Lion Feuchtwanger - Goya

Mint azt a cím is mutatja, a XVIII. században élt nagy festő, Goya életrajzi regénye, a spanyol történelem, inkvizíció rettenetével körítve, de leginkább Goya utazása az egyre mélyebb őrületbe. Épp ezért van az alcím is: A megismerés gyötrelmes útja. Hát mit mondjak, Goyának kijutott a rosszból: festményeivel a szellem és az ember szabadságát hirdette, ami nem volt éppen egy életbiztosítás akkor, amikor az inkvizíció ( és pont a spanyol) az élet minden területén jelen volt; rossz asszonyt szeretett; egészsége és szellemi épsége egymást gerjesztve épült le.
Goya feleségül veszi mestere lányát, ami megnyitja az utat a felsőbb körökbe, míg végül a királyi udvar festője lesz. Ebben az időben a katolicista ízlésnek kellett megfelelnie, és addig nem is volt gond, amíg a királyi udvar alakjairól készített festményeket. Csakhogy Goya szerelmes lett Alba hercegnőbe, és megfestette kora legnagyobb botrányát, a Meztelen Mayát. Goya időközben meg is süketült, ami hatalmas teher volt számára: bár tudott szájról olvasni, egyre inkább kivonult a társasági életből, depresszióba esett, és szépen lassan meg is őrült. Hangokat hall, mellé még különféle ijesztő és szörnyű látomásai is támadnak, amit szinte kifest magából, bár megszüntetni nem tudja őket.
Feuchtwanger regénye letehetetlen. Nagyon izgalmas és érdekes a spanyol királyi udvar, az elmaradhatatlan intrikáival, és fura figuráival. Nagyon ért az emberi lélek ábrázolásához, annak a sokféle érzelemnek a megjelenítéséhez, ami befolyásolja Lady Albával való kapcsolatát. De magát a kort, az inkvizíció keltette hangulatot, Goya meghurcoltatását is remekül bemutatja. És ahogy a napfényes, csillogó királyi udvar egyre sötétebb és baljósabb lesz, ahogy Goya őrülete mélyül, azzal vigyázni kell, főleg ha az ember nagyon át tudja venni a könyv hangulatát. Az udvari élet mellett nekem ennek az ábrázolása tetszett a leginkább, annak az impulzív őrületnek, ami elhatalmasodott a festőn, ahogyan megpróbálja elfojtani önmagában a szörnyű 'látomásokat', és az egyre kevesebb tiszta pillanat, amikor még képes önmagára emberként tekinteni.