A könyv nyomasztó, minden kamaszos ökörködése ellenére is. Ahogyan a lányokat megjeleníti, az a szinte már kultikus imádat és érdeklődés, ami őket övezi, elég ijesztő. Egyébként is egy nagyon furcsa család, főleg az anya az, és az ő nevelési elvei, de erről inkább csak nyomokban értesülünk. Ahogy belépünk házuk ajtaján, azon ritka alkalmakkor, amikor ezt idegen megteheti, szinte agyonnyom a fojtogató légkör, onnantól kezdve alapvetően megszűnik a szabadság. Úgy gondolják, óvják a lányokat a szigorúságukkal (az apa nincs annyira férfi, hogy szembeszálljon a feleségével, inkább csendben tűri a pusztulást maga körül, szépen lassan élőhalottá válva ő maga is), holott ezzel taszítják őket egyre mélyebbre. Ha a lányokra nézünk, nem látunk kamaszos boldog és cinkos mosolyokat, kacsintásokat, csínyeket, inkább egy koravén, csakis önmagukra és egymásra hagyatkozó, roppant depressziós kis csapatot, akik szívesen vegyülnének, lennének normális tinédzserek, de a szülői intelmek, és talán saját hajlandóságuk miatt is, inkább mindig elhúzódnak, önkéntes száműzetésbe vonulva. Viszont vannak pillanatok, amikor ők is teljesen normális fiatal lányoknak tűnnek, és olyankor mintha érettek és okosak lennének, akik inkább tudnák, mit tesznek, és hol a határ, mint a környezetükben levő társaik. És mivel akkora az elnyomás, amint lehet, az elfojtott vágyakat kiélik, elvégre ki tudja, mikor jön a legközelebbi szabadabb alkalom.
A csapongó, minden apróságra kitérő stílus kicsit tompítja azt az érzelmi nihilt, ami a lányokból áradt, akik látszólag még maguk között sem igazán tudtak feloldódni. Legalábbis a kívülállók szemével így tűnt, és igazán senki nem került hozzájuk közel, hogy erről meggyőződhessünk. A mindenbe beletörődő gyermeki lélek állapotában leledznek, amikor biztosak benne, hogy örömük alig lehet az életben, csak az a pár apró, és jelentéktelen titok, amit szüleik elől sikerül elrejteni. A halálukkal kapcsolatban nem éreztem a valódi gyászt, eleinte inkább izgatott és döbbent volt mindenki (persze a sajnálaton túl), később meg már egyre értetlenebb, és úgy tűnik, az egyetlen, aki gyászol, az az apa. Az anya alakja valahogy kiesik ezekből a momentumokból, vele kapcsolatban nem látunk mást, csak a vaskézzel való uralkodást a családon, a szabályok szigorú betartatását, szóval igazi utálható és negatív figura. Mintha ő lenne az oka mindennek. De persze a múltban kutakodás nem szolgál valódi válaszokkal, ez inkább csak egy emlékoszlop az öt testvérnek, akiknek tragikus életük és haláluk volt, és akikről nem kellene elfeledkezni. Roppant elgondolkodtató könyv: ki a hibás ilyenkor és milyen mértékben? Hol volt az a pont, amikor még meg lehetett volna akadályozni a tragédiákat? Egyáltalán, volt ilyen pont? A szomszédok, ismerősök, tanárok visszaemlékezési sok helyen pontatlanok lehetnek, és ennyi idő távlatából már inkább csak az rögzülhetett, ahogy látni vélték a lányokat, és nem a valóság. A bűnbak lehetett volna akár az apa is, aki erélytelenségével behódolt a feleségének, így erre kényszerült mindenki a családban. Vagy az anya, akinek (ez meggyőződésem) pont olyan torz volt a lelkivilága, mint amilyenné a gyermekei életét formálta. De Eugenides senkiből nem csinál bűnöst, ő csak elénk tárja, hogyan látták őket, és ők, a kívülről kukkolók, mit éreztek irányukba. Komoly és megterhelő téma, az apró kis humorok sem tudták feloldani bennem a szorongást, amit ezeknek a lányoknak az élete váltott ki belőlem, meg a viszolygást, amit az igénytelenség és a koszosság keltett bennem. De még ebben sem volt egyetértés, ami az egyik pillanatban penészes volt, az a másikban csillogott.
Számomra nem derült ki, milyenek is voltak ezek a lányok valójában. Nem éreztem mást, csak annyit, hogy először öten vannak, aztán meg kevesebben, de darab darab, a testvérek felcserélhetőek voltak egymással. Személyiségük feloldódott valami ködös és alaktalan masszává, nem volt egyéniségük, amit láthattunk, az csak néhány elmosódott, fekete-fehér, kontúrok nélküli, megfoghatatlan személy volt. Ez alól talán csak Lux a kivétel, de vele kapcsolatban is csak mértéktelen és érzelmektől mentesnek tűnő szexuális kalandjait részletezi igen aprólékosan. Lehet, hogy ez is volt a cél, de részemről nem szeretem, amikor konkrét személyekről ír valaki, mindenféle konkrét személyiségrajz nélkül - így pálcikaemeberekké válnak a szereplők, és nem lehet őket komolyan venni. Másrészt az elbeszélői stílus nagyon kamaszos volt, ami nem lenne baj, ha egy kamasz mesélne. De ezt nem egy tini mesélte, hanem elvileg egy (vagyis nem egy, hanem több, mivel többek visszaemlékezését gyúrta össze az író, mintha csoportos emlékek lettek volna), felnőtt, meglett ember, akinek én sehogyan sem tudtam elképzelni. Még nagyon zavart az is, hogy az elbeszélőről semmit nem tudunk meg, csak annyit, hogy ő többek szócsöve, és néha ott volt, ahol a lényeg történt, néha csak kívülről figyelte a lányok életét. Ezen túlmenően a könyv hatásvadász stílusban íródott, és talán éppen ezért, nekem hiteltelen volt. Túl sok olyan momentum volt benne, amire nem tudok a normális kamaszlét elemeként tekinteni.
Amiért mégis érdemes elolvasni, az az, ahogyan az író ezeket a befülledt, szorongással és szigorúsággal teli életeket ábrázolja. A szélsőséges szigor és a szélsőséges ellenállás egy nagyon különös és pusztító fajtáját élték végig ezek a lányok, és végül úgy tesszük le a könyvet, hogy nem kapunk magyarázatot. Ráadásul a képek, amik felvillannak előttünk, hatásvadászságuk ellenére is élénkek, úgyhogy Eugenides végül egy nagyon is élő közeget szőtt a lányok alakjai köré. Mindenki saját fantáziájára bízhatja, mi történhetett a bezárt ajtók mögött, akkor, amikor senki nem figyelt, amiket senki nem láthatott, mert a maszatos ablakon letisztított apró kis kémlelőlyuk nem mutathatta meg.
0 Megjegyzések