet ajánlotta. Forgattam, lapozgattam, festmény egy szál se benne,
túl vastagnak is találtam, úgyhogy inkább visszatettem. Aztán időről
időre kézbe vettem, de valami mindig visszatartott, hogy elolvassam.
Talán azért, mert azt hittem, ha egy festő munkái nem gyakorolnak rám
különösebb hatást, annak az élete sem érdekelhet túlzottan. Aztán jó pár
éve megint a kezembe került, van benne ajándékozási bejegyzés, anyának
valami vizsgája sikerült, arra kapta apától, meg olyan megható volt,
hogy anya ajándéka most az én kezemben van, hogy végül csak elkezdtem.
(Találtam benne régi pénzeket is, forintot is, meg pengőt is, és egy
kisz-meghívót egy szüreti bálra, 1971-ben. Igazi kincsesbánya egy régóta
a polcon porosodó könyv. Vissza is tettem szépen bele mindent.) Nem
bántam meg, mert amennyire nem érdekeltek a művei, annyira érdekesen
volt megírva az élete. Meg aztán, éppen a könyv miatt, ma már egészen
másként nézek a festményeire is.
De nem csak Munkácsy életregénye ez, hanem egy változóban lévő
országé is. A városi polgárság most kezd kialakulni, aki csak teheti,
igyekszik az egzisztenciáját megteremteni. Láthatjuk, honnan indul
Munkácsy, a semmiből, egy szegényes kis lyukból, megszenvedve a tandíj
előteremtését is, és hová jut: Németországon át Párizsba, a
fényűzésbe... és a betegségbe. Egy olyan ember regénye ez, aki még a
halálos ágyán is imádja a szépséget, a nőket, a festészetet, alkot, aki
büszkén tud megalázkodni. Láthatjuk, hogyan készül egy-egy kép, hogyan
talál modellt hozzá, miből meríti a témákat, hogyan keveri ki a
színeket.
Az életén kívül a gondolkodásmód megjelenítése is igen emlékezetes,
mint Munkácsyé, aki egy nagyon kemény, akaratos, törekvő ember volt, aki
soha nem adta fel a küzdést, és barátjáé, Paál Lászlóé, aki szintén
festő volt. egy darabig együtt tanultak, segítették egymást, aztán az
élet elsodorta őket egymástól messzire. Paál László Németországban
maradt (ha jól emlékszem), Munkácsy pedig eljutott Párizsba.
Nem most olvastam már a könyvet, de nagyon sok kép megmaradt bennem.
És van egy olyan rész, amikor a két barát sok idő után ismét találkozik
egymással, beszélgetnek, ki hová jutott, mik a tervek. A másik ember
(aki egyébként zsidó), egy roppant megfontolandó és követendő
életfilozófiával bír: ő most látástól vakulásig dolgozik, amit csak bír,
hogy a gyerekeit taníttathassa, és azok is dolgozhassanak keményen, ne a
kezükkel, hanem az eszükkel, hogy aztán az ő gyerekeik még jobb
iskolába járhassanak... és így szépen, generációkon keresztül majd
felépítik a kívánt életszínvonalat, ami így nem csak légvár lesz, hanem
tartós és biztos pontja az utódoknak. Ez nagyon megragadt bennem,
annyira szimpatikus és követendő hozzáállásnak tartom. Egyébként az
egész regényt, bár több, mint ezer oldal, nagyon gyorsan el lehet
olvasni, mert nagyon izgalmas és érdekes Munkácsy életútja, és Dallos
Sándor nagyon jól ír, nem emlékszem, hogy unalmas vagy felesleges
résszel találkoztam volna benne.
0 Megjegyzések