Sorozathype - a könyv, aminek még nincs hype-ja, de jó lenne, ha lenne

 "Napi kurva rossz hír" - írja PL, és ez bizony nem túlzás, baromi rossz hír.
Az Alexandra ugyanis tolja még egy kicsit a Malazai bukottak következő részét, ami a "bizonytalan ideig" kifejezést ismerve a kiadók részéről, akár éveket is jelenthet.

Bosszankodott már a félbemaradt sorozatok miatt sok ember sok helyen, legutóbb Angelika a molyon, akit, amikor olvastam, arra gondoltam, hogy de legalább a szandiban bízhatunk, mert Erikson jönni fog. Nekem ő ilyen örök viszonyítási pont a fantasyn belül. Ez az a sorozat, amit ha teljesen ki akarunk elemezni, ha folyamatában szeretnénk látni, nem elég egyszer elolvasni, ráadásul nem elég felszínesen olvasni. Jegyzetelni kell, külön füzetet szentelve nem csak a szereplőknek, hanem a világoknak, és a mágia-rendszernek is.

Erre most kiderül, hogy a sorozat egyik legjobb része ki tudja, mikor jön.
Értem én, hogy Ciprus, meg befagyasztott pénz, meg válság, de akkor miért nem húzzák meg inkább az új címeket, és folytatják a megkezdett sorozatokat? Tudom, hogy nincs akkora olvasóbázisa, mint pl. Martin Trónok harcának (de lehetne, mert Erikson klasszisokkal jobb), viszont ez lenne a sorozat nyolcadik része, és az előző hét rész már megmutatta, mennyi az a mennyiség, ami eladható, így igenis lehetne tervezni vele. Nem lehet egy pici országban mindenből többezer példányt eladni, de azt hiszem, akit egyszer már beszippantott Erikson, az kifizetné a magasabb árat is a könyvért. Mint ahogyan sokan voltak azok is, akik az előző kötetből kettőt vettek, először puhában, majd amikor kijött a keményfedeles, abban is megvették, nem csak az egységesség, de a tartósság miatt is.

Nyilván az lenne a cél, hogy újabb olvasókat vonzzanak be, nem csak a régiekre akarnak alapozni, de nagyon nehéz új olvasóbázist kialakítani úgy, hogy hiányoznak kötetek. Az első könyv, A hold udvara konkrétan évek óta hiánycikk, ha felbukkan egy-egy példány, azt aranyárban mérik, e-ben legálisan nem elérhető, tehát patthelyzet. Persze, lehetnek más utak, nem legális e, kölcsönkérés, könyvtár, de van, akit ez nem elégít ki, mert akárhogy is, ennek a sorozatnak bizony a polcon a helye, mert egyszerűen jó ránézni. Nekem nagyon tetszik, hogy ilyen, minden szempontból monumentális könyvek uralják a polcom, vastagok, és keménykötésesek, minőségiek. És az ENYÉMEK.


És akkor szeretnék eloszlatni egy téveszmét: az első kötet nem az időrendi első rész. Egy komplex világ kiragadott részei a kötetek, random módon egymás után. A teljes világot időben összerakni majd csak akkor lehet, ha mind a 10 rész megjelenik. Úgyhogy bár az első részt én nagyon szerettem, és bosszantó, hogy kaphatatlan, ez ne tartson vissza senkit, hogy belekezdjen az elérhető részekbe, mert nem lesz érezhető, hogy kihagyott bármit is.

Ami szintén szomorkodásra adhat okot, hogy sem a többi könyve, sem a malazai világban írt másik sorozat nem fog megjelenni, amit Esslemonttal közösen írt. Egyszer már belenéztem eredeti nyelven, aztán gyorsan be is csuktam, de úgy tűnik, kénytelen leszek átrágni magam rajta angolul, ha olvasni akarom. Jó ez nekünk végülis, a kiadók rákényszerítenek bennünket, hogy még csak véletlenül se akarjunk majd magyarul sorozatba belekezdeni, hanem feküdjünk neki a nyelveknek, és vigyük külföldre a pénzünket, hogy az ottani kiadóknak gyarapítsuk a nyereségét. Ja, biztos megéri. Részemről nem hagyom nyugton a gyerekem, muszáj lesz neki profi szinten megtanulni angolul, szóval ez nem csak egygenerációs probléma lesz majd itthon.
Merthogy ez csak egy a sok megkezdett sorozatokból, amiket a kiadók belóbálnak nekünk, aztán vállat vonva mindenféle okokra hivatkozva nem folytatnak. Oké, ne folytassák, de akkor miből telik az új sorozatokra? Meg a nemsorozatokra? Nem feltétlen lesz siker, csak azért, mert más. Az Ulpius folyamatosan ezt játssza, az Agave is beállt a sorba, most az Alexandra, a Kelly már bedobta a törölközőt, nincs folytatása a Dresden aktáknak sem, és még sorolhatnám. Persze, semmi jogom senkin sem számon kérni, hogy miért épp azt adja ki, és nem másikat, csak ez hosszútávon nem feltétlen hozza a kívánt eredményt, meg attól, mert jogom nincs, értetlen még lehetek. Na meg, ha eszembe jut pl. Justin Cronin, meg a Szabadulás, meg a Tizenkettő, ami elvileg most jönne, már ha jön... eh.
A sorozat egyébként rengeteg embert megihletett, elég csak beírni a keresőbe, és kidob egy rakás fan-artot, szóval azt hiszem, itthon is kicsit fel lehetne pörgetni az érdeklődést, csak nem igazán vette még eddig senki a fáradságot erre.

A régi blogon írtam már egy kis ismertetőt erről a világról, ennél jobb indok nem is kell, hogy újra felhívjam rá a figyelmet. Úgyhogy ezzel a bejegyzéssel az a cél, hogy csináljak egy kis kedvet a sorozathoz.

Az első kötet a Hold udvara címet viseli, és kapunk egy kis ízelítőt ebből a valóban fantasztikus világból. Eriksonnak sikerült nagyot és újat alkotnia, egy kliséktől és giccsektől mentes világot, ahol nincsenek elfek, orkok, meg mindenféle megszokott mágikus lények, viszont vannak Üregek, van élő és lüktető Mágia, vannak Istenek, akik a mások síkján akár halandók is lehetnek, de sosem lehetünk benne biztosak, hogy mágiájuk hová vezet. És vannak természetesen az emberek, akik közül a kiemelkedőek roppant leleményesek, találékonyak, és igen jellemdúsak. Élvezet szemezgetni a szereplők közül, annyira önálló életet élnek, Erikson színesen ábrázolja nemcsak a különböző típusokat, de az egyes egyedeket is. És természetesen adott pillanatban meg is halnak, ha a történet úgy kívánja, vagy épp egy Üregbe jutnak, és azon keresztül egy másik világba, síkra, időbe...roppant összetett mágia- és történelmi rendszere van.

Akik már sokadszorra olvassák a részeket, azoknak feltűnik egy-egy baki, logikai bukfenc, amit esetleg az író egy későbbi kötetében felvállalva helyreigazít, hiszen saját bevallása szerint is az első kötet amolyan vázlat a világhoz, egy próba, vagy forgatókönyv, amit később kibővített, és azóta is igyekszik helyretenni a dolgait. De ez szinte észrevehetetlen, annyira benne kell élni a világ logikai rendszerébe, hogy ezt észrevegyük, hogy szerény véleményem szerint ennyire nem egészséges magunkévá tenni ezt a világot.:)

Az első kötet bosszantóan tördeletlen, a szerkesztő nagyon elbénázta, vagy kézbe sem vette, csak a pénzt markolta fel érte, de ez nem megy a történet rovására, csak egy kicsit jobban kell figyelni. Kedvencem Fürkész Anomander, aki meg is kapja ezért a büntetését, alig szerepel a következő kötetekben.:( Viszont van egy rakás hadsereg, zsenikkel és gyilkológépekkel, vannak magányos harcosok, ármánykodók és orgyilkosok, mágusok, varázslónők, uralkodók és trónszékre törők, különböző klánok, kémek, istenek és isteni teremtmények, emberek, és régen volt világok lakói, akikből lettek ezek is, azok is. Sok-sok harc, amit ne úgy képzeljünk el, mint egy világháborús regény leírásait a harcról. Itt a csatában kemények közreműködnek a harci mágusok, más a fegyverzet, és másképpen harcolnak a seregek. Ezek olyan fantasy-s háborúk, ahol bármi megtörténhet, a világ szabályainak figyelembe vételével. És persze fel-felbukkannak a mérleg másik serpenyőjébe tartozók, az esendő hősök, akik valójában átlagemberek, csak kiválasztattak valamire, amit majd útközben megtudnak. Ha ügyesek vagyunk, mi hamarabb megtudhatjuk.

A malazai birodalom története elevenedik meg a képzeletünkben,időben nem is tudom megjelölni, mennyit fog át, de sok-sok korszak virágzott fel a lapokon, és tűnt el a süllyesztőben, hogy aztán néhány túlélőt hagyva maga után beleszóljon a következő korok sorsdöntő fordulataiba. Annyit talán kiemelnék, hogy bár ez nem jellemző a sorozatba fogó írókra, Erikson végig tartja a színvonalat, ha van kedvenc kötetünk, akkor az inkább a története miatt lehet kedvenc, szereplők, világok miatt, minőségben ugyanazt kapjuk. Ami azért óriási teljesítmény, főleg, ha megnézzük, egy-egy kötet milyen vastag, mennyire bonyolult a történet, és milyen sok szálat tart kézben az író.

Aki már unja a megszokott fantasyt, nem jelent neki újdonságot a történet, a világ, az nyugodtan vegye meg, nem fogja megbánni. Remek szórakozásban lesz része, és a minőségi időtöltés kincset ér. A könyvek árát mindenképpen megéri. Szeretném kiemelni a fordítót,Fehér Fatimét, aki hűen adja vissza a könyv minden egyes sorát, és külön dicséret a beszélő nevekért. Meg egyáltalán azért, hogy végre egy tisztességes fordító, aki tudja a dolgát.

Lilian H. AgiVega - A Bermudák királynője

Árkádia, a Bermudák királynője egykor Atlantiszon élt, de szülei a varázsképességei és egy jóslat miatt elüldözték a tenger mélyére. Itt nőtt fel a kislány, ápolgatva gyűlöletét, de mire akkora hatalma lett volna, hogy eszébe jusson megtorolni a sérelmeit, Atlantisz elpusztult. Hogy szolgákat szerezzen, felszíni embereket rabol el repülőkről és hajókról (igen, a hírhedt Bermuda-háromszögben járunk), bár ezen túl nem érdekelte a fenti világ, mígnem egyszer fennakadt a varázshálóján egy férfi és a kisfia, zsebében egy különös, Atlantiszról származó tárggyal, Aengus rég elveszett mobiljával. Árkádia ráébred, hogy Atlantisz trónja tízezer éve őt illetné, és úgy döntött, visszaszerzi, elrabolja Azaészt, és a kis Arielt, elindítva ezzel a lavinát a titkok és ármánykodások világában.

Ez a kötet volt a kedvencem a három közül, pont amiatt, aki egyébként nem lett a szívem csücske, Árkádia miatt. Aki olvasta az első kettőt, és tetszett neki is, biztosan nem fog csalódni. A szereplők hozzák a megszokott formájukat, viccesek és szeretnivalóak, mint ahogy a történet is az, még felnőtt fejjel is.
Ahol különösen szerettem, az Árkádia, ez volt a történet középpontja, innen indult minden, és itt történtek a legizgalmasabb dolgok. Ariel különösen édes volt a hallgatagságával, és Azaész meg Azaész, őt nem lehet nem szeretni. Ami nem tetszett, hogy Árkádia, a királynő, hiába volt tízezer éves, valahogy a lelkivilága nem fejlődött együtt a korával, megmaradt kis hisztis tininek.
Azaész kiszabadítása nem kis feladat, szinte mindenki felvonul: felesége, Lilla, egy filmcsillag, a pilisi tündér, Csenge, és nem maradhat ki a balhéból Aengus sem, aki egyébként is szellemes, de most még konkrétan is az.

Nagyon jól éreztem magam ebben a  világban, amit Ági remek fantáziával alkotott: vegyes sellő-tündér-ember történet, teli titkokkal, amik megfejtésre várnak, és szereplőkkel, akiket szerethetünk, és utálhatunk, és sok-sok vicces jelenettel. Szerintem a humor a legnagyobb erénye a könyvnek, és a rengeteg helyszín, ahol játszódik: Atlantisz, Pilis, Görögország, Bermudák, a tengerfenéken, és a felszínen. Igazán változatos, és ahogy a fejezetek váltakoznak, úgy kerülünk egyik színes és érdekes világból a másikba.
Az egyetlen hibája viszont, amit az összes előző kötetnél éreztem, hogy túlírt. Egyes szereplők túl sokat beszélnek, bár az is tény, hogy általában ez nem unalmas, inkább csak felesleges.

Ezzel együtt is nagyon tudom ajánlani, mert a történet egyedi, fordulatos és izgalmas, és bár mese, erről nagyon könnyen meg fog mindenki feledkezni.
Azaész jellemfejlődése ugyanis egy olyan momentum, amit nem tudom, hogy előre betervezett-e Ági, vagy időközben muszáj volt embert faragnia belőle (remélvén, hogy egy idő után úgyis mindenkinek benő a feje lágya), de az egyik legnagyobb jellem volt a sorozatban. kedveltem őt akkor is, amikor kis pukkancs rosszcsont volt, felelőtlen és önző, és most is, amikor már megtanulta mindennek az értékét, és képes volt okos döntéseket hozni.

Andrzej Sapkowski - Vaják ~ Az utolsó kívánság

Megjelent a Vaják harmadik része, ezért most a régi blogról hozom az elsőt. A második kimaradt, de majd pótolom egyszer azt is. Az első és a második rész egyébként novellagyűjtemény, bár az elsőben elég egységes a szerkezet, a harmadik rész pedig, ami most jelent meg, az rendes regény. csak azért szólok, hogy aki nem szereti a novellákat, azt ne érje kellemetlen meglepetés.

"A következő néhány perc azzal telt, hogy erős tusakodás közepette kölcsönösen sértegették és rugdosták egymást. Geralt, ha egyáltalán örülhetett valaminek, akkor csakis annak, hogy senki nem látta, mert a jelenet határozottan idiótán festhetett."

Aki szereti a fantasyt, az előbb vagy utóbb kapcsolatba kerül szerepjátékokkal, és látni fogja majd, milyen remekül meg lehet lovagolni egy-egy ilyen történetet, ha az írónak van kellő fantáziája. Sapkowski állítólag a nemzetközi fantasy-vonulat jeles képviselője, nagy hírnévvel, én, megmondom őszintén, eddig a könyvig egyáltalán nem hallottam róla, mi több, a könyvből készült játékról sem tudtam, pedig a könyv több díjat is bezsebelt, és a játék is elég jónak tűnik.

Nem tudom, hogy Sapkowski már eleve gépre szánta-e ezt a történetet, mindenesetre a szerkezete tökéletesen illeszkedik a játékok menetéhez. A történet keretében (amik a játékban lehetnének akár az átkötő video-epizódok), Geralt, a vaják, Nenneke gondjaira bízza testét és lelkét. Nenneke Melitele istennő főpapnője, egy bölcs és idős asszony, aki igyekszik legnagyobb tehetsége szerint függetlenül tartani a templomot a környező urak hatalmától, és eközben láthatjuk a próbálkozásait, mellyel igyekszik Geraltot meggyógyítani. Míg a vaják gyógyul, addig megismerhetjük életének különböző epizódjait; fejezetenként kapjuk a történeteket, így akár lehetne rá azt is mondani, hogy novelláskötet, de szerintem nem egészen az.
És innentől érdekes a dolog; Geralt ugyanis megvív az összes szláv ajkú nép mesehősével, csak egy kicsit más formában adagolja nekünk Sapkowski a mesehősöket, mint azokra az esti mesékből emlékszünk. Találkozhatunk itt az ég világon mindenkivel: a bandavezér Hófehérkével és a marcona törpéivel, csak persze máshogy hívják őket, halottaiból feltámadó Csipkerózsikával, toronyba zárt őrült királykisasszonyokkal, varázslókkal, tündékkel, ördöggel és bárddal, utolsó kívánsággal, és átváltozott királyfival, aki béka helyett sün volt, csak hogy vigyünk egy kis csavart a dologba. Így elsőre kicsit töménynek tűnhet, de annyira jól van megszerkesztve a könyv, hogy olvasva inkább csak örvendeztem, hogy mennyi ismerős, és persze mennyi ismeretlen, akikhez jó lenne valami mesét kötni, ahol ugye szépek-jók-és-illatosak, míg a könyvben rondák, gonoszak és büdösek. Nem tudom ugyanis elképzelni a könyvbeli Hófehérkéről, hogy rendszeresen fürdette volna a törpéket, hacsak nem bizonyos célból, és hogy nem mosogatott, az hótziher. Minden egyes ilyen esemény alkalmával Geraltnak meg kellett oldani egy problémát, amiket ezek a fránya népek okoztak szegény embereknek, és Geralt derekasan helyt is állt: használta az erejét, okosakat mondott, és okosan hallgatott, kardozott, olykor már-már bölcs is volt, és még akkor is jó mélyen belemerült az eseményekbe, amikor ki akart maradni belőle. És azt is megtudhatjuk, ki az a nő, akinek egy ilyen kemény legény odaadja a szívét, bár nem sok szót pazarol rá, Geralt tartja magát, mert mégiscsak férfiember. És férfiember ilyesmiről nem beszél.

Jó kis könyv volt, érdekes szórakoztató, néha unalmas, máskor meg nagyon is izgalmas. Nem tartom különösebben kiemelkedő alkotásnak, ebben a műfajban Brent Weeks klasszisokkal jobb, bár tény és való, a regény elég rég íródott, (1992-ben), akkoriban biztosan nagyobb vihart kavart.

Az elvarázsolt könyvek II.

Gondolom, sokakat az olvasási élmény érdekel, mármint akinek még nem nagyon járt olvasó a kezében.
Látványilag teljesen papírérzet, viszont azért tény, hogy nem könyv. Csak egy oldala van, azon is kevesebb szöveggel, mint amennyit papíron megszokhattunk, de ezen kívül más különbség nincs. Akit a tartalom jobban érdekel, mint a forma, az hamar meg fog vele barátkozni.
A 6"-os képernyő elég méretes olvasási felületnek, kényelmes tartani is, lapozni is.

Amivel gondok lehetnek, az a formátum. Egyébként sem egy villámgyors kütyü, a lapozásnál szellemképes, a beolvasás sem megy tizedmásodperc alatt, de ha doc-ot próbálunk beolvastatni vele, azt hatványozottan lassabban viszi. A doc képernyőfelbontása is egészen más, prc-nél. A prc faltól falig van, margó nélkül, a doksi viszont ugyanazt  a képet adja vissza, mint amit a word-ben látunk, margóstól, oldalastól, mindenestől. A betűméret itt összemegy, aki picit rosszabbul lát, az már nem fogja szeretni. Előzetes szerkesztéssel persze lehet módosítani a dolgon, ki kell sakkozni, milyen oldalbeállítás a nyerő, ha mindenáron doc-ban akarunk olvasni, vagy átméretezzük a menüből.
A lassú kezelés miatt én inkább epubba konvertáltam, vagy prc-be, attól függ. Ezt a kettőt rendben viszi, átlagos beolvasással, és normál képernyő megjelenítéssel.
A pdf már más tészta, ott a szöveg ugyan nem esett szét, viszont mivel nem a megfelelő méretezéssel készült, így kettőt kellet lapozni, mire tovább vitt a következő oldalra. Másnál meg nem látszódott a szöveg egy része a lap alján. Ki kell sakkozni, mekkora az ideális méret, de nem igazán kínlódtam vele, amíg az epub vagy a prc elérhető, amit rendesen kezel, nem muszáj kínlódni vele.
Aztán elvileg kezeli a html-t. A prc készítésekor (ha mobipocketet használunk), keletkezik egy html file. Amiből valamilyen oknál fogva nem akart a progi prc-t csinálni, ott a html-t olvastattam be. Viszont ennél az volt a bibi, hogy az ékezetes betűk helyén kicsi négyzet volt, amit lehet, hogy valami trükkel ki lehetne küszöbölni, de pont ugyanazért nem kínlódtam vele, mint amiért a pdf-fel sem.

Olvasás közben a menü gomb megnyomásával elérhető jópár funkció, például a zenehallgatás, a képernyőforgatás, automatikus oldalváltás, ki lehet választani konkrét oldalszámot, ahová ugorjunk, vagy lehet keresni a szövegben. Lehet állítani a betűméreten, betűtípuson, lehet margót változtatni (ami szerintem csak helypazarlás), és a sorközön is lehet állítani, plusz még be lehet állítani azt is, hogy az összes könyvre érvényesek legyenek a paraméterek.
Innen elérhető a felolvasás funkciója, de a beállítás szerint csak angolul és kínaiul olvas fel. Hogy miért pont kínaiul, fogalmam sincs, de mivel lehet a sebességen és a hangerőn is állítani, ha nagyon lassan és hangosan mondja, hátha megtanuljuk közben a nyelvet. Így lehet leigázni a világot kérem.

Lehet rá szótárt tenni, amire nálam azt írta ki olyan kis kínaiasan, hogy 'nincs szótár van kiválasztva'. A gyökérben létre kell hozni egy Dict nevű könyvtárat, ide kell bemásolni a szótárat. Van leírás a szótártelepítésről, de nekem nem akart sikerülni, nem is azok a file-ok voltak a kicsomagolt állományban, amiket írt, úgyhogy ez még várat magára.
A hálózatból tudunk netezni, de mivel nincs a környékemen wifi, ezt nem próbáltam, meg aztán, netezni ott a gép.
A beállításoknál lehet az időt, a betűtípust, a készenléti időt állítani, ezek a lényegesek, plusz gondoltak a drm-védelemre, itt lehet a saját adatokat megadni az adobe fiók elérhetőségéhez. A tulajdonságokban lehet kiválasztani az epub olvasót, ami lehet adobereader, vagy fbreader. Az adobe-nál jópár funkció csak részlegesen van jelen, az fbreaderben viszont használható a szótár és a jegyzettömb, merthogy itt még olyan is van. Ha a gyökérben létrehozunk egy Fonts nevű könyvtárat, oda bemásolhatunk betűtípusokat, azok az fbreaderből használhatóak lesznek.

Ha beleállunk a könyvek közé, a menü gomb megnyomásával előbújnak olyanok, hogy filekeresés, meg törlés, itt lehet a listázást is változtatni. Kétféle megjelenítési mód van, a lista mód és a polc mód, ezeken belül is lehet változtatni a rendezési sorrendet idő, méret és szerző szerint. A középső nagy gombokon is lehet lapozni, nem csak oldalt, de hol működik a nagy gomb, hol nem, attól függ, hol állunk..
A képernyőkímélőt a Képek menüből a teljes képernyős módból lehet változtatni, a választék az általunk feltöltött kép, egyébként alapból csak egyetlen kép van rajta. HA az eredetit nem akarjuk megjeleníttetni, akkor bemegyünk a beállításokba, ott a képernyővédőbe, ráállunk a teljes képernyős módra, és töröltetjük, de bejelölhetünk néhány képet, akkor diavetítés-szerűen x időközönként változtatni fogja.

Ami külön öröm, hogy találtunk itthon egy Motorola töltőt, aminek megegyezik a vége az olvasóéval, így nem kell az usb-portomat foglalni, ha fel kell tölteni, hanem mehet közvetlenül 220-ról, de ha van olyan dugvilla, amihez usb-t lehet csatlakoztatni, az is tökéletes.
Amivel mégsem vagyok teljesen elégedett, az a tok. Ahhoz képest, hogy emiatt is döntöttem a típus mellett, nem tetszik. Sőt, kifejezetten csúnya, az olvasó mozog benne, és ha nem figyelek, ki is esik, úgyhogy azt hiszem, be fogok újítani egy másikat idővel.
Lámpa nem járt mellé, viszont van nekem egy csíptetős olvasóm, amit még a könyvekhez vettem, az tökéletes hozzá.

Az elvarázsolt királylány meg a virtuális könyvtár I.

Hosszú évek alatt jutottam el onnan, hogy 'e-olvasó? kell a francnak!' odáig, hogy mégiscsak akarok egyet. Már jó két éve nézelődtem a piacon, és emlékszem, hogy a Koobe oldalára jutva majd' 100e forintért lehetett még akkor kapni azt, ami most már kevesebb, mint a fele. Nemrégen volt egy kis kilengésem a tabletek felé, de az aksi rövid működési ideje elriasztott. Aztán az én drága emberem közölte velem, hogy na, most akkor olvasót veszünk.
Azt határozottan tudtam, hogy mit nem akarok: kindle, és sony nem kell. (pedig egy ideig a sonyt is nézegettem). Tudom, mindenkinek kindle-je van, de nekem nem jön be. Valamiért mindig a koobehoz kanyarodtam vissza, az nagyon szimpi volt méretre is, küllemre is, tudásra is.
Aztán hogy ilyen hirtelen kellett rendelnem, össze kellett szednem az elvárásokat, meg összenézni a különböző típusokat, hogy egyáltalán mihez képest legyenek igényeim.
Felcaplattam az e-digital oldalára, néztem az Ad Astrás kínálatot is, főleg az árak miatt, meg legalább volt egy kiindulási pontom, hogy mikre keressek rá.

Lényeges volt a belső memória. Azt hiszem, az összes bővíthető, nagyjából 32 gigáig, úgyhogy ezt a részét nem is figyeltem, először az alapok legyenek olyanok, amikre aztán majd jó lesz beruházni.
Szóval az e-ink az alap. Hogy mit is takar pontosan a technológia, azt nem tudom, a lényeg, hogy papírérzetet ad a szemnek, mivel nincs háttérvilágítása, és nem csak az olvasás élményét teszi könyvszerűvé, de emiatt hosszú ideig bírja feltöltés nélkül. Nem mindegyik olvasó e-inkes, de azok általában másra is használhatóak: leginkább film- vagy képnézésre. Az e-inkesen is lehet képeket nézni, de értelemszerűen ez nem lesz színes.
Lényeges volt a nagy belső memória, itt általában 2 és 4 giga között változott, és mivel microSD-vel alapból mindegyiknél bővíthető, simán a 4 gigára hajtottam természetesen.
A képernyő mérete sem mindegy, ez 5" és 7" között változik, attól függ. A 7"-osok általában a nem e-inkes, másra is használható gépek. Az 5"-os szerintem cseppet pici, a 7"-os nekem már túl nagy, maradt a 6".
A támogatott file-formátumok sem voltak mindegy, a lehető legtöbbfélét akartam. Prc, epub, doc (vagy rtf), djvu,
Mindenképpen akartam hozzá tokot, de azzal nem számoltam a gépnél, úgy voltam vele, hogy jó lesz az majd külön is.
Ja, és persze az ára sem volt ám mindegy, nagyon nem. Smucig vagyok, és először 20e alatt gondolkodtam, de azok annyira fapadosak voltak, hogy az már nekem is kevés volt. 20e és 30e között nem igazán lehet kapni semmit, 30e-től kezdődtek azok, amikkel azért már lehet tervezni hosszútávon is.

Végül két olvasó maradt fenn a rostán, az Icarus Essence, és a Wayteq. Plusz még emberemnek nagyon tetszett a Barnes&Noble, de ez gyorsan kiesett a rostán a kevés belső memória, a tokhiány és a magasabb ár miatt.
Az döntötte el, hogy a wayteq-hez jár tok, és lehetett kapni a szegedi üzletben. Ilyen egyszerű volt.

Tegnap megrendeltem, ma mentem érte, kocsiban már próbálnám ki. Előzőleg olvastam, hogy valami cicás képernyővédőbe belefagyott a tulaj gépe, erre mit látok? el se akar mozdulni egy cicás képernyővédőről.
Egyből levert a víz, mondom, ez tuti nem lesz jó, naná, hogy ha elromolhat, az nálam elromlik.
Írja a használati útmutató, hogy ha lefagy, reseteljünk, de a reset gomb olyan mélyen vagy beágyazva a gépbe, hogy csak gombostűvel lehetett elérni.
Ezzel már itthon próbálkoztam, és mivel nem volt semmi változás, gondoltam egyet, és bedugtam a laptopba. És láss csodát, be lehetett kapcsolni, nyilván fel sem volt töltve az aksija.
Rám egyébként nagyon jellemző, hogy ha ilyen tök ismeretlen technikai eszköz kerül elém, azonnal parázni kezdek, hogy én ezt biztosan nem fogom tudni kezelni. Főleg ezek után, hogy még bekapcsolni se sikerült. És miután feldugtam a gépbe, a gép meg se találta.
Fordítva csináljátok. Először dugjátok a gépbe, aztán kapcsoljátok be, mert akkor jön fel a képernyő, hogy csatlakoztatom-e a két eszközt. (mármint ennél a típusnál, a többinél nem tudom, mi a rendszer.)
És innentől pont úgy működik, mint bármelyik pendrive, lehet rajta könyvtárakat létrehozni, könyveket, képeket, zenéket rátenni, csak arra kell ügyelni, hogy midnen a saját mappájába kerüljön, a képek a képekbe, a könyvek meg a doksiba. Ilyenkor az olvasón semmihez nem lehet hozzáférni, mindent a saját gépből, vagy a commanderből kell csinálni, kinek melyik a szimpatikusabb.

Alapból van rajta majdnem 300 magyar szépirodalmi könyv, azt egy külön mappába tettem, de mindenki úgy alakítja a belsejét, ahogy tetszik. Én csináltam műfajokat, mert nem szeretem, ha ömlesztve vannak a könyvek.
Ami eddig tuti, hogy tudja kezelni az epubot (sztem ezt midnegyik), és a prc-t.
Lehet betűtípust váltani, és külön telepíteni is, ha valakinek kimondottan olyan kell, ami nincs benne alapból. Be lehet állítani automatikus lapozást is, de nem megerőltető nyomkodni a lapozógombokat sem, éppen kézreesik. Lehet a képernyőt is forgatni, de ez nem automatikus, be kell állítani, és fel is lehet olvastatni a szöveget, és a könyvből a menüből egy mozdulattal elérhető a zenelejátszó is.

Ami kicsit furcsa, hogy a lapozásnál vagy a ki-belépegetésnél szellemképes lesz egy pillanatra a képernyő, de nem olyan vészes.
Olvasni még nem tudtam rajta hosszútávon, egyelőre töltődik, és az apró kísérletezések is váratnak még magukra, (hogy kezeli a pdf-et, olvassa-e a doc-ot vagy az rtf-et, betűtípus telepítés, képeket is akarok feltenni), úgyhogy jön majd egy másik poszt is, ha kijátszottam magam.

Garcia ~ Stohl - Beautiful Creatures * Lenyűgöző teremtmények

Gatlinban felbolydul az élet. Ethan furcsákat álmodik, szinte már teljesen élethűeket, főleg, hogy egy ilyen álom után hol sarasan, hogy vizesen ébred, és később már ébren is megjelentek a látomások. Egy lány, akivel együtt zuhan, de képtelen elkapni, és nem látja az arcát, csak sejti, milyen lehet.
Iskolakezdésre megjelenik a kisvárosban Macon Ravenwood unokahúga, Lena, akiben Ethan azonnal felismeri az álombéli lányt, és akivel jóban lesz, bár neki ebből több a kára, mint a haszna. Lena különös lány: eleve másképpen öltözik, mint azt a kisvárosi népség elvárja, másképpen gondolkodik, és van benne valami furcsa, ami akkor is elijesztene mindenkit a közeléből, ha nem lenne a viselkedése is különös. Magába forduló, magányos lány egy olyan családban, akiket ismeretlenül is elítélt a közvélemény, és saját bevallása szerint egyébként is mindenki bolond. Nagybátyját, az öreg Ravenwoodot lassan már 15 éve nem látták kimozdulni otthonából, és mindenkit óva intenek tőle, hogy akárcsak a háza közelébe merészkedjen.
Ethant persze nem lehet visszatartani; nem kell hozzá sok idő, és fülig beleszeret Lenába, amikor csak lehet, együtt van vele, képes még az otthonában is meglátogatni, még a furcsa család és az örökké változó ház sem riasztja vissza, ahol Konyha csinálja a vacsorát, és megsértődik, ha nem esznek eleget.
Lena nagyon nehezen engedi közel magához a fiút, bár ő az egyetlen, akiből Gaitlinban erőt meríthet, de aztán lassan megnyílik Ethan előtt. Mesél a családjáról, kinek milyen képességei vannak, és mivel hamarosan, 5 hónapon belül betölti a 16-ot, az is kiderül majd, mi lesz az ő sorsa. Marad a Fényhozók között, vagy átáll a Sötét oldalra. Bármi is fog történni, az nem az ő döntése lesz.

Általában a legkülöncebbek közösítik ki a többi különcöt. Gondolom, a kisvárosiak nem feltétlen látják, hogy nem általános az, hogy minden ház falán családfa lóg, ami egy nagyon bájos dolog lenne, ha nem lennének rajta ignorálva a kellemetlen múltú családtagok. De ez cseppet sem zavarja őket, amikor azt kell kivetniük maguk közül, aki az ő torz mércéjük szerint más.
A könyv alapvetően kliséhalmaz. Mint ahogyan azt az amcsi ifjúsági regényekben megszokhattuk, itt is van suli üdvöskéje a holdudvarával, aki az egész bagázs életét irányítja. Ha felhúzza az orrát valakire, annak ott meszeltek, és ha rossz a kedve, még az időjárás is alkalmazkodik.
A fiú-lány kapcsolat, és annak nehézségei szintén általános, itt annyi a különbség, hogy fiúszemszögből követhetjük az eseményeket. Ez szinte már felüdülés a sok szerelmes tinilányos gondolatok után, egy fiú azért mégsem csak azzal van elfoglalva, hogy jaj, mit is vegyen fel, vagy jól áll-e a haja.
Történnek Baljós Események, és van, aki azokban teljesen kiigazodik: a babonák (amik egyébként megalapozottak) és Amma, aki igyekszik nevelt fiát megóvni minden bajtól, de hiába.
Hatalmas meglepetések senkit nem fognak érni, bár én azért mindent nem tudtam előre kitalálni. Nekem pl. eleinte meggyőződésem volt, hogy Boo, a kutya, az Macon, de nem, pedig majdnem. Tetszettek a családtagok képességei, még ha csak futólag ismerhettem is meg őket. A legjobb Del nénié volt, aki kicsit bele is őrült, hogy egyszerre látja ugyanazt a helyet több idősíkban, így sose tudja, mikor is van éppen.
Marian, Ethen halott anyjának barátnője könyvtáros, de nem csak a Halandóké, hanem az Igézőké is.
A jó és a gonosz harcának tipikus megjelenési formái itt is megtalálhatóak, egyrészt a sötétség és a világosság huzavonája, másrészt a mágiával rendelkezőket és a halandó lényeket is van, aki védelmezze.
Ettől a sok általános elemtől függetlenül is élmény volt olvasni, mert bár eléggé rányomja a bélyegét a könyvre, hogy fiataloknak íródott, tiniproblémákkal, beilleszkedési zavarokkal és szerelemmel, a körítés szerencsére kiemelkedik ebből a kliséhalomból, köszönhetően néhány felnőttnek: a három öreg hölgynek (akik nagyon viccesek), Mariannak, Ammának és Maconnek, meg a Háznak és a brossnak, ami a látomásokat okozza, szóval minden olyan apróságnak, ami kívül esik a tinitémákon. Azt hiszem, sok ilyen könyvet kell ahhoz olvasnia, hogy bárkit is zavarni kezdjenek a klisék, de ha egyébként nem sok YA járt még a kezetekben, egyáltalán nem lesz feltűnő. Kerestem is, hogy melyik könyveket is tudnám párhuzamba állítani a BC-vel, de nem találtam, legalábbis nem jut eszembe egy sem, amikben hasonlóan történnének az események, hasonló karakterekkel.
Tényleg élvezet olvasni, bár arra azért kíváncsi vagyok, a film fog-e majd hozzátenni az élményhez. A Ravenwood-ház nagyon érdekel, elbűvölő volt a könyvben, na meg a könyvtár, és a látomások is, meg a gráciák... Nekem nincs bajom ezzel a sorozattal, sőt. Igazi gótikus feeling, gótikus szereplőkkel. Nem is értem, miért kerülte el eddig a figyelmemet.

Maya Banks - Édes megadás

A Lord okozott egy kis csalódást, és nem mondom, hogy nem lettem volna meg az orvoslása nélkül, de most ilyenem van. Feltűntek a véleményekben a végletek: nem először találkoztam a jelenséggel, hogy egyeseknek túl sok a szex, másoknak meg túl kevés, esetleg nincs is benne, viszont én meg pont ellenkezőleg látom: ami egyeseknek kevés, az nekem már sok, vagy fordítva. A Lorddal kapcsolatban is olvastam, hogy túl sok az erotika, holott szerintem elenyésző, és az is olyan, mintha a párás ablaküvegen keresztül néznénk az éjszakai tájat.

Banksnél egyértelmű az erotika, amit én inkább csak pornónak neveznék, mert annyira konkrét, de mégsem fedi a pornó kifejezés, mert a szereplők között elég szoros érzelmi viszony van, az meg már azért nem pornó.
A Cor Leonis kiadó hamarosan meg fogja jelentetni az elitkatonás sorozatát, és úgy gondoltam, nem árt, ha előtte kicsit ismerkedem az írónővel, mert akármiről is fog szólni, érdekel. Egyrészt, mert katonás, másrészt, mert remélhetőleg legalább olyan igényes lesz a maga műfajában, mint ez a könyve. Állítólag az elitkatonás nem pornó, de én már nem hiszek senkinek, majd én belövöm, ha elolvastam, hogy az-e vagy sem.

Az Édes megadás elég jól indul, hála annak, hogy Banks nagyon jól tud karaktereket megrajzolni. Elsőre egyértelmű, hogy ki a Férfi, és ki szeretne inkább csak az lenni, és általában hiányolni szoktam, hogy a nők olyan kis szürkék és jelentéktelenek, ez most nem érdekelt. Szóval ott kezdünk, hogy Gray társát megölik, a srác ki van akadva, a nyomozással direkt nem akarnak haladni, ezért a megölt társ apjának az unszolására magánnyomozásba kezd. A szálak Houstonba vezetnek, ahol a feltételezett gyilkos új szeretőjének a lánya él, őt kell figyelnie Graynek, hátha felbukkan az anyja, meg vele a fickó. Gray beépül, bepoloskázza, amit kell, közben meg jól összegabalyodnak Faithtel, a lánnyal.

Eddig semmi különös, folytatódhatna úgy, mint bármelyik hasonló típusú könyv, kezdve azzal, hogy húzzák egymás agyát, aztán úgyis kikötnek az ágyban. És bár túl sokat nem szabadna ezekben a könyvekben mögöttes tartalomként meglátni, itt azért elég érdekes kérdések vannak feszegetve: mitől Férfi a férfi, kinek mire van szüksége, hogyan tudja ezt felfedezni, és a legnehezebb, milyen utat találhat a kiélésre. Van persze, akit ez nem foglalkoztat, na, ez a könyv nem nekik íródott.
Mert van itt minden, bár kicsit ömlesztve és összezsúfolva, amitől elég elérhetetlennek és hiteltelennek is tűnik, de fogadjuk el, hogy ez van, gondolatébresztésnek viszont remek a történetvezetése is, és minden jelentéktelensége ellenére Faith gondolatai és viszonyulása is. Gray hozzáállása meg különösen nagyot dobott a dolgon.
Ami tetszett, hogy nem csak egy Férfi volt a történetben, hanem mindjárt kettő, akikben voltak közös vonások, mégis nagyon különbözőek voltak. Banks jó a karakterekben, ezt nem győzöm hangsúlyozni, mert szerintem az ilyen típusú könyveknél ez elengedhetetlen. A cselekmény általában eléggé esetleges, hogy itt most volt, az csakis Banks igényességén múlott, irodalmi szóvirágokat ugye nem kell várni, mi marad? a szereplők. Rajtuk múlik minden, hogy érdemes-e olvasni, vagy inkább eldobós. Gray és Micah két olyan fickó, akik miatt elnéztem a nagy családi nyáladzást is, pedig az aztán eléggé idegesített. Nagyon jól megtalálta Banks az egyensúlyt a szereplők között, mert a történet céljának megfelelően Gray jóval hangsúlyosabb volt, mégsem szorította Micah-t háttérbe, aki mindig előkerült, amikor kellett, és akkor is a helyén volt.
No, és a lényeg, ami végképp meggyőzött, hogy kedvelem Bankst, hogy teljesen konkrét volt. Már maga a téma sem alkalmas szerintem arra, hogy kétértelműen tálalják, főleg, mert az olvasók nagy része nem mozog otthonosan a bdsm témakörében (mint ahogy én sem), és szerintem a félreértés elég nagy csalódásokat szülhet. Jobb esetben csak csalódást. Itt viszont megvoltak a hozzá tartozó alapok: a lelki és szellemi hozzáállás nem csak a szexhez, hanem a másik félhez is. Ezenkívül volt itt minden, amit a pornóban lát az ember: elölről, hátulról, arcra, fenékre, ketten, hárman, sokan, szimpla szex és szubkulturális. Hogy időben túl hamar történtek dolgok - van ilyen, bár a hármasozás a végén szerintem kicsit korai volt, de a körülmények ezt hozták. Néhány hét alatt történik minden, ha hónapokra húzza el Banks a dolgot, azt megsínylette volna a történet, és egyébként sem az volt a cél, hogy öregkorukig kövessük a szereplőket.

Viszont a fordítás pocsék. Igénytelen és figyelmetlen, teli szóismétlésekkel és slendriánul összedobált mondatokkal. Kár érte, bár igazából így csak azt kapja az ember, amilyen elvárást ez a borító generál. Megnéztem a külföldieket is, semmivel sem jobbak, mint a miénk, csak mások. Pedig lehetett volna ezt normálisan is lefordítani attól, mert nem az emberi élet nyomorúságán elmélkedik az író.
Remélem, hogy az elitkatonák rendes fordítást kapnak, mert nagyon tönkre tudja vágni az egyébként hatásosan megírt jeleneteket, amikor azon röhögök vagy bosszankodom, hogy mit olvasok már megint.

Jennifer Ashley - Lord MacKenzie tébolya

Miután kicsit megcsömörlöttem a paralények által átélt földöntúli gyönyöröktől, gondoltam, megpróbálkozom valami emberivel is, és a Lord éppen elérhető közelségben volt. Nem mondanám, hogy túlzottan összepasszolunk, időnként nagyon félreértettük egymást, és alkalomadtán fel is idegesített, de nagyrészt jó társaság volt, elszórakoztatott. Mert rájöttem ám, hogy ha már komolyan nem tudom venni, értelme sincs túl sok, akkor legalább legyen humora egy ilyen könyvnek, mert akkor az igazi. Hát ennek volt. A poszt maga egy nagy spoiler, a képek a nyugalom megzavarására alkalmasak, és a 18-as karika keményen érvényes. Csak mondom.

A Lord, aki egyébként Ian, és Mackenzie, ebből kifolyólag skót, és vörös a haja, és markáns az arca, különös alak. Mindjárt indításként porcelánt nyalogat, és dermedten bámulja a tolla hegyén megülő tintacseppet, szegény szolgája meg is szánja, és kiveszi a kezéből, meg is írja helyette a csekket, és ő fájdalommal, de aláírja, tönkretéve ezzel a tintacsepp tökéletességét, és a rajta megcsillanó fénysugár is az enyészeté válik. Hja, az élet kegyetlen.
Ian is az, mellesleg, mert ahogy megtudja, hogy a csélcsap és mellesleg perverz Mather, akinek a porcelánjába belenyalt, mielőtt a magáévá tette, feleségül vesz egy gazdag örökösnőt, utána is nézet a lánynak, majd az operaházban felvilágosítja, hogy ő ugyan nem teljesen százas, de a vőlegénye meg hozományvadász, így inkább legyen az ő felesége. Beth először el sem akarja hinni, de aztán kisakkozza magában, hogy nincs miért hazudnia egy vagyonos, és a társadalmi ranglétra igen magas fokán álló Mackenzie-nek, akinek egyébként is roppant férfias a kisugárzása. Ian ugyan közölte vele, hogy vele kívánna hálni, ezért venné el, és bár ez nem lenne Beth szándékai ellen való cselekedet, főleg, mivel a házasság biztosítaná a többszörös együtt hálást, mégis nemet mond a férfinak, de kidobja a vőlegényét is. Eldöntötte, hogy férjkeresés helyett utazni fog, amit szerintem nagyon jól tesz, főleg, ha ilyen a kínálat jelöltek terén. Így nekivág Párizsnak, ahol igyekszik festeni valamit, de ihlet híján csak a fehér vásznat nézegeti, mígnem ott terem mellette egy impozánsan széles vásznú vállú, vörös hajú skót, aki majdnem Ian, de az érintése nem váltja ki belőle az Ian-féle bizsergést, így ő csakis Mac lehet, a művésztestvér.

Mellesleg ahogy Ian megtudja, hogy Beth Párizsba utazott, ment is utána, mint kiderült, egy prosti hulláját hagyva maga után Londonban. De lehet, hogy ezt csak a rossz nyelvek terjesztik, viszont Ian elég ismert az utcalányok körében. ÉS igen, eltaláltátok, egy újabb lelkisérült, aki kiválóan zongorázik, viszont semmit nem érez mindebből. Nem követi a társadalmi szokásokat, hidegen hagyja az illem, nem érez szerelmet, és nem tudja megkülönböztetni a vidám dallamot a szomorútól. Na de Beth, majd ő megtanítja mindenre.
Iannak sok minden hibádzik, nem is nagyon értem, mitől veszi Beth olyan természetesnek, hogy egy pasas a második találkozásnál egy csók után azt kérdezi, nedves-e már. Semmi köze hozzá. Viszont ha nekem azt mondaná valaki, hogy csókolni akarja a cunimat, biztosan röhögőgörcsöt kapok.:D Ezen már fel sem lehet háborodni, főleg Beth merészségének tudatában. Hogy hogyan jött össze az agyában, hogy a Iannal való szeretkezést a kurtizánok titkos világához hasonlítsa, fel nem foghatom, de ettől teljesen beindult, csodálom, hogy képes volt lemászni a fickó térdéről. És még mindig csak a második találkozásnál tartunk ám.
Iannak van egy olyan idegesítő szokása, hogy ritkán néz az ember szemébe. Bethen is általában mindent néz, a fülét, az orrát, a göndörített fürtjeit (a huncutkáit :D eszem megáll), vagy a kezét, de a szemét ritkán. Az egész Mackenzie klán elég fura egyébként. Nem is csak azért, mert gazdagok, és így bármit megtehetnek, de mintha számukra nem lenne lényeges a társadalmi elfogadottság, mert még arra sem képesek, hogy alakoskodjanak a jóhírük érdekében. És mintha ezt a beházasadottak is elfogadnák természetesnek, mert pl. Mac felesége, Isabella még csak a szemöldökét sem vonja fel, amikor rányit Bethre és Ianra, hanem kedélyesen elcseveg, hogy marad-e reggelire Ian, vagy visszafekhet végre. De ne keressek realitást egy ilyen könyvben, nem igaz?
Ian egyébként szerintem autista. Olyan fokú ingerekre sem reagál normálisan, amitől más már kifekszik, viszont lehet, hogy más baja van, mert rendszeresen görcsöl a feje, meg rémálmai vannak, nade ha Beth ott feküdne mellette, akkor ugyan a feje sem fájna. Ian érzéketlensége és az élvezetek hajszolása között mélységes szakadékot látok, és ha nagyon kukacos akarnék lenni, azt mondanám, hogy ilyen a világon nincs,  de inkább szórakozom a hülyeségein és az ellentmondásokon, minthogy bosszankodjak. (jókor talált meg a könyv, különben nem lettem volna képes elolvasni sem.)

Szóval megkezdődik Ian harca a cuniért (:D), ami még úgy sem egyszerű, hogy Beth szinte tálcán kínálja magát. Bethet megtalálja a rendőrség a meggyilkolt prosti miatt, kiderül, hogy nem is csak egyről van szó, és a felügyelő képes volt Franciaországba utazni, csak hogy megpróbálja beszervezni a nőt, hogy segítsen elfogni Iant. Ugyanis fixa ideája, hogy ő tette, és tudjuk, mert olvastuk, hogy Ian is tud valamit, de egyelőre homály, hogy mi a szerepe.
Az, hogy valaki nem képes érzelmileg ráhangolódni valamire, még oké, de hogy értelmileg se tudjon követni egy beszélgetést, az már azért na. És Ian ilyen. Ha már ketten szólnak hozzá, összezavarodik, és kész a káosz az agyában. De sokszor már az is elég, ha Beth hozzászól. Nem tudom, de engem azért idegesítene, ha valaki csak hallgatna, de oda sem tudna rám figyelni, főleg azt tudva, hogy rendkívüli a memóriája, amit egyszer hall vagy lát, vagy olvas, azt örökre megjegyzi, még akkor is, ha nem érti, mit beszélnek. Olyan nagy csevejpartit nem lehet levágni egy ilyen fickóval két menet között.
És akkor itt jött a megvilágosodás: Ian csak arra jó az írónőnek, hogy legyen egy töltelékember, akivel semmit nem kell csinálnia, elég, ha csak a farka nagy (tényleg, egyetlen szó sem esett a méretéről. panaszt fogok benyújtani, mert mostanra minimum oldalanként el kellett volna alélnia Bethnek a vastagságától és a nagyságától), mert aki ennyire beteg szellemileg és lelkileg, azzal kapcsolatban semmit nem érdemes számon kérni. Azért ez most elég nagy csalódás nekem, merthogy egy ilyen pasira vagy rámászik az emberlánya, és leimádkozza róla a nadrágot, vagy ráhagyja, mert nem éri meg a fáradságot. Beth elszánt, és azt hiszem, túlságosan kiéhezett, mert kerek perec közli Iannel, hogy legyenek szeretők. Ezután katonás utasítgatások következnek Ian részéről, aki begyakorolt koreográfia szerint adja az instrukciókat, hogy hol kell kigombolni, mit, és meddig, és elkezdi bemutatni a szexuális repertoárját, ami a szerelmi harapdálásnál egyelőre megállt. Igazán nem értem, miért nem fejezték be, de lehet, hogy az olvasóknak játszottak, és úgy gondolták, húzzák még a dolgot. Engem ezek a direkt viszonyulások cseppet sem hoznak lázba, de Ashley nem kérdezett meg előtte, úgyhogy ez már csak ilyen marad.
Ja, és sikítani tudtam volna, hogy Beth még akkor is képes szegény megboldogult Mrs. Barrington megrovó pillantására és oktató mondataira gondolni, miközben Ian kinyalja a bugyogójából. Ki a fenének jutna ilyenkor eszébe egy halott öregasszony? Bár aki közben Szent Péterrel is beszélget...
Végül a nagy beteljesülés elég sokáig várat magára. Ian apró lépésenként kielégíti Beth-t, nagyobbrészt úgy, hogy a pasi fel van öltözve, a nő meg hol pucér, hol nem, és Ian rosszul működő agyában ezzel az a célja, hogy ha majd eljön a Nagy Nap, akkor Beth már soha senki mást nem fog akarni, csakis őt. Tudomásom szerint ekkora baromságot általában nők szoktak gondolni, szóval ez nekem újdonság volt. Voltak érdekes játékok, például pont az, hogy Beth sokáig nem látta meztelenül Iant, de mindig kiszabadíthatta valamijét. Találjátok ki, mivel kezdte. Hát persze. Elég kiszámíthatóan egyfelé koncentrált, és később sem volt igazán kíváncsi másra.
Hartról, a legidősebb testvérről sokáig csak hallunk, aztán megjelenik, mert az újságok teli vannak Ian és a titokzatos Mrs A. (Beth) rajzaival, akit szegényt mindenki el akar távolítani Ian közeléből. Árt az egészségének, ha a férfival van, mondják.
Aztán eljön a házasulás pillanata. Ilyen lánykérést se láttam még.:D Egyszercsak hoznak egy papot, és Ian kijelenti, hogy Beth a felesége lesz. Beth ellenkezik kicsikét, na azért annyira nem, aztán egy szegény, lepukkant panzióban kimondja a boldogító igent.:D Komolyan, ez a könyv a romantikus regények paródiája. Egy viselkedés és figyelemzavaros főhős, aki soha nem néz a másik szemébe, és egy gazdag özvegyasszony, akiben 9 éve nem járt pasi, az első dugás után összeköti az életét. Ja, és ki ne hagyjam, a pukkancs és méregzsák Hart még erről nem is tud, pedig ha megtudja, lesz nemulass.:) Oké, meg van indokolva a gyors házasság, mert ha Beth Mackenzie lesz, a felügyelő nem mehet a közelébe, így nem kérdezgetheti, és nem susoghat a fülébe titkokat sem.
A hazaindulás elég hevesre sikerül, átloholnak fél Európán, hogy Skóciába menjenek, csak egyszer állnak meg, hogy Ian megnyalogathasson egy porceláncsészét, mielőtt megveszi.  Kilmorgan a MacKenzie-k tanyája, egy impozáns, hatalmas kastély, csodaszép tájjal maga körül. A kastélyról egészen plasztikus leírást kapunk, de Ian reakciói semmivel sem lettek emberibbek, hiába volt otthona biztonságában.
"A férfi szívverése felgyorsult, amikor visszaemlékezett a porcelán hűvös érintésére az ujjain, az elégedettségére, amelyet Mather elképedt arca láttán érzett." - úgy érzem, nem feltétlenül ez a helyes reakció, ha az embernek eszébe jut egy csetresz. Beth feladja a leckét egyébként Hart hercegnek, akinek eddig még senki nem mondott ellent, Beth viszont látványosan tesz a fenségesúr kívánságaira és szemöldökráncolására. Ezeket a jeleneteket bírtam, jól voltak összerakva, és izgalmasabb is volt kettejük feszültsége, mint Ian beteges hallgatása és pislogása.

Lauren Beukes - Moxyland

Képzeljetek el egy modern Szárnyas fejvadászt összegyúrva a Gamerrel: mindenhol reklámok, nanotechnológia, kábszerek, és virtuális valóság - teli kémkedéssel, anarchista reakciókkal, és megtorlással. Az emberek a telefonjukban hordják önmagukat, ha megszüntetik a virtuális valósággal való kapcsolatukat, az felér egy elektrosokkal. Márpedig itt ez a büntetőeszköz: ha rosszat teszel, ha rosszat mondasz, lekapcsolnak, aztán rángatózva  fetrenghetsz a földön a saját nyáladban; ha úgy gondolják, visszakapcsolnak, ha nem, úgy maradsz, és száműzött, valóságból kivetett leszel. Nem tudsz belépni sehová, nem szolgálnak ki, talán még a házad sem enged be, mert a SIMed kiiktatásra került.
Ebben a multik irányította virtuális reklámvilágban él a négy fiatal, akik a könyv nézőpontjait adják. Ahány ember, annyiféle szempont, ez pedig itt hatványozottan igaz: különböző társadalmi státuszt töltenek be, különböző elveket vallanak, egyetlen közös van bennük, a rendszerellenesség, de mindannyian a saját eszközeikkel küzdenek ellene.
Toby egy szimpla blogger, aki a látogatottságért bármire képes. Felveszi, mi történik vele, kivel dug, hol van épp és kínosan ügyel rá, hogy szép legyen a látvány, érdekes, netán sokkoló, vagyis olyan, amire felfigyelnek, és ami hozza a nézettséget. Blogjának aktuális képei a kabátján is láthatóak, két lábon járó reklámfelülete önmagának. Hogy egy kis pénzhez jusson, bármit elvállal, rajta keresztül kapcsolódunk fel a címadó világba, Moxylandbe, ami, bár keveset szerepel, annál nagyobb a jelentősége: szimbolikusan utal az elnyomásra, a világ kaotikus rendszerére és a benne való létezés teljes kiszolgáltatottságára, vagyis a fokvárosi társadalom kicsinyített mása.
A haverja, Tendeka, szenvedélyes ellenálló. Részt vesz az ellenállási mozgalomban, akciókat szervez, de csak kis hal, őt is csak ugyanúgy használják, mint sokukat, ráadásul pont a virtuális tér segítségével, amiből annyira ki akarna törni. egretoro* a hangadója, a titokzatos alak, aki avatár mögé bújva adja ki az instrukciókat. Ő az átlag ellenálló: önállóan nem képes nagy dolgokat véghez vinni, kell mögé valaki, akit nagynak, okosnak és erősnek hisz.
Lerato, akiről egy ideig nem tudtam, hogy nő (ezekkel a nemtelen nevekkel mindig bajom van, ráadásul nem éppen csajos hangon szólal meg elsőre sem), igazi munkamániás karrierista. Ráadásul azt tűzte ki célul, ami a legritkább esetben sikerült eddig bárkinek is: a konkurens multireklámcéghez akar átigazolni.
És Kendra, a csendes, szerény, visszahúzódó művész, aki folyamatosan a tűzzel játszik: amit csak lehet, lefotóz, ráadásul régi, analóg géppel dolgozik. Az ő ellenállása nem olyan harsány és szembeötlő, mint a többieké, mégis számomra ez volt az igazán radikális rendszerellenesség. Szembemenni az árral úgy, hogy még meg is dicsérik érte. Mindezek tetejébe a testét a nanotechnológiai kísérletek rendelkezésére bocsájtotta, feljavítva önmagát, és megváltoztatva ezzel a környezete érzékelését.

Remekül szórakoztam olvasás közben, mert olyan feelingje van, amivel még nem találkoztam más könyvekben. Kezdem ott, hogy az elején, jó sokáig, igazából nem is értettem. Annyi szlenget használt hirtelen, amennyivel én már nem tudtam megbirkózni, ráadásul a világ is totál idegen volt; talán ha olvasnék cyberpunkot, kicsit otthonosabban mozogtam volna már elsőre is, így egy kicsit úgy éreztem magam, mint Alice a nyúl barlangjában, vagy hol. Viszont annyira élveztem, ahogy apródonként feltárul előttem ez a hol underground, hol pedig nagyon is átlagos világ és életmód, és öröm volt kisakkozni a rendszer felépítését és gyenge pontjait. arról nem is beszélve, hogy totál úgy éreztem magam, mintha be lennék lőve, nyilván ahhoz, hogy megértsem, módosult tudatállapotba kellett kerülnöm. Nem mondom, hogy nagyon vonzó lenne ez a világ, mindenesetre így, egy kicsit belesve a doboz tetején, nagyon érdekes és izgalmas volt.
Miközben olvastam, rájöttem, hogy meguntam a megszokott klisékkel dolgozó könyveket, és pont erre az újdonságra vágytam most nagyon: a szimpatikus karakterek és a pörgő történet mellett a különféle technológiák közé ágyazott társadalmi problémák olyan összetett látásmódra késztettek, ami nagyon jót tett most nekem. Tudom, kicsit önző dolog ennyire egocentrikus okokkal olvasásra buzdítani, de amikor annyira jó kifordítva látni a világot, és belesni a készülődő jövőbe. Mert azért nincsenek illúzióim, valami hasonló alapjait rakjuk le mostanában.

Blogdolgok, avagy mit tesz a blogger, ha kezd kiégni

Időnként még magam is megdöbbenek, mennyire hülye és semmitmondó címeket tudok adni. Na mindegy.
Az van egyébként, hogy mi hárman, Zenka, Gretty és én, összeszövetkeztünk, és miután jól kitárgyaltuk Cassie Palmert és az aktuális, kinek-kinek szája íze szerinti pasiügyeit, a sminkelés művészetét, és a világ egyéb nem túl fontos, és még csak nem is különösebben érdekes mozzanatait, természetesen kikötöttünk a blogoknál. Ki hogy csinálja, miért csinálja, melyik az érdekes-unalmas-szép-csúnya-látogatott blog, hogy állunk a külföldi blogokhoz képest dizájnban és tartalomban, és persze a hogyan tovább mindig előkerül ennél a kérdésnél.
Mint ahogyan úgy általában a blogosok között fel szokott merülni, hogy már mindenki unja, meg belefáradt, és de jó lenne, ha egy kis lendületet venne a dolog, mert bezzeg milyen jó volt régen. Csak hát ezért tenni is kell.

Erről is beszéltünk(tem) már egy csomószor, hogy a moly elvitt rengeteg potenciális olvasót, akik lassan-lassan kezdenek ugyan visszatérni, de a kommentezési hajlandóság meg igencsak visszaesett, amikből én igazából nem nagyon veszek észre a saját blogomon semmit. Ahogy elnézem, elég stabil olvasóbázisom van, ami nem éri utol a romantikus könyveknek szentelt blogokat, soha nem is fogja, viszont egyre inkább megerősít, hogy olvassak csak nyugodtan, amiket egyébként is szoktam, mert lehet, hogy Sylvia Day két könyve a legtöbbet nézett posztom, de a Tövisek hercegének még mindig sokszorosa a látogatottsága, és ez engem megnyugvással tölt el. A kommentezés is igencsak megy, úgyhogy egy szavam nem lehet.

De vannak dolgok, amiket hiányolok. Ilyenek a körbeposztok például. Anno Amadeával elég sokat indítottunk, és vittünk is tovább, ezek sajnos valahogy kikoptak a blogéletből. Vagyis volt erre kezdeményezés másoknál, de mivel az túl nagy rendszerességet kíván, ahogy látom, egy csomóan inkább ráhagyták. És pont emiatt ezeknek a rovatoknak nem túl sok közük volt a körbeposztokhoz, ahol a blogger szabad kezet kapott: adott volt a téma, és írhatott, amit akart, gyűjtögethetett, ha azt akarta, és akkor jelent meg, amikor ő akarta, és ami a legfontosabb, egy kérdés csak egyszer ment körbe, így nem estünk az unalmasság és a katonás fegyelem csapdájába, mert a következő körbeposzt már egy egészen más dologról szólt, és akár hetek-hónapok teltek el közöttük.
Úgyhogy úgy tervezzük, hogy körbeposztolunk, és mivel ez akkor poén, ha minél többen csináljuk, lehet nyugodtan csatlakozni. Még abból is lehet körbeposztot csinálni, amit nem annak terveztem, például hogy kinél milyen kincsek bújnak meg két könyv között a polcon, amiről nem írt, mert a blog előtti időben olvasta.

Vannak még ötleteink, milyen blokkokat tudnánk még összehozni. Lenne játék, én tuti, hogy egy csomó saját fényképes dolgot is csinálok majd, amiben semmi újdonság nincs, viszont eddig nem fényképezgettem semmit, és ez jó szórakozás lehetne.
De a lényeg most leginkább a körbeposztokon van így elsőre, aztán majd alakul.
Lenne hozzá kedvetek? mert eldumálgatunk mi Grettyvel is oda-vissza, dehát mégiscsak izgibb, ha többen vagyunk.

Két könyv között - mozgalom a régi könyvekért

Sétálgattam a könyvespolcok előtt, (igazából takarítanom kellene), és feltűnt, hogy mennyire hanyagolom a régi könyveimet. De nem csak én, hanem úgy általában nem találkozom már jóideje régiekkel más blogokon sem. És igen, tudom, hogy mindenki az új megjelenésekre kíváncsi, mert az a menő, és a kiadók sem szeretik a régi könyveiket, szegények, mostoha gyermekek mindenhol.
Pont emiatt úgy döntöttem, hogy indítok egy 'elfeledett könyvek' részleget, ahol, ha más miatt nem is, saját magam miatt kicsit felelevenítem az emlékeimet.
Nyilván ekkora távolságból se túl pontos, se túl részletes nem lesz, mint ahogy az indító könyvnél is inkább képek és benyomások maradtak meg bennem, mint konkrét történet, de ettől még fontosnak tartom, hogy ne csak a vadiúj, ropogós könyveket sztároljuk, mert a régiek is legalább annyi figyelmet érdemelnek.
Ja, és olykor nosztalgiázni is fogok, ide nem illő dolgokon, de ez már csak így van nálam.

És hogy mi ez a könyv? Elsőre Clive Barker Korbácsára esett a választásom.
Szegény, elég viharvert már, azt hiszem, minden megtörtént már vele, ami Grettynek rémálmokat okozhat: elengedte a ragasztás, foltosak a lapok, megtört a gerince, a fedlap is gyűrött, és... össze van firkálva.:D Oké, nem gyerekrajz van benne, hanem az illető ajánlása, akitől a könyvet kaptam. Jó volt vele szembesülni, már el is felejtettem.
A srác, aki nekem adta, anyám munkatársa volt egy rövid ideig. Emlékeim szerint mindig elámultam a csúnyaságán, de imádtam vele lenni, okos volt, felnőtt, nagyon férfi, mindig rohant, és nagyon jókat tudtunk beszélgetni. Szerinte a Korbács a fantasy egyik alapkönyve, és én persze hittem neki, de amikor nekem adta,  nem olvastam el mindjárt. Azt hiszem, arra vártam, hogy érjen kicsit a kölyökfejem, hátha nem tudom befogadni. Hogy érdemes volt-e várni, nem tudom, de tény, hogy amikor végül elkezdtem, egy egészen más világ tárult elém, hiába olvastam én addig is hasonló könyveket. (amikről már fogalmam sincs, mik voltak, de valószínűleg valami gagyi ponyvafantasyk lehettek, ha már ennyire nem ragadtak meg bennem.)

Nincsenek kezdetek.
Nincsen első pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely ennek a történetnek vagy általában egy történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne.
A szálak mindig összefonódnak egy korábbi történet szálaival és az azt megelőző történetekével; bár, ahogy az elbeszélő hangja háttérbe szorul, a kapcsolódások egyre bizonytalanabbnak tűnnek, mert minden kor a saját ábrázatához igazítja a történetet.
Így lesz a pogányból szent és a tragikusból mulatságos; a nagy szerelmek érzelgősséggé sorvadnak, a démonok felhúzható játékszerekké zsugorodnak.
Nincs megállás. Ide-oda jár az inga: valóság és fikció, anyag és szellem, millió módon fonódnak össze, és talán csak egyetlen közös vonásuk van: hogy megbújik közöttük egy parányi részlet, amely idővel világgá nő.
Teljesen önkényes hát a választás, hogy honnan indulunk.
Egy pontról, valahol a félig elfelejtett múlt és az éppen csak megpillantott jövő között.
Innen, például.

Hamarosan

Megvan a Cassie Palmer sorozat új borítója, és ezzel együtt megfogalmazódott az én titkos kívánságom is, hogy jó lenne, ha egyszer ehhez hasonló borítóval kijönne az eleje is még egyszer. Én már úgyis darabjaira olvastam az első hármat, nem ártana egy kis frissítés.

Cassandra Palmer nemrég győzelmet aratott egy kíméletlen istenség felett. Joggal hihetnénk, hogy ezután megérdemel egy kis pihenőt. Ám annak, aki a világ első számú látnoka, azaz a Pythia tisztségét tölti be, nem ilyen könnyű a helyzete. Cassie napirendje zsúfoltabb, mint valaha: meg kell ismerkednie erejével, miközben saját koronázási ceremóniájára készül, és persze szeretné rendezni végre viszonyát a vonzó és jóképű vámpír nagymesterrel, Mirceával is.

Akad azonban valaki, aki nem szeretné Cassie-t a Pythia trónján látni. Bármire képes lenne azért, hogy a felavatási szertartásra soha ne kerüljön sor. Még arra is, hogy levadássza Cassie anyját a lány születése előtt.

Larissa Ione - Csábítás

Szeretem a démonos könyveket, nincs bajom a szexszel sem, a kettő együtt pláne jónak ígérkezik, de ez a könyv... enyhén szólva is érdekes.

Elég felemásak az érzéseim, pedig alapvetően nem lenne ez rossz könyv, mert olvastatja magát, érdekes a világ, és van történet is, de még engem is meglep, hogy néhány elhibázott szállal vagy szereplővel mennyire tönkre lehet vágni még egy viszonylag jó alapot is.
A poszt erősen spoileres, már ha olvasni akarjátok a könyvet. Olyan nagyon nem buzdítok rá senkit, de ha nincs más, azért elég jól fog mindenki szórakozni.

A könyv központi figurái démonok. Van belőlük mindenféle, vannak gonoszak, és jók, és a Demonicával (a démonok Bibliája, vagy valami hasonló), az írónő próbált egy stabil világképet alájuk szőni, több-kevesebb sikerrel. A démonok annyira különbőzőek, hogy igazából meg sem sikerült jegyeznem minden különbséget. Eidolon pl. incubus, és seminus démon, ami azt jelenti, hogy a 20. évében elérte az első érettséget, amikor is kapott egy lányt a szüleitől, hogy legyen kivel dugnia, aztán most 100 éves, most kezdődik nála a végső átalakulás, a s'genezis, ami annyit tesz, hogy meg kell találnia a párját, mert ha nem, akkor végigkeféli az összes nőstényt a világon, magára zúdítva ezzel a többi démon gyilkos haragját. Egyébként elég ritka faj, pont a párzási szokásai miatt.
Azért van problémája a csávónak rendesen, nem igaz?
Egyébként Eidolon jó fej. Démonkórházat üzemeltet, és bár nem okoz gondot az ölés, ha nem muszáj, nem gyilkol. Ja, és persze, ki ne hagyjam, hogy gyönyörű, és hatalmas a farka.
Neki volt vagy negyven tesója, akik ilyen-olyan körülmények között meghaltak, vele együtt már csak hárman maradtak. Shade, és Lidérc. Shade-et megátkozták, és jó barátságban van az árnyékléttel, Lidérc viszont vámpírdémon, és különösen szereti a bedrogozott emberi vért. Mikor kicsi volt, ketrecben tartották, kínozták, és így kompenzál.
Mindannyian a kórházban dolgoznak, ott is találkozunk velük először, épp valami rusnyaságot műtenek, amikor behoznak egy sebesült aegist ( vadászt, aki főfoglalkozásban démonokat gyilkol, egyébként ember), természetesen egy nőt, akivel kapcsolatban aztán érdekes felfedezést tesznek: Tayla félig démon, és igencsak rossz állapotban van, nem csak a sebesülése miatt.
Eidolon teljesen rágerjed a lányra, akivel egyébként Lidérc álomhipnózist játszott, és a csaj annyira beindult a fantáziaképektől, hogy félkómásan hagyta magát. Ez egyébként később is jellemző lesz, ha Eidolon közeledik felé, bekómázik, jár a szája, hogy hagyja őt békén, menjen a picsába, és már rántja is magára a démont.
És akkor itt van a könyv leggyengébb pontja: Tayla. Olyan szinten idegesített a nő, hogy azt nem is tudom szavakba önteni, pedig ilyesmi nem igazán szokott velem előfordulni. Általában elfogadom a szereplőket olyannak, amilyenek, még ha ostobák, tirpákok vagy agyhalottak is. Itt igazából egyik sem volt Tayla, de elég volt megszólalnia, már radíroztam is volna ki a könyvből. Az írónő próbált szerintem valami nagyon laza és vagány karaktert összehozni, ami kevéssé sikerült. Az egy dolog, hogy egy időben egészen mást mondott és akart, mint amit megtett, de mindezt megfejelte még a sehová sem vezető önsajnáló belső monológokkal, amiből leszűrtem, hogy nagyon szenved, mert sanyarú gyerekkora volt (hja, kinek nem), és nem tud elélvezni, bármennyire is szeretne, csak ha magához nyúl. De ha ott van Eidolon, akkor még úgy sem.
Ami a legnagyobb baj, hogy egész végig úgy éreztem, Eidolon valaki mást érdemelne, ez a nő csak lealacsonyítja. Dehát Eidolon rágerjedt, nekem ebbe már nem lehet beleszólásom.

Közben persze történnek a dolgok a külvilágban: valakik a démonok (akikbe beleértendő minden nem ember) belső szerveit lopkodják, iszonyatos trancsírt hagyva maguk után. A démonok azt hiszik, az aegisek teszik, de Tayla váltig állítja, hogy nem, aztán persze szembesülnie kell néhány dologgal a saját világát illetően, és már nem olyan biztos semmiben. Eidolon raportra megy, mert Lidérc megölt egy embert, egyébként meg mindenki hülyének nézi, amiért képes egy aegisszel ágyba bújni.

Aztán megtörik a jég, Tayla elélvez, viszont másnap reggelre Eidolon meglepő változáson esik át: egy szárnyas démon lesz belőle, pont mint Tayla rémálmaiban, aztán jön a szokásos szenvedés: Tayla elrohan, a testvérek keresik, Eidolon meg megőrül a vágytól, hogy maga mellett tudhassa.
A démonvilág egyébként nagyon tetszik, beleértve a démonokat, a stílusukat, a világhoz és az egymáshoz való viszonyukat. Jók a karakterek, a rivalizálás, ahogy egymással meg önmagukkal küzdenek.

Viszont. Olykor előtort Ione-ból, hogy ő igazából ezt a stílust és történetet nem is gondolja komolyan, és olyan abszurd hasonlatokat ad a szereplők szájába és gondolatai közé, hogy teljesen tönkrevágja az addig felépített hangulatot. Pl. amikor Eidolon és Tayla eljutnak odáig, hogy valóban szeretkeznek egymással, nem csak elborult aggyal dugnak, azt írja: "Korábban a szex köztük alig volt több mint erőszakos hajsza a célig, de most… Ez már a maratoni futásra hasonlított." maratoni futáshoz? mivan??
Aztán a "férfi szavai felkorbácsolták Tayla szenvedélyét, mintha a szíve egy forródróton kapcsolatban állt volna a nemi szervével." is egy igencsak furcsa mondat. Ezeket nem nagyon tudom hova tenni, bár sokakkal ellentétben semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy a pasiknak vesszejük van. Nem csúnya szó ez, inkább hangulatos.És a legvége az olyan szinten nevetségesre sikerült, hogy kár a könyv előtte levő lapjaiért. Nyugodtan kihagyhatta volna ezt a doktorosdit.

A történet nagyon is élvezhető, bár túl sok egyedi nincs benne, csak itt az emberek és a vámpírok világának szembenállása helyett a démonok és vámpírok állnak az emberi világgal szemben. Vagyis a démonok miatt igencsak egyedi lenne, de sajnos nagyon keveset kapunk belőle. Azt vártam, hogy kapok néha olyan hatásos leírást a környezetről és a látványról, mint Diana Rowland könyvében, de csalódnom kellett. Szinte emberi a környezet, és néhány furcsa lényt és az átváltozást kivéve a szereplők is teljesen emberiek, kivéve a kielégülés hevességét, az eléggé elszálltra sikerült mindig.
Végül is, nem bántam meg, hogy elolvastam, de egyik szereplő sem nőtt a szívemhez, és nem az a sorozat, aminek a polcon kell lennie mindenáron.

Diana Rowland - A démon jele

A történet dióhéjban, bár nem ígérem, hogy teljesen spoilermentesen: Kara nyomozó és idéző, magánélete nincs, van viszont a Jelfaragó, egy sorozatgyilkos, aki ocsmány hullákat hagy mindenfelé, rajtuk misztikus nyomokkal, amit Kara lát egyedül. És ő látja meg először az összefüggést is az egyszer már megszakadt gyilkosságsorozat és a ... á, ezt nem lehet spoler nélkül. A lényeg, hogy meglát egy összefüggést, és a képességei nagy segítségére vannak. Bár épp egy kicsit bizonytalan korszakát éli, hiszen a könyv elején már láthatjuk, hogy meg tudott idézni egy 12-es szintű démont anélkül, hogy a világ romjaiba dőlt volna, tehát ebből következik, hogy képzett, nem is kicsit. Amikor viszont egy alacsonyabb szintű démont akart megidézni, hogy egy kicsit kérdezősködjön tőle, átjött valami sokkal hatalmasabb, akire viszont nem számított, és ez innentől megint spoiler, úgyhogy inkább olvassátok el a könyvet.

Amiért kézbe kell vennie azoknak, akiket egy picit is érdekel, az a megalkotott démonvilág. Egyszerűen szuper az a háttérvilág, amit Rowland teremtett, főleg amit a könyv végén láthatunk. A démonok jellemzése és megjelenítése nagyon plasztikusra sikerült, állítom, több szufla van bennük, mint az emberekben. A szereplők karaktere elég felemásra sikerült, vannak egészen jól kidolgozott alakok, és vannak ködbe veszőek. Még szerencse, hogy nem dolgozott igazán sok szereplővel, nagyrészt nevek alapján tájékozódtam, ettől függetlenül most jobban zavart az, hogy a démonok keveset szerepeltek, minthogy nem tudtam minden egyes emberhez bő jellemrajzot társítani.

A krimi része elég középszerű, vannak ennél sokkal jobb sorozatgyilkosos történetek, de itt az volt a cél, hogy a démonvilágot bevonja a mi világunkba, és ez tökéletesen sikerült. Az viszont elég unalmas volt, hogy Kara az összes emberről, akivel találkoztunk, azt állapította meg legelőször, hogy mennyire fitt, avagy mennyi háj van rajta, és az hol helyezkedik el, és hogy a korához képest mennyi idősnek látszik, ergo mennyire fitt, és mennyi háj van rajta. De keményen magamra szóltam, hogy legyek nagyvonalú, és ezt most ne vegyem a szívemre, mert biztosan mindjárt jönnek a démonok, úgyhogy ez a része túlélhető, mert jönnek a démonok. Az egy picit zavaró, hogy a főfődémonon kívül igazából mindenki más közömbös volt számomra. Esetleg még Kara nénikéje érdekelt volna, de most jönne a spoiler, így nem érdekel. Nem arról van szó, hogy utáltam volna bárkit is, hanem olyan tökmindegy volt, hogy mi lesz velük. Karával is. És az nem jó, ha a főszereplő közömbös, még akkor sem, ha ennyire leköt a történet, mint most. Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, mert ez az ügy most lezárult, és érdekel, hogy mi lesz a következő, és azt hogyan fogja megoldani. És persze, mert jönnek majd újra a démonok.

Ami viszont minden elismerésemet megérdemli, az Kara, mint ember, és a démon jelleme közötti különbség kiélezése. Ahogyan megjelenítette, hogy Kara a találkozások alkalmával egyre inkább emberként kezdett tekinteni a démonra, és ahogyan kicsúcsosodik, hogy ő nagyon nem ember, azt remekül megoldotta.