Kavagucsi Tosikadzu - Mielőtt a kávé kihűl

Különös városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, ennek a kávézónak az egyik széke sokkal több, mint ülőalkalmatosság. Ha ráülsz, időutazásban lehet részed. Kívánságod szerint repíthet a jövőbe vagy a múltba. Te döntöd el, melyik irányt választod, de van néhány szigorú szabály, amit be kell tartanod.
1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhatsz, akik már jártak a kávézóban.
2. Bármit is csinálsz míg "odaát" vagy, a jelent nem változtathatod meg.
3. A kérdéses széken ül valaki. Mindenképpen meg kell várnod, amíg ő elhagyja a széket.
4. Nem ülhetsz át máshova, nem cserélhetsz széket.
5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávédat, és akkor végződik, amikor kihűl.
Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Ha tudnád, hol van ez a hely, te is betérnél? Sokan megtették, közülük most négy ismeretlen szívmelengető történetét ismerheted meg.

Emlékezetes kis kaland volt ehhez a könyvhöz hozzájutni. Még év elején előrendeltem, aztán nem történt semmi, majd kiderült, hogy a Kossuth hozza, gyorsan elő is rendeltem megint, de ekkor már október eleje volt, és tádám, minden kétkedésem dacára, hogy valaha testet fog-e ölteni ez a könyv, íme, itt van.

Ekkora várakozás után nagy elvárásaim voltak, aminek végülis részben megfelelt.

Kavagucsi imád ismételgetni, amitől elsőre kicsit olyan érzésem volt, hogy a novellák mondatainak nagy része csak töltelékszöveg, főleg az elsőnél. Ismerve a japánok furcsa gondolkodását, ez nekik szerintem valami speckó gyönyörűséget okozhat, mert a körkörösség, az önmagába visszatérés és újra elindulás így nem csak a történet, de a szöveg szintjén is megjelenik, még ha nekem ez egy kicsit sokszor történt is meg. Eltávolodva szemlélve azonban feltűnik egyfajta végtelen hurkot formáló rendszer, ami az eseményekből árad.

Négy rövidke történet van a könyvben, mindegyik valami kisebb-nagyobb személyes problémáról szól, valami megoldandóról, a múltban el nem intézettről. A szabályok csak korlátokat állítanak, így be is határolják az események kimenetelét. A jelenen nem változtat semmit, bármit is tesznek vagy mondanak, így nincs tétje a múltban létnek, mégis, lelki síkon sok dolog a helyére kerül a szereplőkben. Mert másra ez az utazás nem jó. Valóban nem változik semmi, ami történni fog, az mindenképpen megtörténik, ez csupán egy lehetőség arra, hogy könnyítsenek a lelkükön, és elmondják, amit valójában éreznek és gondolnak. A kávézó szabályai, túl azon, hogy szigorúak, megadják azt a hatalmas biztonságot, amire egy ilyen lépéshez szükség van, teljesen mindegy, hogy az anyja, a férje vagy a testvére miatt tér vissza valaki, vagy ugrik előre.
Mindegyik történet a szeretet és az elmúlás köré van felépítve, és azzal, hogy csak nagy sokára tér a lényegre, megszakítva az egyébként is előre tudható eseményekhez vezető utat mindenféle hétköznapi aprósgokkal, nagyon ötletesen a feszültséget is megteremti. Hiába tudtam, hogy kihez megy, miért, és hogy ott mi fog történni, mégis türelmetlenül vártam már, hogy vége legyen a lefolyó kávé hangtalan surranásának, a kávéscsészéből kicsapó gőz gomolygásának, és ott üljön a múltban, vagy a jövőben, és véghezvihesse, amiért ment.
Nade ki volt a szellemhölgy az asztalnál, aki kisajította a széket...?

Azt gondolom, megérte várni rá, elég különleges kis könyvecske. Nem dolgozik sok szereplővel, a karakterek egymáshoz való viszonya pont annyira zárt, mint a kávézó és az időutazás rendszere, talán emiatt tűnik annyira biztonságosnak és szeretettel telinek az egész légkör.
Eléggé japán ahhoz, hogy üdítően hasson, mentesen a nyomasztó nyugati látásmódtól, és pont eléggé modern ahhoz, hogy ne vesszünk el a keleti emberek csavarosan és furán működő világlátásában.