Paranormális időtöltés

Nyár van, kimerült vagyok, semmihez sincs kedvem, mi kell ilyenkor? Egy kis természetfeletti. Nem mintha egyébként szépirodalmat olvasnék, csak hát a fantasyban is vannak fokozatok.
Kis túlzással lehet mondani, hogy csípem Kresley Cole humorát, úgyhogy most bátor lettem, és elővettem az első kettő után az utolsó megjelent rész, a 14-ket.

Mit ne mondjak, nem hiányzott a közbeeső 12 másik rész. Ez azért sokat elmond a sorozatról, nem? Még mindig nem értem, hogy nem unják meg az emberek az írását és olvasását folyamatosan ugyanannak: szenvedő harcos ölébe pottyan a párja, akiért a világot is szétszedné. Kis ellenállás után egymáséi is lesznek. Nem csoda, hogy egyre nehezebben jönnek a folytatások, az olvasónak is kisüti az agyát, nemhogy az írónak.
Úgy tűnik, megint gonoszkodni akarok, pedig nem, egészen jó volt a könyv, de lehet, hogy csak a vérfarkasok miatt vagyok elfogult.
Szegény elgyötört hősünket még gyerekkorában kifacsarta egy succubus, azóta irtja őket. A sors és talán Nix fintora, hogy a rendelt párja sem ember, legalábbis nem fog öröggé az maradni.
Na, ezt nem egyszerű feldolgozni. Kicsit mélyrehatóbb írásnál egy baromi jó kis lelki drámát össze lehetett volna hozni mindkét oldalról, itt igazából csak az a kérdés, hogy mennyire is dugjanak a másikkal, hogy még egyben maradjanak.
Két dolgot viszont nagyon díjazok: az ubusok világát, kár, hogy le lett rendezve olyan 3 oldalban; és a kiscsaj, Cloé jellemét. Nem az a csipkebugyis cicababa, persze a csodaszépséges jelzők nem maradhattak el, de megmaradt hiteles női focistának, mocskos szájjal, kinyúlt pulcsiban. Szerintem a legjobb fej volt ezeknek a könyveknek a női szereplői közül, már amiket eddig olvastam.
Viszont nagyon hiányoltam a fenevadat, ő csak szex közben jött elő, és néhányszor harc közben, de igazán semit nem tudtunk meg róla.

Mivel elég gyorsan végeztem Cole-lal, bevállaltam egy Showaltert is. Emlékeim szerint a soriból csak egyet olvastam, de lehet, hogy azt is félbehagytam, úgyhogy most elő is vettem a 7-et. Remélhetőleg az írók idővel fejlődnek, bízni lehet benne, hogy a legfrissebb részek jobbak, mint a régebbiek. Cole erre némileg rácáfolt, nem érzem, hogy bármit is fejlődött volna, valszeg egy csomó poént már ellőtt az előző kötetekben, a 14. részre nem jutott annyi humor, mint az első kettőre, de Showalterre úgy emlékszem, hogy iszonyat gyenge első könyvet produkált, ehhez képest csak jobb lehet.
Hát a franc se tudja. Elég érdekes a szitu: Amon, akinek a démona Titkok, és egy Vadász talál egymásra. A lány jeget izzad, a fickót meg megszállta a pokol összes nyamvadt kis démona, akik valamiért tartanak a csajtól. Normális esetben el kellene pusztítaniuk egymást, egy véletlen hasonlóság azonban kicsit csavar a történeten.
Véletlenül sem szeretnék én ítélkezni senki gerjedelme felett, de enyhén betegesnek tartom, hogy egy kívül-belül megkínzott, megszállás alatt tartott fickónak, akinek épp az foglalja le minden erejét, hogy benn tartsa, ami ki akar szabadulni, ezért ripityára ment a burkolata is, szóval hogy egy ilyen pasinak a szex legyen az első, amikor egy kis lehelletnyi erőhöz jut. És ugyanez igaz a csajra, bedrogozva, szökésre készülve, leharcolva, önfeledten hagyja magán eluralkodni a kefélhetnéket, sőt, követeli a kielégülést. Értem én, egyik se ember, csak részben, meg újrahasznosítva, de na.
Meg aztán, a pokol kellős közepént fürdeni? Meg csak úgy "jólérezni" magukat? WTF?! Abszurd. Tipikusan az a páros volt, ahol a csaj totál készséges lett volna és engedelmes szinte az első pillanattól, a fickó gördített folyamatosan akadályt maguk elé. A komminukációjukon a végefelé kiütközött a hibbant gügyögés, elég bosszantó volt. Részemről többet vártam egy démontól, minden téren.

Annyira hiányoznak az igazán jó jellemrajzok, a szituk, ahol domborítani lehet, itt mindenki csak pucsít. Na mindegy, nem panaszkodom, én akartam, csak tényleg vannak olyan karakterek, akiket többre tartanék érdemesnek ennél. Mondjuk nálunk nem mennek a gondokkal küzdő és azt megoldó hősökkel rendelkező UF-ek (Glen Duncan vérfarkasos sorija is becsődölt), meg igazán a paranormális romantika nem az a lelkizős-jellemrajzolós irodalom, szóval valahol érthető, hogy nekünk csak ezek a selejtek jutnak. Még az angyalokat is lefoglalja hónapokra, hogy kedvükre tegyenek hárpia kedvesüknek. (agylövés.:D)
Itt is, Amon meg a kis titkai, annyi lehetőség rejlett benne...
Szóval ja, még mindig nem vagyok kibékülve ezekkel a kifacsart szerepekkel, amikkel önkényesen megváltoztatták az írók a fajok alapvető jellemzőit, és nem meggyőző az az érv sem, hogy mennyivel lehet hitelesebb az eredeti, ha igazából az is emberi fantáziából fakadt. Vannak klasszikus, ősi, mitikus világok, amit a mai írók próbáltak a kiéhezett társadalom igényeihez alacsonyítani és torzítani. Lehet, mindig is azért szerettem jobban Cole-t, mert nála (még) nem olvastam ennyi elfajzott baromságot, mint amivel Showalter elő tud rukkolni. Az a kihagyott 12 rész, talán csak ezen múlik, hogy mindig Cole kerül ki győztesen az összehasonlításból.:)