2018/02 - Keményfedél

2018/02/23

Renee Rosen - Babaarc

Tara Nima 2 Comments
A tizennyolc éves Vera Abramowitz elhatározza, hogy kitör a szegény környékről, ahol gyermekkorát töltötte, és sokkal izgalmasabb életet fog élni, mint az őt egyedül felnevelő édesanyja. Rövidre vágatja a haját, és a térdét látni engedő ruhákban, vastagon kirúzsozott ajkakkal beleveti magát a chicagói éjszakába. Ilyenkor a nappal gépírónőként dolgozó lány vad charlestont jár, és csinos pofikájával kiérdemli a Babaarc becenevet.
Álma hamarosan beteljesülni látszik: egyszerre két fiatalembert is meghódít – az egyik egy jóképű és gazdag bártulajdonos, a másik nem annyira gazdag, de annál sármosabb szerencsejátékos. Mellettük végre bejut abba a csillogó világba, amelyről mindig is ábrándozott. Úgy gondolja, legnagyobb problémája az, hogy a két férfi közül melyiket válassza. Ám egy nap rádöbben, hogy mindkét szeretője gengszter, ráadásul két szemben álló banda tagjai. Vera váratlanul a szesztilalom idején kirobbanó gengszterháború kellős közepén találja magát – az Al Caponéval szemközti oldalon.

Elég vegyesek az érzéseim. Egyfelől ott vannak a '20-as évek, a maffia kora, szesztilalom, ami egy nagyon érdekes korszak. Általában az eseményeket inkább csak kívülről látjuk, ahogy a bandák próbálnak minél nagyobb hatalomhoz jutni, és a nyomukban járó hullák elvesznek az események sodrában, amolyan ez is útban volt, most megszabadultak tőle módon.
A Babaarc megmutatja, milyen az, amikor valaki gengsztercsaládhoz tartozik,és a jólétért cserébe felvállalja, hogy mindennek dacára a férje jó ember, és ha beindulnak az események, jön a stresszelős korszak, amikor hullanak körülöttük a barátok, ami egészen a saját családig gyűrűzik.
Ezzel a részével minden rendben.
Amivel gondom volt, hogy igazából semminek nem éreztem a súlyát. Lett volna itt drámaiság rendesen, de Babaarc gondolatai annyira önmaga körül forogtak csak, hogy nem hagytak teret senki másnak. Szerencsésebb lett volna ezt külső elbeszélő módban megírni, sokkal nagyobbat ütött volna. Így megismertük Babaarcot (amit én mondjuk szívesen kihagytam volna), az általános női problémáival. Égő a vágóhíd, mert véres és büdös, ő nem akar ebből élni. Oké, megértem. Elmegy gépírónőnek, albérletbe költözik, másodállásban ékszereket mutogat körbe magán rendezvényeken, és közben arról a világról álmodozik, akiknek ezeket bemutatja. Jön az egyik herceg, megmenti.
Mivel erős és öntudatos nő, természetesen kocsmákban részegedik le, ott is lesz egy herceg, aki kimenti a razzia karmai közül. És innentől kezdve Baba eközött a két herceg között ingázik, minden józan ész ellenére. Ez a szál nekem abszolút nem jött be. Mivel a két herceg két ellenséges banda tagja volt, azt hihetnénk, hogy egyszerűbb volt így bemutatni a szembenállást, de nem kerültek elő ilyesmik, azon kívül, hogy úristen, egy északi bandatag felesége vagyok, és egy délivel kefélek, mi lesz ebből, jaj nekem. Szóval tipikus.

A többi viszont nagyon jó volt. Egy csomó létező gengsztert felvonultat, valós eseményeket vesz elő, (annak sztem semmi jelentősége, hogy egy-két hónapot csúsztatja az időben a történet miatt), és teljesen tudta hozni a korhangulatot és a gengszterlét fílingjét. Örülök, hogy a rasszizmust kereső olvasók nem találtak rá a regényre, mivel itt azért elég rendesen kettéválnak bizonyos dolgok. Eleve az északi és a déli oldali maffiaág, aholis az északiakhoz a zsidók tartoztak (még az is zsidónak vallotta magát, aki nem volt az), a déliekhez meg az olaszok. Irtották egymást rendesen, de persze mivel Babaarc az északiakhoz tartozik, igazán nagy tragédiát akkor kezdhettem érezni, amikor közülük kezdtek el meghalni egyre többen.
Egészen addig, amíg el nem jött 1929.02.14, a Valentin-napi mészárlás, ahol Al Capone bandája megsemmisítette az északiak vezetőit, felszámolva ezzel magát az északi ágat is (és megszüntetve Baba dilemmáját a két hercege között).
Sajna igazán nem láthatunk bele az eseményekbe, egy feleség nem túl sok dologról tudhatott, úgyhogy kimaradtak a háttérszálak, a valódi maffiózó-lét, az ügyletek bonyolítása, az emberek mozgatása, de arról mindent megtudunk, hogyan töltötték a napjaikat az otthoniak: bevásárlással, leginkább. Előkerül pár apróság is: pl. milyen zenészeket, bandákat hívtak meg a táncos estekre, amiket akkoriban szokás volt rendezni bizonyos körökben, felbukkan néhány híres színész is, és az a fura szokás is, hogy akik kinyírják egymást, feltétlenül ott lesznek a másik temetésén, rengeteg virággal, és erre külön virágüzletet tartottak fenn, bandáktól függetlenül. Arra nem kapunk magyarázatot, honnan ered a szokás, és miért teszi ilyenkor egy rakat zsaru is a tiszteletét a gyászolóknál (persze, sejteni lehet), ez egyszerűen így szokás, mondá az egyik szereplő.
Volt egy dolog, amin viszont megütköztem, nekem kicsit hihetetlen, de az amcsikból bármit kinézek. Bárki sétálhatott egy Thompsonnal a kezében, de ha egy coltot találtak a zsebében, lecsukták tiltott fegyverviselésért.

Így átgondolva, hiába élveztem annyira az olvasását, mert nem tagadom, élveztem, de sajna legalább annyi hiányossága van a  regénynek, mint pozitívuma. Egy olvasást mindenképp megér, nem érzem utólag sem felesleges időtöltésnek, csak azt gondolom, lehetett volna ez sokkal jobb is.


képek innen és innen.

2018/02/18

Csabai László - Szindbád, a detektív

Tara Nima Add Comment
Ez ​a Szindbád nem az a Szindbád. Nem a Krúdy teremtette hős, hiszen nevét egyenesen a mesés Bagdad környékén utazva kapta; nem a múlt tűnt szépségeinek és asszonyainak, hanem tolvajok, csalók és gyilkosok nyomát keresi, és bár egyáltalán nem veti meg a zsírkarikás húslevest, kedvence a főtéri kioszkban árult olajban sült halfej.
Egy képzeletbeli, mégis gondos és színes vonásokkal megfestett város, Nyárliget a színtér, az idő pedig a nagyon is valós huszadik század, a húszas évektől kezdve egészen a második világháború végéig.
Szindbád, a friss diplomás nyomozó hamar tanúbizonyságot tesz képességeiről: logikája és emberismerete segíti, hogy minden ügyet sikeresen megoldjon. Csabai László könyvének nagy erénye, hogy egyik bűnügy sem az élettől elrugaszkodott fantáziálás, hanem nagyon is hihető esemény. Szindbád alakja pedig nem valamiféle szuperhős, hanem gyakorlatias és következetes detektív, akit a Közel-Keleten eltöltött gyermekkora és a távoli, egzotikus civilizációban szerzett tapasztalatai tesznek mégis titokzatossá. És, amint az minden jó bűnügyi történetben kötelező, a végéről nem marad el az igazán nagy csattanó sem.

Valószínűleg most méltatnom kellene a kortárs szépirodalmat, hogy képes annyira egyszerű és ponyva lenni, hogy még az én ponyva-krimin edződött szellemem is élvezni és értékelni tudja, de mondok én valamit: szerintem ez nem szépirodalom. Kétségkívül roppant igényes és választékos nyelvezettel íródott, köszönhető ez annak, hogy Csabai átvette a múlt század elején dívó stílt, amiben nincs semmi különös, csak nem a mai, agyonhasznált, lezser és nemtörődöm stílusban egymás mellé hajigált szavak jellemzik, hanem ízesség, pestiesség. Mondanám, hogy akkoriban az egyszerű emberek is olyan szavakat használtak, mint gseft, rabatt (találkoztam már ezzel a szóval a munkám során egyszer, de se előtte, se azóta, csak itt), impertinens, és a tirpák is kapott egy kevésbé degradáló jelentést; aztán hogy tényleg így beszéltek-e az alcsonyabb társadalmi osztályban is, hát tudja fene. Én elhiszem, hogy akkoriban voltak mindenki által használt szavak, amik mára már teljesen kikoptak a nyelvből, viszont ha valaki előveszi őket, minőségibb szöveget állíthat elő, mint a mai szóhasználatunkkal.
De még mielőtt úgy tűnne, hogy kissebbíteni akarnám a könyv és az író erényeit, gyorsan leszögezem, hogy ez egy remek könyv. Úgy szórakoztató, hogy közben valóban igényes, és mindenkinek csak javasolni tudom, hogy időnként vegyen ilyen szöveget is a kezébe, még ha meg is kell nézni a szótárban, kik voltak a virilisták. A történet szempontjából nincs jelentősége, csak egy kis élvezetes barangolás lesz ez a nyelvünkben és a történelmünkben.

Kicsit féltem a könyvtől, először ugye a szépirodalmi címke miatt, de gyorsan kiderült, hogy ettől nem kell tartanom, másodszor meg azért, mert ez nem regény, hanem egy novellafüzér: indulásától kezdve láthatjuk Szindbádot, hogyan lépked a nyomozói ranglétrán egyre feljebb. Egy idő után viszont el is lehet feledkezni a novellaságról, mert egységes története nincs ugyan, viszont rengeteg érdekes esetet elővesz Csabai, hogy aztán ezeken keresztül megmutathassa nem csak Szindbád detektív-tehetségét, de az akkori emberek életmódját, gondolkodását, világképét. Részletes leírásban részesülünk többek között a szénszállítás és tárolás módjáról és mikéntjéről, ki hogyan és hova rögzíti a lóvontatta járművét, hogy az nehogy megbokrosodván valami galibát okozva elügessen a szállítmánnyal, míg a két nehezék (a kocsis és a rakodó) bezsebeli a jól megérdemelt borravalót a még jobban megérdemelt kupica pálinkával.
Időnként Szindbád elmereng a múlton, összehasonlítván a mostot a bagdadi aranyidőkkel, amikor még a limonádé is abból volt, amiből lennie kellett, és a mézzel készült baklavának sincs itthon párja, természetesen. Időnként előkerülnek komoly történelmi összehasonlító elemzések is; minden tiszteletem Csabai Lászlóé, hogy ezt így, ilyen mondatokkal ilyen kontextusokban és ennyire tömören képes volt úgy a regénybe illeszteni, hogy a történethez ugyan sok köze nem mindig volt, de mégsem lógott ki belőle. És ugyan a nagy részükből egy kukkot nem értettem, de pont ez volt a szép benne: kibogozni egy olyan gondolatmenetet, aminek se az elejét, se a végét nem látom. 
És talán pont ezért mégiscsak megérdelmi a szépirodalom címkét: okosabb a könyv, mint amit egy átlagolvasó egyszeri olvasásra képes lenne befogadni, mert bár lehet vitatkozni azon, hogy mi számít szépnek és mi ponyvának, ha képes a szellemet formálni, tanítani és ismereteket átadni az irodalmiság segítségével, az mindenképpen kiérdelmi nálam a jelzőt, még ha ezzel ellent is mondok az indító mondatomnak.

Ezzel a könyvvel nem csak Szindbádot szerettem meg nagyon, de az írót is. Egyszerűen muszáj felnéznem rá mindazért, amit beleírt, ahogyan beleírta, hogy olyan örömet okozott ezzel a szöveggel nekem, hogy arra eszméltem, mosolygok olvasás közben.
Még szép, hogy fenyegetem. Rendőr vagyok, nem kedvesnővér.

2018/02/03

Robin Hobb - Az orgyilkos küldetése

Tara Nima 4 Comments
Nézve a címeket, azt hittem, hogy Fitz elkezd orgyilkosnak tanulni tizenévesen, aztán mire a harmadik részig eljutunk, profi gyilkos lesz belőle, aki végigjárja királya ármánykodó ellenségeit, és pikk-pakk rendet vág.
Hát nagyon nem.
Fitz orgyilkos szerepe most abszolút háttérbe szorul, hogy helyed adjon a Mesterségnek és az Ösztönnek, amit én egyáltalán nem bántam, jó volt látni, ahogy egyre jobban bánik mindkettővel. Bár egész életében arra képezték, hogy a királyt szolgálja, és csak azt tegye, amit a királya mond, Fitz most önálló döntéseket hoz. Hogy jók-e vagy sem, azt nem tudni, szerintem, még ha néhány lépés ostobaságnak is tűnik, elég sokat tanult és tapasztalt belőle.
Igazság a Mesterséggel elültette benne, hogy mindenképp keresse meg, ez ellen viszont nem tud tenni, innentől minden döntése azt szolgálja, hogy megtalálja őt. Míg feléje tart, összefut pár érdekes emberrel, ha akarná, megtanulhatna mindent az Ösztönről, csak nincs rá ideje, igyekszik kiaknázni azt a keveset, ami Mesterség benne van, de erről is megtudunk többet is.
A Martalócok is csak mint fenyegetés vannak jelen időnként, teljesen szem elől veszítettük őket. Azt lehet tudni, hogy dúlnak és fosztogatnak, Igazság szemén keresztül átéli Fitz is néhány falu és város lerohanását, de aztán Igazság is eltávolodik a partoktól, beljebb pedig nem merészkednek egyelőre a kalózok.
Pompa kifosztotta Kosvárat, áttette a székhelyét Vásárhelyre, ami abszolút illik hozzá: csillivilli palota, díszek és cirádák; míg Kosvár erődítmény volt, Vásárhely maga a pompa. (:D)
Kosvár is lekerül a térképről, csak annyit tudunk meg, amennyit Fitz a Mesterségben való alámerüléssel kifigyel: Türelem úrnő átvette az irányítást, minden értelemben, és sokakkal egyetemben várja, hogy Igazság visszatérjen, bár még abban sem biztos senki, hogy él-e egyáltalán, egyedül Fitz szava, ami ezt állítja.

Itt most meg is állnék, és nem mondok többet a történetről, eddig még sikerült spoilerezés nélkül összefoglalnom, ne rontsam el.
Már az első résznél is éreztem, hogy jót tesz nekem ez a sorozat, de mostanra Hobb megvett magának teljesen. Egyszerűen elképesztő az az összetettség és sokszínűség, amit összehozott. Nincsenek tipikus fantasy-lények, elfek, törpök, gonosz trollok, nincsenek látványos mágikus csaták, de nem is hiányoznak. Az emberi jellemek és a Mesterség/Ösztön pont elég ahhoz, hogy egy olyan történetet húzzon fel köréjük, amit nehéz lenne überelni.
Hobb elég sok karaktert mozgat; a sokat szereplők elég aprólékosan kidolgozottak, akik kevesebbet vannak jelen, azok kevésbé, de egyediek mind, és önálló életet élnek. Mindannyiuknak célja van, némelyiknek csak annyi, hogy meghaljon, jónéhány viszont Fitzet segíti. Egyiküknek sincs könnyű dolga, Fitz is keményen küzd minden egyes lépésével, nem kíméli Hobb, és ez így is van rendjén. Durva dolgokon megy át a teste, lelke, szelleme, és bár hősnek tűnik, nem sok köze van a mitikus hősökhöz, akiktől látványosan retteg az ellen. Esendő, sokat hibázik, sok sebet ad és kap, sokszor megbántja, akik közel állnak hozzá, de kitartanak mellette mindennek ellenére, nem is csak miatta, inkább mert közös a céljuk, Fitz csak egy eszköz, hogy elérjék.
Az Ösztön, ami a farkashoz köti, és amit anniyra visszataszítónak tartanak, kitölti azokat a hiányosságokat, amik a Mesterségbeli tudásában vannak. Értem én a környezet reakcióját, hogy a babonák meg az urban legendek hatására ezt valami undorító dolognak tartják, de be kell látni, ez a képesség életet ment. Fitz a Mesterséggel és az Ösztönnel él, ezek olyan dolgok, amik meghatározzák a lényét, a cselekedeteit, nem pedig olyasmi, amit Hobb előhúz néha, amikor épp jól jönne valami mágikus, hogy tovább lendüljön a cselekmény.

A többi szereplőt vagy kedveli az ember, vagy nem.
Burrick - valamiért Sandor Clagane-re emlékeztetett, pedig nem sok közös van bennük. Burrick alapvetően egy kedves ember, bár a felszín mást mutat. Kialakult közöttük egyfajta apa-fia viszony Fitz-cel, és amikor az ő útjaik is elváltak, megmaradt amellett, aki Fitznek is a legfontosabb volt. Úgy tűnik, a Lovag iránti hűsége és szeretete végigkíséri az egész vérvonalat.
Türelem - szerintem a szétszórtsága csak álca, és a felszín alatt egy kemény, tervező és elemző elme működik, de erre inkább csak következtetni lehet, kicsit elvesztettük őt a harmadik részre.
Árny - az az érzésem, hogy bár a fattyak megvetés tárgyai voltak ebben a világban, a családi kötelékek nem tesznek különbséget, és nem gátolják meg, hogy szeressék őket. Már kezdettől különös volt, hogy sem Igazság, sem Elmés, sem pedig Árny nem volt elutasító Fitz-cel, mindegyikük szereti őt és mellé áll a maga módján. Megtehették volna, hogy figyelmen kívül hagyják, és az istállóban éri majd a vég öregkorára (esetleg hamarabb), ehelyett még Türelem is azon volt, hogy olyan taníttatást és lehetőségeket kapjon, ami méltó Lovag fiához.
Pompa meg a kotériája - a regények gonoszai. Nem is értem Elmést, mit látott ebben a fiában, de minden valamirevaló fantasyba kell pár gonosz, itt most ők lettek.
Kettricken - jó volt látni, hogy a meggondolatlan kislányból igazi királynő vált. Sajna, ehhez sokat kellett szenvednie, de Fitz mellett Kettricken esett át a legnagyobb fejlődésen.
Hanna - a titokzatos. Néhány elejtett infó, és a lassú öreglányból a regény egyik kulcsfigurája lesz.
Csillag - a dalnok, és
Molly - a majdnemfeleség, a regényfolyam két igazán idegesítő karaktere. Kihozták belőlem a 'szívesen ütném őket' érzést.
és a FARKAS - imádnivaló.:D Minden dologban meglátja a lényeget, és ezt pár szóval össze is tudja foglalni, rávilágítva a megoldásra. Nem is tudom, mi lenne Fitz-cel nélküle.

Általában nem szoktam egyhuzamban olvasni a sorozatokat, mert ráunok, és elkap az érzés, hogy jó lenne valami mást olvasni. Hát itt nem, úgyhogy folyt.köv. az Élőhajók ciklussal.

Copyrights @ 2016, Blogger Templates Designed By Templateism | Distributed By Gooyaabi Templates | Pictures from Pinterest