A fordításokról

Ígértem az Expedíció fordításáról egy posztot, amiben próbálom megmagyarázni, mi bajom is van Török Krisztina fordításaival.

Normál esetben nem figyelek a fordító személyére, egy-két nagy néven kívül nem is ismerem őket, inkább csak mostanában realizálódik nálam, mióta angolul is olvasok, hogy miért is háborognak sokan a fordítások minősége miatt. Van az úgy, hogy nincs egy szál értelmetlen vagy magyartalan mondat sem a szövegben, nincs félrefordítás, az ember mégiscsak a fejét vakarja, mert valami nem stimmel.

Török Krisztina nevével először Lehane Egy pohárral a háború előttje kapcsán találkoztam. Kenzie és Gennaro párosa mondhatni az egyik legdédelgetettebb sorozata a krimiszeretőknek. Egyben van a történet, a szereplők, a mondanivaló, a társadalom- és jellemrajz, egyszóval eléggé összetett könyvek. Ráadásul Lehane remek író, amit viszont az első rész elolvasása után azért nem mertem volna ilyen merészen kijelenteni.
Ott teljesen konkrétan meg tudtam határozni (utólag), hogy mi bajom volt az első résszel: a férfi főszereplő, Kenzie. Szegény pasit konkrétan kiherélte ez a nő. Hogy ki mást zavart ez rajtam kívül, meg kit nem, azt nem tudom, de engem borzasztóan irritált, hogy a fordító stílusa miatt egy kis pattogó, sipákoló, girhes pasi lett az egyébként (később már egyértelműen) nagyon is tökös és igencsak férfias nyomozóból.
Totális mellényúlás volt ezt a kötet vele fordíttatni, főleg a későbbi fordító munkájának tükrében.

Aztán jött az Expedíció, és mivel engem tényleg nem izgat ez a ki mit fordít dolog, meg se néztem, ki fogja fordítani, eszembe sem jutott. Legközelebb óvatos leszek, és nem követek el ekkora hibát.
Valamit ugyanis ezen is elrontott, csak itt egy kicsit nehezebb meghatároznom egyelőre, hogy mit is. Nincs más fordításom viszonyítási alapnak, csak az eredeti szöveg, amit a végén elővettem.

Valahogy nincs érzéke a... nem is tudom mihez. Időnként póriasan egyszerű, máskor meg szinte értelmetlenül költői, itt egy felesleges kötőszó, ott egy névelő vagy egy 'és', amott meg a szórend nem az igazi, meg a megfogalmazás ... biztos vagyok benne, hogy miatta kínlódtam annyit ezzel a könyvvel. Egyszerűen az a feszült hangulat, amit egy ilyen történetnél elvárnék, nem jött át. A fordítóval átlézengtem a térségen, anélkül, hogy a legcsekélyebb izgalmat is éreztem volna. Az agyam felfogta a rejtélyeket, meg a nagy titkokat, de az adrenalinszintem inkább lecsökkent, mint megnőtt mászkálás közben.

Lehet, hogy más ezt nem így érezte, de nekem nagyon oda kellett figyelnem, hogy a stílust, ami egyértelműen a fordítóé és nem az íróé, leválasszam az eseményekről, amik viszont így lebilincselőek voltak, bár jobb lett volna, ha önmagában élvezhettem volna a történéseket.

Mert ugye ennek a könyvnek a lényege a feszkó és a rejtély lett volna, és ha én egy ilyen könyvön ásítozok, ott gondok vannak. Komolyan, egy 172 oldalas rövidke kis semmiség, és több, mint egy hétig ülök rajta? És nincs kedvem kézbe venni? És teljesen konkrétan tudom, hogy nem a történet tehet róla. Normális esetben ennek sokszorosát megeszem egy nap alatt, főleg ebben a témában.
És akkor megláttam PL-nél (akinek egyébként egyáltalán nem volt ezzel gondja) a fordító nevét. De még akkor is csak rémlett, hogy mintha már találkoztam volna vele. Aztán eszembe jutott.

Na, szóval vannak könyvek, amiket bizonyos fordítók nem képesek rendesen lefordítani. Vagy inkább vannak fordítók, akik nem képesek a könyveket a maguk teljességében lefordítani. Elvégzik az iparosmunka részét rendesen, nem hagynak benne angol mondatokat, és alapvetően magyarul is tudnak, hiszen azért nem lehetne azt mondani, hogy önmagában a mondatok egymás mellett ne lennének érthetőek. Mégis kimarad valami nagyon fontos a munka során: a könyv lelke.
Persze, lehetne mondani, hogy de kérem, ez eredetiben is így volt, dehát én meg olvastam úgy is, és nem.
Háborogtak már a munkájára Mead Georgina Kincaid-sorozatánál is rendesen, amit most már magyarul tuti nem fogok elolvasni. Úgy tűnik, érzékeny vagyok bizonyos dolgaira. (Viszont valaki meg arra esküszik, hogy Frostot csakis és kizárólag angolul, mert a fordítás értékelhetetlen. Nekem meg azzal nem volt bajom. Érdekes ez.)  Komolyan, én még a félig lefordítva kiadott Lázálmot is iszonyúan élveztem, mert ami le volt fordítva, abban ott volt minden, ami az eredetiben is. (Ott legalább első kézből meg lehetett ezt tapasztalni.:))
És tudom, a túl egyszerűen, igénytelenül és ostobán megfogalmazott történeteknél mindig felvetem, nem lehetne-e átírni, effektíve újraírni a történetet, hogy némi színvonalat is vigyünk bele... de ez a könyv nem igényelt volna ilyen mértékű átírást, főleg úgy, hogy közben a sava-borsa is elveszett már úgy is, hogy tudtam volna, hogyan szól eredetiben.

The heartbeat came to me more distantly as I entered the Tower.
Amint beléptem a toronyba, már hallottam a szívdobogást...

Viszont ha konkrétan csak a szöveget nézem, és nem vetem egybe az angollal, mondhatom, hogy végülis nem rossz, de mivel már akkor is gondom volt vele, mikor az angolt még kézbe se vettem, valami mégse stimmel.

De ugye mihez képest nézzük a magyar szöveget. Ha eszembe jut, amit a Kárpátok vámpírjainak második részével művelt Gimes Katalin, ahhoz képest Török Krisztina szárnyalt.
Szó- és mondatrész ismétlések tömkelege, dedós fogalmazás, értelmetlen mondatok. Az Ulpius már jóideje nem a minőségi munkájáról ismert, de ez még azt is alulmúlja. És akkor csodálkozunk, hogy ugyan mit ehetnek bizonyos sorozatokon odakinn, mikor pedig mennyire gagyi. Nem feltétlen gagyi, csak az lett belőle. Feehan könyvét nagyjából akkora tisztelettel és hozzáértéssel kezelték, mint Tótisz a Szürkét, amolyan 'szarok bele, jó lesz ez ezeknek így is' hozzáállással. Pedig Feehan az első pararománc-író (a második rész 2000-ben jelent meg odakinn), és bár tényleg nem tökéletes a könyv, azért nem szellemileg visszamaradott az írónő, ahogy az a fordításból lejön, nem véletlenül emlegetik sok más hasonló témájú könyv elején viszonyítási pontként. A sorozat a 26. résznél tart, gondolom, azóta fejlődött is az írónő, de nekünk esélyünk nincs rá egyébként sem, hogy egy hosszabb sorozatot bármelyik kiadó is végigvigyen tisztességesen. Általában a második után berekesztik, mert nem fogy, vagy tudja fene, de nem is kell csodálkozni, ha ilyen anyag kerül az olvasók kezébe.

És ha már emlegettem Frostot, meg kell jegyeznem, hogy a két sokat emlegetett baki kivételével (Spádé és szortyintás) Hoppán Eszter szerintem nagyon jó munkát végzett. Főleg, hogy az utsó két könyv másokhoz került, akik képtelen voltak utána nézni a használt szófordulatoknak, becézéseknek, viszont a hülyeséget (Spádé és szortyintás, de a szortyintással gyorsan megbarátkoztam) azt bezzeg vitték tovább. Mert igenis zavaró, ha a sziviből drágám lesz meg kedvesem, a Cicuskából meg Cicám, mert az már nem Bones-os. És ami még vicces, hogy a hatodik könyvön belül sem volt képes egységes munkát összehozni a két fordító, az egyiknek Spádé volt, a másiknak Spade. Komolyan, ennyire ne legyen már mindegy kedves kiadó meg fordítók.

De tudjátok mit? Örülök neki, hogy ha valami nem olyan, mint az elvárható lenne, félre tudom tenni, és kézbe vehetem eredetiben. Lehet, hogy csak az én ízlésemet birizgálja, lehet, hogy tényleg szar melót végzett a fordító, de végülis tökmindegy. Ott a lehetőség előttem, hogy eldönthessem, melyik az élvezetesebb.

És hogy ne csak negatívumokat emlegessek, a legfrissebb élményem hozom példaként: Varga Krisztina remekül lefordította az Első sírhantot. A másodikat olvasom eredetiben, de nagyon jól eltalálta a főszereplő stílusát, ugyanaz a hang szólal meg bennem mindkét esetben. És nekem fontos, hogyan szólal meg a könyv, milyen a szereplők hangja, mert olyan ez, mintha filmet néznék: jönnek a hangok és a látványok, és ha valami megbicsaklik, akkor el van rontva az élvezet.
Szerencsére kirívóan rosszul lefordított könyvekkel ritkán találkozom, van akit ez zavar, másokat meg más, és van, akinek meg a rajongói fordítás is tökéletes.