Témázunk - Egy kicsit rendhagyóan
A mostani témázásunknál a miénk a főszerep, kicsit beszélünk magunkról, milyen könyvesbloggernek lenni.
Reggel, ébreszt a teló.
Elsőre az ablakon betűző napot érzékelem (teljesen konkrétan belesüt az arcomba, és sajnos a képen látható padlástér nem a mi padlásunk), aztán fordulok egyet, és az olvasómat látom meg, amit előző este kecsesen mellém hajítottam. Az olvasó általában jó messzire landol tőlem. Mióta Pupi rákönyökölt a sajátjára, elsődleges szempont a balesetek megelőzése. Úgyhogy össze is szedem a szemüveggel együtt, ha netán esetleg nappal valaki megpróbálná belevetni magát az ágyba, biztonságban legyen az asztalomon.
De gondolom, azért nem akartok engem ennyire részletesen megismerni.:D A lényeg, hogy imádom az olvasóm. A tokját meg különösen. Mindenféle egyéb kifogásom volt a kindle ellen, amikor még az előző olvasóm volt, és azt hiszem, Tittinek vagy Zenkának kerestünk tokot, amikor ráakadtam az ebayen. Sokáig csak ránéztem időnként, hogy igen, még mindig van, és nekem még mindig nincs olyan olvasóm, amire passzolna, és még mindig rohadt drága, aztán lett kindle-m, és azonnal meg is vettem. Mondhatni, kőkorszaki, mert nem mágneses, nem kapcsolja ki az olvasóm, meg nem is olvas helyettem, viszont tök jó érzés kézbe venni, ránézni. És hát biztonságban tudhatom mindenféle rákönyöklés ellen. (A vaku miatt nem látszik, de egyébként ilyen piros.)
Amikor az ember bloggerkedésre adja a fejét, elkezd más szemmel nézni a könyvekre.
Először is, a kedvcsináló posztok nagy hatással vannak rám még mindig. Mármint mások kedvcsinálói, bár igazából ha nagynéha visszaolvasom a saját posztom, néha még a saját érdeklődésem is újra fel tudom kelteni. (vicc volt.:) Első utam az antikba vezetett, ha megláttam valakinél valamit, ami ritkaság volt, vagy azonnal lecsaptam rá, ha volt akcióban. Mostanra felnőttem, megfontolt és előrelátó lettem, úgyhogy nem rohanok mindent azonnal megvenni. Igazából az ilyen felcsigázó könyvek 90%-ról megfeledkezem idővel, és csak azok maradnak meg, amik tényleg nekem valók.
Régen mindenről írtam, amit elolvastam. Ott lett számomra lezárva a történet, hogy megírtam róla mindent, vagy majdnem mindent, amit gondolok. Egy ideje szelektálok, miről érdemes írnom, melyik könyvben van annyi, hogy posztolni tudjam, és melyik az, ami nem éri meg a fáradságot. Mert a látszat ellenére azért hosszú időn keresztül, rendszeresen blogolni fárasztó. Törekedni kell a megújulásra, keresni kell az új szempontokat, időnként le kell térni a jól bejáratott útról, és kipróbálni valamit, amit addig még nem. Esetleg olvasni valamit, amit eddig nem.
Nem vagyok valami nagy újító, bele vagyok kényelmesedve a blogomba meg a műfajaimba. Régebben nem éreztem se unalmasnak, se tehernek, mostanában időnként már az. Ha most rágondolok, hogy sabloncsere, ideges leszek. Nehogymár újrakezdjem a szívást a mindenféle csipcsup hülyeséggel, mint a nagyon ronda cookie-sáv átalakítása, meg menüsor betétele, meg ilyenek. Komolyan, aki odabaszta azt a félképernyős szürke sávot a blogokra, nem nézte meg előtte, hogy fog az kinézni? és nem elég egyszer megnyomni, nem, folyamatosan nyomkodni kell, mindenhol. De erről ennyit, mindegy is, ez már ilyen. (akinél nem, annak külön köszönöm.)
Már nem olvasok rendszeresen annyi blogot sem. Tudom, skandalum, meg minden, de amiből most nagyon kevés van, az az idő. Leginkább csak átfutok posztokat itt-ott, aztán megyek melózni. Ahhoz képest, hogy régen mekkora blogbetyár voltam, szinte teljesen lenullázódott a neten töltött időm.
Viszont ha könyveket válogatok, mindig emlékszem rá, hogy miről olvastam jót vagy rosszat. Mert vannak a könyvek, amiket akarok, és kész, és vannak, amikben látok lehetőséget. Bár újabban nehéz kizökkenteni a sztoikus érdektelenségből, és csak olyan havonta-kéthavonta lapozgatom végig a megjelenéseket, de szerintem jobb így, mert több meglepetés ér, ha valaki friss könyvről posztol.
Friss könyvek - a legtöbb blogon szinte csak ilyenekkel találkozni. Nyilván, mert a legtöbb olvasó erről akar olvasni, és ez egy öngerjesztő folyamat: ha egy kicsit is lényeges, hogy olvassanak, friss könyvekről fogsz írni. Ezzel együtt jár a megkerülhetetlen recitéma is, amiről már írtunk párszor, nem fogom elővenni megint. Egyébként is uncsi már, nem? Bennem nem változott semmi ezt illetően az elmúlt években. A kezdeti lelkesedés szépen elillant, és még ha eszembe is jut, hogy ezt vagy azt tuti elkértem volna recire régen, itt meg is áll a dolog, mert belegondolok, hogy akkor ezt el kell olvasni. Nem bírok el a kötelezőséggel, már a gondolatra is lázadni kezdek. És időnként felvonom a szemöldököm egy-egy kiadók által kitett véleményen, és időnként várom, hogy bizonyos posztokat kitesznek-e, hogy ez is egy vélemény (egyébként hiába várom).
Nagyon szeretek a Goodreadsen barangolni, könyveket válogatni, megnézni a figyeltjeim kedvenceit, eszméletlen jó könyvekre lehet így akadni, amikről egyébként nem hallanék. És mint valószínűleg minden bloggernek, nekem is eszembe szokott jutni, hogy csinálni kellene egy kiadót, és kiadni ezeket, de sajna ez nem így megy.
Ami a leglátványosabb hátráltató tényező, az olvasási válság. Időnként engem is elér, tenni igazából nem lehet ellene. Erőltetni nem szoktam, helyette mást csinálok. Most például festek, meg folyamatosan macerálom az orchideáimat, meg a többi virágom. Ez egy új hobbi már egy pár éve. Emberem még mindig megkérdezi az új beszerzéseknél, hogy életben maradnak-e, de eddig csak egytől kellett könnyes búcsút vennem, szóval nem értem a kételkedését.:)
Amelyik fekszik, az éppen elvirágzik; a sárgának véletlenül letörtem egy szárát, ami teli volt virággal; a lilát még januárban kaptam szülinapomra, ez is most virágzik el; a mellette levő meg teljesen friss szerzemény; egy pedig karanténban van. Vannak még mások is, csak nem akartam telinyomni orchideákkal a posztot.
Ami még hátráltat, az a lustaság. Régen valahogy hipp-hopp mentek a posztok, ma már erőt kell vennem magamon, hogy leüljek, és írjak. Sokszor inkább nem is teszem. Ezt a posztot is az utolsó pillanatban írom, régen ez elképzelhetetlen volt. Sőt, régebben az összes témáról előre megírtam a posztokat, ahogy felmerültek, mire rákerült a sor, csak csiszolgatni kellett. Hát igen, régen még a blogolás is más volt, akárcsak gyerekkorom puncsfagyija.
Nem vagyok az a jóindulatú-blogger típus. Ha valamibe bele lehet kötni, abba én belekötök, kivéve, amikor nem akarok. Vállalom, hogy szoktam kivételezni, jól is esik az ilyesmi.
És ha már kulisszatitkok, pár dolog, amit egészen biztosan nem tudtatok rólam.
Imádom a fagylaltot, főleg a kelyheket, amikben mindenféle ízek vannak egy helyen. A máz meg tejszínhab meg mindenféle szórás meg díszítés csak zavaró tényező, azok nem kellenek.
Imádom a marhapörköltet is, főleg, ahogy emberem csinálja. Képes vagyok minden nélkül tolni, csak úgy magában.
Szeretek rajzolni, festeni, simán bevállalom bármelyik falunk kidekorálását, mégis azt mondom, hogy a kézügyességem az kábé nulla. Nincs türelmem az apró kis mindenféléhez: tojásfestés, hímzés, kötés, varrás szóba se jöhet, aprósüteményeknél már előre stresszben vagyok. Mikor gyerekem kicsi volt, rajzoltam az előszobánk falára egy ember nagyságú gésát, és együtt festettük ki. Nem tudom, emlékszik-e még rá, mert elég kicsi volt, de nagyon jól szórakoztunk. Sokáig megvolt, de tavaly a festésnél eltüntettem. Uncsi volt.
Nem okoz lelkifurit megszabadulnom a nemszeretem, megunt dolgoktól.
Imádom az éjszakát, az esőt, ha dörög és fúj a szél is, ezeket együtt meg különösen, csak legyek itthon. Ha útközben ér valahol, akkor kicsit visszafogottabban rajongok.
A többiek titkai:
Pupi
Dóri
Sister
Anett
Mandy
Utóvéd:
Anaria
Kritta
czenema
Vhrai
Reggel, ébreszt a teló.
Elsőre az ablakon betűző napot érzékelem (teljesen konkrétan belesüt az arcomba, és sajnos a képen látható padlástér nem a mi padlásunk), aztán fordulok egyet, és az olvasómat látom meg, amit előző este kecsesen mellém hajítottam. Az olvasó általában jó messzire landol tőlem. Mióta Pupi rákönyökölt a sajátjára, elsődleges szempont a balesetek megelőzése. Úgyhogy össze is szedem a szemüveggel együtt, ha netán esetleg nappal valaki megpróbálná belevetni magát az ágyba, biztonságban legyen az asztalomon.
De gondolom, azért nem akartok engem ennyire részletesen megismerni.:D A lényeg, hogy imádom az olvasóm. A tokját meg különösen. Mindenféle egyéb kifogásom volt a kindle ellen, amikor még az előző olvasóm volt, és azt hiszem, Tittinek vagy Zenkának kerestünk tokot, amikor ráakadtam az ebayen. Sokáig csak ránéztem időnként, hogy igen, még mindig van, és nekem még mindig nincs olyan olvasóm, amire passzolna, és még mindig rohadt drága, aztán lett kindle-m, és azonnal meg is vettem. Mondhatni, kőkorszaki, mert nem mágneses, nem kapcsolja ki az olvasóm, meg nem is olvas helyettem, viszont tök jó érzés kézbe venni, ránézni. És hát biztonságban tudhatom mindenféle rákönyöklés ellen. (A vaku miatt nem látszik, de egyébként ilyen piros.)
Amikor az ember bloggerkedésre adja a fejét, elkezd más szemmel nézni a könyvekre.
Először is, a kedvcsináló posztok nagy hatással vannak rám még mindig. Mármint mások kedvcsinálói, bár igazából ha nagynéha visszaolvasom a saját posztom, néha még a saját érdeklődésem is újra fel tudom kelteni. (vicc volt.:) Első utam az antikba vezetett, ha megláttam valakinél valamit, ami ritkaság volt, vagy azonnal lecsaptam rá, ha volt akcióban. Mostanra felnőttem, megfontolt és előrelátó lettem, úgyhogy nem rohanok mindent azonnal megvenni. Igazából az ilyen felcsigázó könyvek 90%-ról megfeledkezem idővel, és csak azok maradnak meg, amik tényleg nekem valók.
Régen mindenről írtam, amit elolvastam. Ott lett számomra lezárva a történet, hogy megírtam róla mindent, vagy majdnem mindent, amit gondolok. Egy ideje szelektálok, miről érdemes írnom, melyik könyvben van annyi, hogy posztolni tudjam, és melyik az, ami nem éri meg a fáradságot. Mert a látszat ellenére azért hosszú időn keresztül, rendszeresen blogolni fárasztó. Törekedni kell a megújulásra, keresni kell az új szempontokat, időnként le kell térni a jól bejáratott útról, és kipróbálni valamit, amit addig még nem. Esetleg olvasni valamit, amit eddig nem.
Nem vagyok valami nagy újító, bele vagyok kényelmesedve a blogomba meg a műfajaimba. Régebben nem éreztem se unalmasnak, se tehernek, mostanában időnként már az. Ha most rágondolok, hogy sabloncsere, ideges leszek. Nehogymár újrakezdjem a szívást a mindenféle csipcsup hülyeséggel, mint a nagyon ronda cookie-sáv átalakítása, meg menüsor betétele, meg ilyenek. Komolyan, aki odabaszta azt a félképernyős szürke sávot a blogokra, nem nézte meg előtte, hogy fog az kinézni? és nem elég egyszer megnyomni, nem, folyamatosan nyomkodni kell, mindenhol. De erről ennyit, mindegy is, ez már ilyen. (akinél nem, annak külön köszönöm.)
Már nem olvasok rendszeresen annyi blogot sem. Tudom, skandalum, meg minden, de amiből most nagyon kevés van, az az idő. Leginkább csak átfutok posztokat itt-ott, aztán megyek melózni. Ahhoz képest, hogy régen mekkora blogbetyár voltam, szinte teljesen lenullázódott a neten töltött időm.
Viszont ha könyveket válogatok, mindig emlékszem rá, hogy miről olvastam jót vagy rosszat. Mert vannak a könyvek, amiket akarok, és kész, és vannak, amikben látok lehetőséget. Bár újabban nehéz kizökkenteni a sztoikus érdektelenségből, és csak olyan havonta-kéthavonta lapozgatom végig a megjelenéseket, de szerintem jobb így, mert több meglepetés ér, ha valaki friss könyvről posztol.
Friss könyvek - a legtöbb blogon szinte csak ilyenekkel találkozni. Nyilván, mert a legtöbb olvasó erről akar olvasni, és ez egy öngerjesztő folyamat: ha egy kicsit is lényeges, hogy olvassanak, friss könyvekről fogsz írni. Ezzel együtt jár a megkerülhetetlen recitéma is, amiről már írtunk párszor, nem fogom elővenni megint. Egyébként is uncsi már, nem? Bennem nem változott semmi ezt illetően az elmúlt években. A kezdeti lelkesedés szépen elillant, és még ha eszembe is jut, hogy ezt vagy azt tuti elkértem volna recire régen, itt meg is áll a dolog, mert belegondolok, hogy akkor ezt el kell olvasni. Nem bírok el a kötelezőséggel, már a gondolatra is lázadni kezdek. És időnként felvonom a szemöldököm egy-egy kiadók által kitett véleményen, és időnként várom, hogy bizonyos posztokat kitesznek-e, hogy ez is egy vélemény (egyébként hiába várom).
Nagyon szeretek a Goodreadsen barangolni, könyveket válogatni, megnézni a figyeltjeim kedvenceit, eszméletlen jó könyvekre lehet így akadni, amikről egyébként nem hallanék. És mint valószínűleg minden bloggernek, nekem is eszembe szokott jutni, hogy csinálni kellene egy kiadót, és kiadni ezeket, de sajna ez nem így megy.
Ami a leglátványosabb hátráltató tényező, az olvasási válság. Időnként engem is elér, tenni igazából nem lehet ellene. Erőltetni nem szoktam, helyette mást csinálok. Most például festek, meg folyamatosan macerálom az orchideáimat, meg a többi virágom. Ez egy új hobbi már egy pár éve. Emberem még mindig megkérdezi az új beszerzéseknél, hogy életben maradnak-e, de eddig csak egytől kellett könnyes búcsút vennem, szóval nem értem a kételkedését.:)
Amelyik fekszik, az éppen elvirágzik; a sárgának véletlenül letörtem egy szárát, ami teli volt virággal; a lilát még januárban kaptam szülinapomra, ez is most virágzik el; a mellette levő meg teljesen friss szerzemény; egy pedig karanténban van. Vannak még mások is, csak nem akartam telinyomni orchideákkal a posztot.
Ami még hátráltat, az a lustaság. Régen valahogy hipp-hopp mentek a posztok, ma már erőt kell vennem magamon, hogy leüljek, és írjak. Sokszor inkább nem is teszem. Ezt a posztot is az utolsó pillanatban írom, régen ez elképzelhetetlen volt. Sőt, régebben az összes témáról előre megírtam a posztokat, ahogy felmerültek, mire rákerült a sor, csak csiszolgatni kellett. Hát igen, régen még a blogolás is más volt, akárcsak gyerekkorom puncsfagyija.
Nem vagyok az a jóindulatú-blogger típus. Ha valamibe bele lehet kötni, abba én belekötök, kivéve, amikor nem akarok. Vállalom, hogy szoktam kivételezni, jól is esik az ilyesmi.
És ha már kulisszatitkok, pár dolog, amit egészen biztosan nem tudtatok rólam.
Imádom a fagylaltot, főleg a kelyheket, amikben mindenféle ízek vannak egy helyen. A máz meg tejszínhab meg mindenféle szórás meg díszítés csak zavaró tényező, azok nem kellenek.
Imádom a marhapörköltet is, főleg, ahogy emberem csinálja. Képes vagyok minden nélkül tolni, csak úgy magában.
Szeretek rajzolni, festeni, simán bevállalom bármelyik falunk kidekorálását, mégis azt mondom, hogy a kézügyességem az kábé nulla. Nincs türelmem az apró kis mindenféléhez: tojásfestés, hímzés, kötés, varrás szóba se jöhet, aprósüteményeknél már előre stresszben vagyok. Mikor gyerekem kicsi volt, rajzoltam az előszobánk falára egy ember nagyságú gésát, és együtt festettük ki. Nem tudom, emlékszik-e még rá, mert elég kicsi volt, de nagyon jól szórakoztunk. Sokáig megvolt, de tavaly a festésnél eltüntettem. Uncsi volt.
Nem okoz lelkifurit megszabadulnom a nemszeretem, megunt dolgoktól.
Imádom az éjszakát, az esőt, ha dörög és fúj a szél is, ezeket együtt meg különösen, csak legyek itthon. Ha útközben ér valahol, akkor kicsit visszafogottabban rajongok.
A többiek titkai:
Pupi
Dóri
Sister
Anett
Mandy
Utóvéd:
Anaria
Kritta
czenema
Vhrai