A széttört és szenvedő égbolt alatt terül el a Kárhozat végtelen és fertőzött sivataga, a halhatatlan Mély Királyai ellen vívott könyörtelen háború sötét mementója. A féktelen pusztítás lassan száz éve ért véget, amikor a Birodalom bevetette a Nall-gépezetet, az ismert világ leghatalmasabb fegyverét. Legyőzni azonban nem sikerült vele a királyokat, csupán kordában tartani – a mostanra romlott mágiával és vérszomjas démonokkal teli pusztaságban a halhatatlan uralkodók nagyon is éberek. Csak a megfelelő pillanatra várnak.
A fejvadász Ryhalt Galharrow jól ismeri a Kárhozatot. Amikor a hollót ábrázoló tetoválása életre kel, hogy előadja sürgető üzenetét, Galharrow az Éjszárnyakként ismert csatlósaival egy titokzatos nemesasszony keresésére indul az egyik távoli helyőrségbe. Egyikük sincs azonban felkészülve arra, amit ott találnak: a Mély Királyai nem félik többé a Nall-gépezetet, és óriási seregükkel megindulnak a Birodalom felé. Az egyetlen reményt egy rég halott varázsló öröksége jelentheti, ám az Éjszárnyak ideje fogytán van.
Tudjátok, mit mondok? Lehetett olvasni erről a könyvről, hogy lassan kezd, hogy jó-jó, de... és akkor itt jöttek mindenféle kifogások, hogy így nem az igazi, meg úgy lehetne jobb, meg hiányérzet, meg van hova fejlődni, de ha rám hallgattok, nem foglalkoztok ezekkel a véleményekkel, hanem veszitek a könyvet, és elolvassátok. Mert élvezni fogjátok már az első oldaltól kezdve, és már az első oldalakon se lesz lassú, és szerintem fejlődnie se kell sehova. Mesélje csak el ezt a történetet úgy, ahogy ő szeretné, mert ez így, ahogy van, nekem nagyon bejön.
Mindig is értékeltem a hiteles, kérges lelkű, mocskos szájú antihősöket, akik gondolkodás nélkül nekimennek a feladatnak, elvégzik, megsérülnek, és az életükkel játszva a végletekig elmennek.
Minden fantasynak általában ugyanaz az alapja: erők csapnak össze, amiket különböző megjelenési formába öntenek, hol istenek, hol mágusok, vagy akármi mások, a lényeg, hogy mindig van egy jó és egy rossz oldal. Hogy mennyire lesz jó a könyv, attól függ, mennyire fekete-fehérek a szereplők, esetleg képes egy kicsit a sztereotípiáktól elvonatkoztatva árnyalni az író. Itt nagyon is színesre sikerültek, legalábbis a "jó" oldal emberei, mert mindig ez a problémásabb. Azt gondolom, hogy a szimpla jósággal, ha csak szeretet van a szereplő szívében és reggeltől estig nem győz elfáradni a csupa jócselekedetben, azzal még soha nem sikerült legyűrni a sötétséget. Kemény kéz, eltökéltség, kérlelhetetlenség és könyörtelenség - szinte ugyanazok a tulajdonságok kell, hogy jellemezzék mindkét oldalt, mert ez egyenlíti ki az erőviszonyokat.
Hogy miben jobb, mint más könyv? Kell, hogy jobb legyen? Az egyik ettől jó, a másik mástól. Ez attól olyan baromi jó egyrészt, aki elmeséli: Galharrow olykor alpári stílusától, személyiségétől, az egyszerű közvetlenségétől; másrészt meg magától a történettől: izgalmas, fordulatos, üresjáratmentes, és nem csak az eseményekre koncentrál, de főszereplőnk lelkivilágát sem hagyja ki. Nekem ez különösen tetszik.
Mondhatni, teljesen kerek és egész az elejétől a végéig, az egyetlen hiányérzetem, hogy miért nincs már folytatás.
0 Megjegyzések