2019/01 - Keményfedél

2019/01/31

Ezt hívják karmának

Tara Nima 11 Comments
... a dobálózós hajlamom az évek során megkopott, ám a lobbanékonyságom nem múlt el maradéktalanul. ... Ráadásul ott van még az emberi lényekhez való viszonyulásom - ami bizony útját szegheti a szerető kedességnek, aminek ki kellene alakulnia egy bizonyosfajta meditációs gyakorlat során. ... Nem viszonyulok ellenségesen az emberiséghez, mint olyanhoz. Valójában kifejezetten melegszívűen viszonyulok az emberekhez. Csupán egyes emberekkel vannak problémáim. Némi szkepticizmussal szemlélem az emberek mozgatórugóit és a jellemüket, és ez a kritikus megközelítés gyakorta harsány ítélkezésbe torkollhat. ...

Jött velem szembe ez ... és bakker, ez a pasi én vagyok.:D
Én ugyan nem vagyok egy hajigálós típus, de egyébként stimmel. És az utána következő rész is, ugyanis engem simán fáraszthatott volna a bolygó miatti aggódásával, úgy gondolom, elég sok ponton találkoznánk itt is.
Szóval amikor az ember ilyesmit olvas, akkor biztos lehet benne, hogy a könyvvel szeretni fogják egymást. Vannak könyvek, amiktől eltanulni lehet apró trükköket, és vannak amikből önmagunk köszön vissza. Jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül a kínlódásokkal, nem?:)
Egyébként erről a dobálózásról mindig egy óvodai ebéd jut eszembe. Egy egyébként nagyon kedves óvónéni megpróbált kitartóan rávenni, hogy egyem meg a borsófőzeléket. Akkoriban ennél rosszabb dolgot el sem tudtam volna képzelni. Meggyőzhetetlenségemről úgy győztem meg, hogy a fejére borítottam a tányér főzeléket. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy alulmaradt. De semmi indulat nem volt bennem, komolyan. Csak meguntam a győzködést.

2019/01/22

Megjelenések - valamikor mostanság, az első félévben

Tara Nima 6 Comments
Már tavaly elkezdte néhány kiadó posztolni, hogy milyen könyvekkel jönnek az év első felében. Kicsit letaglózó volt látni, hogy mennyi minden kell nekem is ezekből.

A.F. Brady - Vakság (nagyon érdekesnek tűnik)
AGAVE
Metszően éles regény egy nőről, aki olyan mélyre ereszkedik az őrületbe, hogy talán többé meg sem találja a kivezető utat...
Sam James éveken át körültekintően építette hírnevét, mint a legnehezebb eseteket kezelő manhattani pszichiátriai intézet, a Typhlos legjobb pszichológusa. Hisz benne, hogy ha magát nem is tudja megmenteni, megment valaki mást. Ez a messiás-komplexus ugyan hasznára válik, hogy segítsen betegeinek megküzdeni belső démonaikkal, ám sötét utakra is vezeti Samet, miközben saját mentális zűrzavara is feltárul előtte.
Amikor egy rejtélyes beteg, Richard érkezik a Typhlosba, akit más terapeuta nem hajlandó vállalni, Sam elhatározza, hogy ő megfejti a férfi titkait és lelkét. Nem sikerül azonban rájönnie, miért tűnik Richard olyan normálisnak egy őrülettel teli kórházban. Ahogy Sam egyre jobban belemerül a férfi tekervényes múltjába, kénytelen alapos vizsgálatnak alávetni saját életét is – az alkoholizmusát, a bántalmazó barátját –, az eredmény pedig halálra rémíti. És ezzel manipulatív játszma veszi kezdetét kettejük között. De ki a megmentő és ki szorul megmentésre?
A.F. Brady az írás mellett elmeorvosként dolgozik, így nem véletlen, hogy a bemutatkozó könyvében ennyire mesterien ábrázolja az emberi elmét. A Vakság kivételes pszichológiai regény egy mélyen zavart nőről, aki kétségbeesetten igyekszik a hullámok felett tartani a fejét. Egyben azt is megmutatja, hogy időnként a legfélelmetesebb éppen az, ami a saját elménkben van.

S.A. Chakraborty - Bronzváros (The City Of Brass)
AGAVE
Náhri sosem hitt a mágiában, de megvan a tehetsége hozzá: a 18. századi Kairó utcáin nem találni nála kiválóbb szélhámosnőt. Ám mindenkinél jobban tudja, hogy amivel a kenyerét keresi – tenyérjóslás, zar-szertartások, gyógyítás –, az egytől egyig szemfényvesztés, bűvészmutatvány, tanulható képesség. Eszköz arra a csodás célra, hogy kizsebelhesse az oszmán nemeseket.
De amikor Náhri véletlenül megidézi maga mellé Darát, a hozzá hasonlóan dörzsölt és sötéten rejtélyes dzsinn harcost, akkor kénytelen elismerni, hogy a varázsvilág – melyről szentül hitte, hogy csupán a gyerekmesékben létezik – valódi. Mert Dara megoszt vele egy lélegzetelállító történetet: a tűz lényeitől hemzsegő forró, szélfútta sivatagon és a rejtélyes máridok nyughelyének otthont adó folyókon, az egykor szemkápráztató emberi világvárosok romjain és a hegyeken túl – ahol még az égben köröző ragadozó madarak sem azok, aminek látszanak – terül el Daévabád, a legendás bronzváros, melyhez Náhrit eltéphetetlen kötelék fűzi.
Daévabád bűbájokkal átitatott díszes bronzfalai és a hat dzsinntörzs kapui mögött régi ellentétek húzódnak. Amikor Náhri úgy dönt, hogy belép ebbe a világba, az érkezése egy évszázadok óta fortyogó háború kirobbanásával fenyeget. Náhri hamarosan kénytelen megtanulni, hogy az igazi hatalom kegyetlen és könyörtelen. Még a mágia sem védheti meg a nemesi intrikák veszélyes hálójától, és a legagyafúrtabb cselszövések is végzetes következményekkel járhatnak.

Ed McDonald - Hollóvér (Ravencry)
AGAVE, márc.7.
Az éjszárny folytatása, alig várom már, hogy kézbe vegyem.

Blake Crouch - Recursion
AGAVE
Crouch-csal nagyon nem hibázhatok. Nem tudom, mi ez, de kell.



TÜNDE FARRAND - ORDASORSZÁG
GABO SFF

A disztópia 2050-ben, Londonban játszódik, amikor az elmúlt évek társadalmi-gazdasági krízise után még mindig tombol a fogyasztás. A társadalom a szűk eliten kívül pontosan a fogyasztás alapján tagolódik három csoportra, és mindenkinek eleget kell dolgoznia, keresnie és költenie, hogy kiérdemelje letelepedési jogát. Amikor pedig valaki már nem költi tovább a pénzét, "non-profit"-nak minősítik, és vissza kell vonulnia a fényűző Dignitoriumba, ahol - hálául élethosszig tartó munkájáért és költekezéséért - előbb kilenc csodás hónap várja, aztán a békés eutanázia.
A Miks-Rédai Viktória fordításában érkező Wolf Country - Ordasország főhőse Kathryn, akinek egy nap eltűnik a férje, és vele együtt odalesz bankszámlája teljes tartalma is. A fiatal nőnek sürgősen ki kell derítenie, mi történt, máskülönben nemcsak magára marad, hanem letelepedési jogát is elveszíti.

IAN McDONALD - ORDASHOLD (végre, elkezdhetem az első részt)
GABO SFF

Az Ordasholdban az első regény végének sokkja még tovább gyűrűzik, és a tétek még magasabbra emelkednek. A Holdat uraló öt nagycsalád háborúja már nem marad meg az intrikák és piszkos játszmák szintjén, és ahogy háborúskodásuk elfajul, még fájóbban nyilvánvalóvá válik a tény, hogy a Hold élettere törékeny, egyetlen boruló elem hatására összeomló dominó.

MOSKÁT ANITA - IRHA ÉS BŐR
GABO SFF

Már két évtizede jönnek létre a fajzatok: lények, amik állatokból alakulnak át valami emberszerűvé. Ki jobban, ki kevésbé hasonlít már eredeti formájára, de mindannyiuk közös vonása, hogy meg kell találniuk a helyüket az emberek világában. Hogyan dolgozzák fel a fajzatok saját másságukat? Gyökértelenek, akiknek meg kell küzdeniük saját identitásukkal egy olyan társadalomban, ami még mindig nem tudta megtanulni, hogyan is kezelje őket.
Kirill, a sutáival tudatközösségben élő őzfajzat elkeseredetten szabadulna állati múltjától, ám ez sokkal nehezebb, mint gondolná. Pilar nemrég alakult át, és még csak ismerkedik az emberek világával, de hamar rá kell ébrednie, hogy az nagyon különbözik attól, amit a televízióban látott. A kommunikációs szakember August a fajzatok jogaiért küzd, viszont sokkal több titkot rejt, mint azt bárki is gondolná. Hármuk története egy megrázó tablót fest fel erről az ismerős-ismeretlen világról, a fajzatokról, elfogadásról, identitásról, és végső soron az emberi természet legmélyéről.

CATHERYNNE M. VALENTE - ŰROPERA
GABO SFF

Egy évszázada hatalmas háború dúlta fel a galaxist és majdnem véget vetett minden intelligens életnek. A háború elültével az értelmes fajok új hagyományt teremtettek, hogy felvidítsák a túlélőket és összehozzák a megviselt világokat: ez a Metagalaktikus Grand Prix, mely részben gladiátorharc, részben szépségverseny, és részben extravagáns koncertesemény, amelynek során mindenféle lények mérik össze tánc-és énektudásukat. Amennyiben pedig egy új faj bukkan fel a Galaxisban, és felmerül annak a kérdése, hogy értelmes-e, részt kell vennie a versenyen. Ha elbukik? Teljes fajuk megsemmisül.
Ebben az évben az emberiség felfedezte az univerzumot, és diplomácia, hadihajók, féreglyukak és űrlények nagytanácsa helyett csillámporra, rúzsra és elektromos gitárokra bukkant. Az emberiség sorsa az énektudásán áll vagy bukik, és az emberi fajt Decibel Jones és az Abszolút Nullák képviselik majd a galaxis nagy színpadán. Egyetlen bökkenő van csupán: a háromfős együttes egyik tagja halála után feloszlott...
„Az élet gyönyörű és az élet ostoba. Ez a voltaképpen széles körben elismert, univerzális igazság nem kevésbé megingathatatlan, mint a termodinamika második törvénye, a határozatlansági elv, vagy az, hogy vasárnap nincs posta. Mindaddig, amíg ezt észben tartod, és egyiknek sem tulajdonítasz túl nagy jelentőséget, a galaxis történelme egyszerű kis dallam karaoke-felirattal, amelyen egy mindent elemésztő lángokból álló, barátságos, pattogós diszkógömb kalauzol végig.
Ez a könyv az a diszkógömb.
Jöhet a zene! Jöhetnek a fények!"

SAM J. MILLER - ORKAVÁROS
GABO SFF

A klímaváltozást követő háborúk, és a milliók életét követelő járványok után, amikor a tenger már elárasztotta a nagyvárosokat, és felborította a világ eddigi rendjét, létrehozták az úszó várost, Qaanaq-ot. A városban pedig szigorú rend uralkodik, ami fölött mesterséges intelligenciák és titokzatos céges vezetők őrködnek. Amikor azonban egy rejtélyes nő érkezik az úszó városba, minden megváltozik. Azt beszélik, egy orka hátán érkezett, oldalán egy jegesmedve utazott, és a bosszú vezérli. De vajon mi van a múltjában, amiért ide jött, kit vagy kiket keres, és mi fog történni, ha véghez viszi a bosszúját?

De nem csak ennyi lesz. Jön Kleinheincz Csilla Ólomerdő-trilógiájának a befejező kötete, az Ezüstkéz, Joe Hill NOS4A2 új kiadása, és egy új magyar szerző regénye, Rusvai Mónika Tündöklője, és ez mind a GABOtól.

2019/01/17

Gail Honeyman - Eleanor Oliphant köszöni, jól van

Tara Nima 8 Comments
A fura lány, Eleanor Oliphant élete óraműpontossággal működik, és tökéletesen üres. Emberi kapcsolata csak anyukával van, akivel minden héten egyszer beszél telefonon, és attól is csak az ekcémája lesz rosszabb. Neki minden éppen így jó; köszöni, jól van. Egy nap azonban meglátja a tökéletes férfit, aki még talán anyukának is tetszene, és onnantól kezdve mindent megtesz, hogy kapcsolatba kerülhessen kiszemeltjével. Ebben viszont folyton megzavarja bosszantó új kollégája, Raymond, akit a kiszámíthatatlan események újra és újra az útjába sodornak. Az események felgyorsulnak Eleanor körül, aki harmincévesen kész végre szembenézni az addig mélyen magába temetett gyermekkorával...
Ezután minden egyes alkalommal, amikor félre akarok tenni egy könyvet, ami egyébként hónapok óta vonz, mert idegesít benne valami, magamra fogok parancsolni, hogy tartsak ki. Egyszerűen, ha vonz, el kell olvasni, véletlenek nincsenek.
Oliphant kisasszony olyan szinten kiverte nálam a biztosítékot az első 50 oldalban, hogy értetlenül álltam a dolog előtt, hogy ez, így, ebben a formában bárkinek is tetszhet.
Mert nekem nagyon nem tetszett.
Aztán szerencsére tovább olvastam.
Azt hiszem, soha senkinek nem szabad elhinni olyasmit, ami azt tükrözi, hogy egy egyébként kellemetlen helyzetben jól érzi magát. A kövérek igenis szenvednek a túlsúlyuktól, és ha lehetne, gombnyomásra megszabadulnának tőle, és a magányosak sem érzik jól magukat egyedül, magányosan, hiába hangoztatják az ellenkezőjét. Eleanornak se higgyünk, egyáltalán nincs jól. Mivel az emberek nem tudnak mit kezdeni a kivételes intelligenciájával, a múltjából adódó túlzott és sokszor indokolatlan (bár szórakoztató) racionalitásával, magára hagyták. Kemény dió, és nem igyekezett senki a közelébe férkőzni, feltörni ezt a diót, és feltárni azt a csodálatos személyiséget, aki mintha direkt teremtett volna magának ingerszegény környezetet, ahová elbújhat önmaga elől.
De aztán jött Raymond, és a dolgok változni kezdtek, főleg, hogy Eleanor már hamarabb elkezdett változni, csak ez kicsit félresiklott. De az egész mégis Sammyvel kezdődött, aki bár később jött (igazából nem ennyire bonyi, csak nem akarok spoilerezni), mint Eleanor lovagja, vagy Raymond, mégis az ő személyisége szembesíti Eleanort az egész életével, azzal, ahogy önmagára tekint, azzal, hogy mit gondol arról, mások hogyan tekintenek rá.
Kemény utazás elé néz Eleanor, és többé-kevésbé jól veszi az akadályokat, de nem szeretném elvenni az érdemet Raymondtól, ugyanis ha ő nincs, Eleanor is lassan megszűnt volna létezni.
Nem szerelmi történet, annál sokkal szebb: a hűség, az egymás mellett kitartás, az őszinte barátság regénye, amikor ott van valaki, ha baj van, segít, és egy kis ellenállással nem lehet elriasztani. Hogy aztán később lesz-e valami több, annak már innentől nincs jelentősége.

Először abszolút semmi szimpatikus nincs Eleanorban. Nem kicsit mániákusnak és eléggé kattantnak tűnik, tipikusan az a fura figura, aki rendszeres kibeszélésre ad okot a háta mögött, holott szegény nem csinált igazán semmit. De mintha za ilyen emberekről különösen izgalmas volna beszélni.
Aztán ahogy előkerült Raymond, megváltozik az olvasó hozzállása is. Igazából vártam, hogy mi lesz itt. Semmi, végülis, Raymond szerepe egészen más. Eleanor kinyílik a segítségével, bár ezt csak jóindulatból lehet nyitásnak nevezni, még csak repedezik a máz, az is csak halványan, de nem számít, mert az olvasó egyre kíváncsibb, mi kerül a felszínre. 
Közben pedig egy nagyon fura érzés kezdett kibontakozni bennem, mint amikor valamit egyszerre látunk úgy, ahogy van, és a tükörképeként is. Ez leginkább az emberi kapcsolatokra vonatkozik, de Eleanor az élet minden területére képes volt ezt alkamazni, ezt a fordított látásmódot. A kollégák például azt képzelték, hogy ők zárták ki E-t a kis klikkjükből, de E nézőpontjából ez éppen fordítva volt: ő nem akart csatlakozni. (nem csak mondta, tényleg nem izgatta az a szocializálódási forma.) 
Az ajándékozást sem a szokványos módon képzeli el: a végletekig praktikus, hamarabb vesz sajtot valakinek, mint tusfürdőt.
Tisztában voltam vele, hogy divat látogatáskor ajándékot vinni, de mit vegyek? Sammy tőlem akárki lehetett volna, teljesen idegen volt a számomra. Értelmetlennek tűnt ételféleséget vásárolni neki, hiszen látogatásom éppen azt célozta, hogy a saját ennivalóját elvigyem neki. Mivel kómában volt, az olvasnivalót is kissé feleslegesnek éreztem. 
Jó érzés volt figyelni, ahogy az addig begubózott lány kinyílik, és élni kezd, bulikba jár, idegen emberekkel ismerkedik, új stílust alakít ki magának, és egyre közelebb enged magához addig idegeneket, hogy barátok legyenek.
Nem kellett a végére sem jutnom a könyvnek, hogy tudjam, nagyon kár lett volna feladni az elején. Élveztem a fanyar humorát, az igényesen és kiművelten megfogalmazott gondolatait, a fura látásmódját, amihez ennyira el kell távolodni mindenkitől, amennyire ő tette.
Egy élmény volt.
(ezt a borítót csak én nem értem? nem mondom, hogy kellemetlen, csak hogy jön ehhez a történethez...?)

2019/01/15

Yuval Noah Harari - Sapiens

Tara Nima Add Comment
Az emberiség rövid története
A tűz tett minket veszedelmessé. A pletyka együttműködővé. A mezőgazdaság még éhesebbé. A mitológia tartotta fenn a törvényt és a rendet. A pénz adott valamit, amiben mind bízhatunk. Az ellentmondások teremtették meg a kultúrát. A tudomány tett minket a teremtés urává. De egyik sem tett boldoggá...
A világhírű jeruzsálemi egyetemi tanár szerint így foglalható össze annak története, ahogyan jelentéktelen majmokból a világ uraivá váltunk.
Bár mindig is imádtam a történelmet, sose volt világos az ősemberek világa. Oké, volt valaha egy csimpánzanya, akinek az egyik lánya a csimpánzok őse, a másik pedig a miénk, de ennek a mikéntje számomra rejtély. És rendben, ez nem is igazán történelem, hanem antropológia, meg paleontológia, meg biológia, de mégiscsak a történelmünk része. Hogy megértsük, miért működünk ma úgy, ahogy, nem árt ismerni az akkori állatvilág működését. Merthogy mi is egy állatfaj vagyunk, bár ezt azért nem túl sűrűn emlegeti Harari, csak időnként mintha elszólná magát. Engem nem zavar egyébként, a megnevezéstől se jobbak, se rosszabbak nem leszünk.
Azt kell mondjam, a könyv olvasása után sem világosabb a helyzet. A homo erectus kőszerszámokat használt - 2 millió éven át. Anélkül, hogy most elmondhatná magáról bármelyikünk, hogy az őse homo erectus lenne. Mintha nem haladt volna sehova. Aztán jöttünk mi (de honnan? miből? miért pont mi?), és taroltunk, eltüntettünk mindenkit a környezetünkből, akik a régi világhoz tartoztak: erectusok, neandervölgyiek, őslények, kardfogú tigrisek. Még a mammutok sem voltak képesek túlélni a felbukkanásunk.
Csak mert tudunk pletykálni. Döbbenet. Ez a megvetendő, visszataszító dolog emelt ki minket a környezetünkből, emiatt tudjuk ma uralni a világot. (az uralkodás elég látszólagos, de szerintem kifejező.) A pletyka az alapja mindennek: információ hegyeket tartalmaz mindenről és mindenkiről: kivel érdemes szövetségre lépni, hová érdemes menni, kitől lehet segítséget kérni, ki kivel van jóban, vagy kire haragszik.
A másik, legalább ennyire fontos dolog, ami elősegítette kivételes helyzetünket: a hazugság képessége. Nem a negatív értelemben, hanem a kitaláció miatt. Meg tudtunk fogalamazni olyan dolgokat, amelyek nem léteznek, ez létrehozott a sapiensek között egy kohéziós erőt, ami a mai napig tart.

De mindez csak a jéghegy csúcsa. Harari úgy vezet végig az emberiség történelmén, hogy szeretnék ebből egyetemi vizsgát tenni, hiszen már mindent tudok. (Nyilván közel sem, de teljesen ilyen érzésem volt, ahogy letettem a könyvet.) Nagyon érthetően írja le az összefüggéseket, az egymásból következő dolgokat, egy csomószor volt az a gondolatom, miért nem tudjuk ezt automatikusan, Harari nélkül is, hiszen annyira egyértelmű. Mert azért annyira nem egyértelmű, rengeteg előismeret kell ahhoz, amit Hararitól már készen kapunk, előismerettel, következtetésekkel együtt. Furmányosan tudja a kijelentéseket önmaguk fordítottjává tenni: például a mezőgazdasági forradalom esetében alapból azt mondjuk, hogy az ember háziasította a búzát. De ha azt nézzük, hogy a búzánál mennyi mindenre oda kellett figyelni (termőterület előkészítése, trágyázás, locsolás, gyomirtás, tárolás), simán lehet azt is állítani, hogy a búza háziasította a sapienst. És valóban, a búza gondozásánál felmerülő dolgok nagyban hozzájárultak, hogy a vándorló népek letelepedjenek miatta.
A férfiak és nők közötti megkülönböztetés nagyjából a mezőgazdasági forradalom óta fenn áll, vagyis nagyjából 10ezer éve, mint ahogyan a különböző rendek is innentől léteznek, amik a társadalmi szerveződéséhez elengedhetetlenek (persze ez is változott területenként és koronként). Elgondolkodtató.
Az ősemberekről elég kevés szó esik, amit sajnálok, örültem volna, ha egy-egy típusnál kicsit jobban kifejti a jellemzőiket, hogy feltételezhetően hogyan éltek. Olyan frappánsan tudja a logikai állításokat szembesíteni önmaguk ellentétével, hogy öröm olvasni, nagyon színes lesz tőle az egész tudásanyag. A nagyjából már megismerhető korok (képzeletbeli eszméken alapuló) társadalmi berendezkedésével jobban elbíbelődik, nyilván, mert itt nem csak feltételezésekre lehet alapozni.

Időnként felmerül, mivel kellene kiegészíteni a kötelező olvasmányokat. Hararit erősen ajánlottá tenném, nem csak a nagyon sokrétű alapműveltség miatt, amit ad, de az iskolában tanultak is sokkal érthetőbbek lennének (mi több, még értelmet is kapnának sok esetben) általa.

2019/01/12

Darcey Bell - Egy kis szívesség - könyv és film

Tara Nima 2 Comments
Egy kis szívességgel kezdődik - hétköznapi szívességgel, amelyet az anyukák szoktak egymásnak tenni. Amikor az elbűvölő Emily megkéri Stephanie-t, hogy hozza el a fiát az iskolából tanítás után, Stephanie boldogan igent mond. Emilynek olyan élete van, amelyet sok nő irigyel. Ő a tökéletes anya, aki káprázatos karriert futott be egy híres manhattani divatcégnél. Stephanie özvegyasszony, aki magányosan él iskola-előkészítőbe járó fiával Connecticut peremvárosában, és a naponta vezetett blogjában keres kapcsolatokat és megerősítést. Stephanie azt hiszi, Emily lesz az új bizalmas barátnője, és megdöbben, amikor Emily váratlanul és nyomtalanul eltűnik, figyelmeztetés nélkül magára hagyva a fiát és a férjét.
Stephanie tudja, hogy valami szörnyűség történt. Képtelen távol tartani magát a gyászoló családtól és hamarosan viszonyba keveredik Seannal, Emily jóképű, tartózkodó, brit férjével. De nem tudja figyelmen kívül hagyni a nyugtalanító érzést, hogy a férfi nem őszinte Emily eltűnésével kapcsolatban. Lehetséges, hogy Stephanie csak képzelődik? Mennyire ismerte ,,legjobb" barátnőjét? Stephanie kezdi megérteni, hogy semmi - sem a barátság, sem a szerelem, de még egy hétköznapi szívesség - sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.
Szinte minden felületen a Holtodiglanhoz hasonlították, és addig piszkált a dolog, hogy csak elolvastam. Pro és kontra tudni akartam, hogy miben igen, és miben nem.
Szerkezetileg valóban hasonlít a két könyv, de ezt a szerkezetet Flynn már elsütötte, mégpedig tökéletesen, úgyhogy nálam nem durrant nagyot. 
Igazság szerint a könyvet először abbahagytam még az elején. Stephanie, az egyik főszereplőnk, halálra idegesített a nagy anya mítoszával, aki messziről megérzi, mi van a gyerekkel, hiszen ezt minden anyuka érzi, mert ez egy különleges kapocs, és írjatok anyukák, ti is, hogy milyen csoda is ezt átélni, és egyébként is, nekünk anyukáknak turbózott immunrendszerünk van, és mivel anyukák vagyunk, szuperhallásunk van, és az idegeink is kötélből vannak... na, szóval nekem ebből nagyon gyorsan elegem lett. Stephanie anyukának egyébként van egy anyuka-blogja, ott tárja a világ elé, milyen csodálatos is neki anyukának lennie.
Aztán előkerült pár titok, ami kicsit oldotta az idegállapotom, és kezdtem úgy érezi, lesz itt még valami, ami miatt ezt a könyvet érdemes elolvasni. (Eleanor Oliphantot kicsit ki kellett pihennem olyan 40 oldal után, úgyhogy visszatértem Bellhez.)
Mint már mondtam, a szerkezete valóban holtodiglanos, úgyhogy a fordulaton már nem lepődik meg, aki olvasta Flynnt, de valóban innentől kezdett el érdekessé válni. Ugyanis Steph nem is annyira hülye anyuci, mint azt sejteni lehet róla, sőt. 

Ha túllépünk azon, hogy csak egy nagyon gyenge másolata a Holtodiglannak, elég élvezhető lesz. Flynn sokkal mélyrehatóbb, részletesebb, okosabb, Bell felszínes és elnagyolja nem csak a szereplők jellemét, de a mozgatórugókat is. Az a helyzet, hogy nekem nem volt elég pszichopata a csaj, de lehet, hogy csak azért, mert igazán véresen komoly agyi defektről árulkodó dologról nem olvashattam. Hiányoltam valamiféle végkövetkeztetést is, valamit, amit az olvasók és a szereplők is levonhatnak maguknak, amitől összeáll egy ember személyisége, és érthetővé válnak a megtett dolgok, és ami felteszi a koronát a történetre. Pont ez lett volna az, ami kiemeli a sok gyengus női pszichós könyv közül, akárcsak Flynnt (ha már hasonlítunk, csináljuk rendesen), már ha lett volna, és a középszerű limonádéból hatást kiváltó, ütős könyvvé válik. Kár, hogy ez itt elmaradt.

Az összehasonlításokkal nagyon kell vigyázni, mert akinél Flynn magasra tette a lécet, ott nagyot kell alakítani, hogy valaki más megugorja. Bellnek nem sikerült. Összehozott egy jó kis pszichothrillert, izgalmasat, de egyszerolvasósat, felejthetőt. Ráadásul annyira semmilyen véggel, hogy csak pislogtam. Komolyan ennyi?

A FILM

A két csajt nagyon megtalálták. Viszont Sean... bah. Nem értem, ennyire nehéz volt egy jóképű angolt előkotorni valahonnan? Ha történetesen Sean kínai lett volna, tuti mexikóit csinálnak belőle, vagy eszkimót. Vagy britet. Na mindegy.
A történeten változtattak elég sokat, némileg elvettek belőle, cserébe eléggé megszínesítették. A könyvben pl. nem olvashatunk róla, hogy a többi szülő, és a közvetlen környezet hogyan reagált az eltűnésre, és remek volt, ahogy a filmben kommentálják. Meg úgy egyébként, a létük hozzátartozott a közeghez, és ez eléggé hiányzott a könyvből.
A blogolást a vlogolással oldották meg, másként nem is nagyon lehetett volna, ez is bejött.
És volt pár cseles megoldás, ami Bellnek nem jutott eszébe, viszont a forgatókönyvírónak igen, és ez jót tett a történetnek. Ráadásul lezárás is volt, a könyv elég kurtán intézte el a végét.
Szerintem a film sokkal jobb lett, mint a könyv.

2019/01/10

Leigh Bardugo - Hat varjú

Tara Nima 2 Comments
Ketterdam: nyüzsgő nemzetközi kereskedelmi csomópont, ahol jó pénzért minden megkapható Ezt pedig senki nem tudja jobban, mint Kaz Brekker, a kivételes tehetségű bűnöző. Kaz veszélyes küldetésre kap megbízást, és cserébe olyan gazdagságot kínálnak neki, ami legvadabb álmait is felülmúlja. Egyedül viszont képtelen sikerre vinni a vállalkozást…
Egy bosszúszomjas elítélt.
Egy szerencsejáték-függő mesterlövész.
Egy különleges múltú szökevény.
Egy Kísértet néven ismert kém.
Egy varázserejét a nyomornegyedben kamatoztató szívtörő.
Egy tolvaj, aki a leglehetetlenebb helyzetekből is kiszabadul.
Hat veszélyes törvényenkívüli és egy lehetetlen vállalkozás. Kaz csapata az egyetlen, ami megmentheti a világot a pusztulástól – ha előbb ki nem nyírják egymást.

Bardugonak van egy másik sorozata, a Grisa-trilógia (Árnyék és csont, Ostrom és vihar), aminek a kiadása megrekedt a második rész után. A Hat varjú ebben a grisa-világban játszódik, de nem ők állnak a középpontban. Megjelent VP-ben, meg SÖ-ben is a könyv, gondolom, hogy a pötty ne riassza el azokat, akik nem vesznek vörös pöttyös könyveket, mondván az ya. Nem mondanám klasszikus YA-nak a sztorit, de tény, hogy a szereplők fiatalok, egy olyan világban, ahol a gyerekek nem sokáig élvezhetik a gyerekkor örömeit, gyorsan felnőnek és megkeményednek.

Ők hatan, Brekker, Jasper, és a többi négy, elhatározza, hogy véghezviszi a lehetetlen, és megvalósít egy olyan rablást, amibe nagy valószínűséggel belehalnak, de ha mégsem, mindannyian gazdagok lesznek. Ehhez bevállalós emberek kellenek, kegyetlenek, okosak, akiknek vág az eszük, és ők mindannyian ilyenek.
Eleinte szkeptikusan fogadtam Brekker karakterét. Fura volt a merev tartású, kicsit öreguras stílusú fiú, de nem kellett a könyv végére érnem, hogy értékelni tudjam. Vannak helyzetek, jellemek, életmódok, amiknél a kornak semmi jelentősége, ő is ide tartozik. Veszélyes ember, teli sérüléssel, de a többiek is hasonló alakok, és Bardugonak sikerült elérnie, hogy nem hatottak mesterkéltnek. Mindannyiuknak okuk van arra, hogy olyanok legyen, amilyenek, idővel megismerjük a háttértörténetüket is, meg egy kicsit a valódi énjüket is, ami a kemény felszín alatt rejtőzik.
Különösen szimpi lett Jasper, aki folyton kockáztat, igazi szerencsejátékos, nem csak az asztalnál, de az életben is. Mindannyiuknak megvan a maga szerepe, erősségeik szerint, viszont az Agy az Brekker, az ő csavaros és kiszámíthatatlan észjárása, a már-már pszichopata jellemvonásaival párosulva szinte zseninek hat. De Brekkernek is van pár gyenge pontja, bár tény, hogy viszonylag sikeresen elrejti ezeket az idő nagy részében.
A kalandok, amiknek a végén ott várja őket a jutalom, csupa feszültség és izgalom, és egyáltalán nem egyértelmű a csatározások, átejtések kimenetele. Jó, valamennyire azért lehet tudni, nade amíg kiderül, amíg eljutunk A-ból B-be, addig az olvasó idegben van, és nagyon szurkol, hogy a lehető legkisebb veszteséggel kerüljenek ki a dologból.

Nem a szokásos klisés fantasy, nem a jó és a rossz küzdelme, itt szinte mindenki antihős a maga módján, talán pont ezért is szeretem annyira ezt a regényt. Itt az a lényeg, hogy önmaguk maradjanak a legnagyobb szarvihar közepette is, és túléljenek, önmagukért. Külön tetszett, hogy nem volt szerelmi sokszög; ami szerelem volt, az is teljesen természetesnek hatott, és nem Brekker állt a középpontjában, hálistennek. (bár azért neki is jutott valami, ami még nem konkrét, csak sejthető, talán majd a következő részben több lesz, nem tudni.)




2019/01/08

Hogyan olvassunk többet

Tara Nima 15 Comments
Ez a téma mindig foglalkoztat bennünket, olvasókat, nameg az is, hogyan lehetne az olvasásra rászoktatni bárkit.
Ez utóbbi kemény dió szerintem, úgyhogy én most a könnyebb utat választom, és az elsőről beszélek.

Volt idő, amikor hülyén néztem arra, aki azt mondta, ő a képernyőn nem olvas el annál többet, mint ami egy képernyőbe belefér. Roppant igazságtalannak éreztem a cikkíróval szemben, legyen az újsághír vagy poszt, tökmindegy, hiszen valszeg elég sok munkája benne van a mondjuk dupla képernyőhosszúságú (nem kizárt, hogy idővel ez is mértékegységgé válik majd) posztjában, és milyen már, hogy valaki jusztse olvassa el, csak mert a kis agya egy képernyőt képes csak befogadni a kettő helyett.
Aztán túlléptem ezen, nagyjából átkerült a kitizgat kategóriába. Részemről ha egy cikk okos és informatív, netán szórakoztató és élvezetes, én bizony elolvasom, mert az én agyam képes akár három vagy négy képernyőnyi infót is befogadni. (már látom, hogy az egyképernyős agyak bajban lesznek ennél a posztnál...:)
Igen ám, csak én is eljutottam oda, hogy időm az nincs. Sokszor még egyképernyőnyi se. És ilyenkor dönteni kell, szelektálni, és túlélni, ha valami infó időhiány miatt kimarad.
És ott a másik dolog: annyi baromság kerül az ember elé, véletlenül is, lustaságból is, ami csak felkúrja az agyunkat, hogy sokszor csak utólag vesszük észre, hogy mitől is vagyunk olyan baromi feszültek, rosszkedvűek, lehangoltak. (konteó-kategória is lehetne, ha esetleg még az egyre fiatalabb korban kialakuló mentális problémákért is a netet tenném felelőssé, viszont igencsak hajlok rá, hogy ez nem csak elmélet. de erről majd máskor.)

Híroldalakat, blogokat olvasni számomra nem tartozik az olvasás kategóriába. Az olvasás az, amikor az ember leül, és elmerül órákra valamiben, vagy mert tanulja, vagy mert élvezi, esetleg mindkettő. És minél több híreket és blogokat olvas, annál kevesebb ideje van elmerülni, ami aztán oda vezet, hogy idővel idegesíteni fogja, ha valami nem egyképernyős, hanem több napos seggelést követően tudja csak a magáévá tenni.
Én használom a netet, nagyjából mióta bevezették, és azt kell mondanom, bár sok dolgot köszönhetek neki, egyre jobban utálom is. Rengeteg időt elvesz ugyanis a tartalmas időtöltéstől, és nem mindenki tudja, hogyan lehetne félretenni. Az utóbbi időben elég sok könyv szembejött velem, ami arra buzdít, hogy az életet meg kell élni, a maga valójában, nem pedig a képernyő egy másolataként, de azt hiszem, ez az üzenet egyre kevésbé talál célba, és egyre kevesebb jelentősége van, hiszen a net színes, minden pillanatában történik valami valahol, az élet meg egy kicsit lassabb, komótosabb, kevésbé impulzív, és a rohanó világ rohanó igényeit a net könnyebben kielégíti, mint a valóság, amihez türelem kell.
Mióta a facebook megjelent (köszönjük cukkerberg droidnak a lehetőséget), mindez átkerült egy totál más dimenzióba, és az okostelefonokkal együtt kihasználják és használják egymás adottságait. Én pl. totál kiakadtam, hogy a facebook használata nem számít bele a netköltségbe. tökjó, ennyivel is kevesebb a gyerek telószámlája, de wtf, aztán mérnem? most találjak ki egy újabb összeesküvéselméletet, vagy már találtak ki rá? Szóval az ember korlátlanul használhatja, hiszen fontos tudni, hol nyaralnak a híres emberek meg az ismerősök, mit reggeliztek, pláne kivel, a kutya hogy hempergett az ágyon, a macska hova bújt, és az ember csak pörget és pörget, hátha akad is valami ebben a töméntelen mennyiségű infóhalmazban, ami figyelemre érdemes. Mert biztosan ott lesz, a következő lapozásnál, aztán csak azt vesszük észre, hogy még három órával később is a következő lapozásban reménykedünk. Ráadásul akárhol is vagyunk, megtehetjük, hiszen ott a kezünkben a "világ", csak előkapjuk a táskánkból vagy a zsebünkből. Innen már tényleg nem telik semmibe se, hogy az emberek teljesen természetesnek vegyék, sőt várják, hogy egyszer valamikor a közvetlen agyi kapcsolat is meglegyen a nettel. Valszeg lesz hozzá külön okoskötyü, vagy egy kis token, és hogy ne hagyjuk el, azt is beépítik az emberbe.
Sztem a facebook egy szarkupac. Nem érdemes ott annál több időt tölteni, mint amit tényleg szeretnénk: a kedvenc csopinkban végignézni, írt-e valaki olyasmit, ami érdekel bennünket, netán végignézni egy-két ismerős oldalát, és ha az ismink normális, nagyjából hetente lesz valami, amit meg lehet nézni nála, az sem tart tovább 5 percnél.
Én nagyon hamar felkúrom az agyam a hülyeségeken, úgyhogy ezt megelőzendő két dolgot csinálok: csak a kedvenc csopimat látogatom rendszeresen, ebből egy darab van, egyébként a hírfolyamom teli van skót meg mindenféle tájképekkel, meg receptekkel. Időnként felváltva letiltom őket egy-egy hónapra, mert szeretnek ismételni, ami szintén idegesít, így a face-en töltött időm a minimálisra csökken. Ha valakire személy szerint kíváncsi vagyok, mi történt vele, hol járt, mit csinált, azt meglátogatom manuálisan. Azt gondolom, kihasználom a fb legpozitívabb oldalát, anélkül, hogy idegbajt kapnék, vagy ott tartanék, mint anno, amikor még volt tévénk, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már délután van, de én még mindig nem néztem végig egyetlen műsort sem, csak kapcsolgattam.
És tádám, megspóroltam magamnak egy csomó időt az olvasásra.

Híroldalakat is csak úgy olvasok, hogy főcímeket. Ha valami nagyon érdekesnek hangzik, azt megnyitom, de ilyen általában kéthetente egyszer van. Lassan viszont a főcímekről is le fogok szokni, egyre több az olyan baromság, hogy nem hiszi el, mi történt ezzel meg azzal, ez lehet Michelangelo kesztyűjétől kezdve az ország időjárásán át bármi. Valami egybites agyú azt gondolja, hogy ez a hatásvadász cím definíciója, és erre jönnek a kattintáscunamik. (el tudom képzelni, hogy tényleg jönnek.:D)

Szerintem nagyon dicséretes a Kondo-féle takarítás, de nagyon nem ártana a netes létünkön is takarítani. Nekem sem, még így is többet ülök a net előtt, mint értelme lenne.
Igen, én is érzem az ellentmondást, hogy ennek a posztnak az írása is elvett egy csomó időt, és azon a felületen vagyok én is jelen, amit egyébként igyekszem elkerülni, és ezzel nem is tudok sem vitatkozni, sem az ellentmondást feloldani. Bár attól, hogy az ember, amennyire csak lehet, igyekszik kivonulni a társadalomból, lazítani a szociális hálón és a környezetéből érkező elvárások nyomásán, még nem feltétlen érzi jól magát egy barlangban, bőrökön heverve, tűzcsiholással időt töltve. Van egy arany középút, ami annyira elcsépelt már, hogy lassan jelentése vész, amit ha megtalálunk, nyugisabbak lesznek a napjaink.
És rengeteget fogunk tudni olvasni is. (az olvasás tetszőleges hobbival behelyettesíthető. ha visszamehetnék fiatalkori énemhez, egészen biztosan arra buzdítanám magam, hogy még ha lány is vagyok, próbálkozzak meg az asztalossággal. csuda dolgokat lehet művelni a fával.)

2019/01/07

Erich Scheurmann - A papalagi

Tara Nima Add Comment
A tiaveai Tuiavii törzsfőnök beszédei
Tuiavii, a polinéz törzsfőnök szakértő: mindent tud a fehér emberről, vagyis az ő nyelvén a Papalagiról. Sok jót azonban nem mesélhet róla. Hiszen a fehér ember szomorú kőfülkékben él, és nappal a kőkunyhók közötti szűk résekben járkál. Végtelen szenvedéllyel gyűjt dolgokat, mégis minél több van neki, annál szegényebb. Még az egyébként szórakoztató gondolkodást is annyira túlzásba viszi, hogy szinte már csak a feje él, az összes többi érzékszerve pedig szunnyad.
A kétméteres, rendkívül erős testfelépítésű, mégis szelídséggel teli férfiú, Tuiavii, a tökéletes ellentéte a túlcivilizált modern embernek. Az ő meglátásai tartanak görbe tükröt elénk. A látványon kacaghatunk. A törzsfőnök megfogalmazásai pedig oly világosak, hogy egyes országokban a 12-14 év közötti korosztály számára még kötelező olvasmányként is feladják - hogy önkritikát tanuljon az ifjúság, no meg az eltérő kultúrák iránti toleranciát.
Erich Scheurmann a polinéz szigetvilágról készült könyvet írni, ezért elutazott az akkoriban még német gyarmat Szamoára. Az itt tapasztaltakból született meg A Papalagi, melynek 1920-as megjelenése óta számlálhatatlan fordítása és kiadása jelent meg - most végre a magyar olvasó is átgondolhatja a természettől teljesen elszakadt, felgyorsult életét.
Ha bárki is valami vicces szatírára számít, mint pl. én, az ne tegye. 
Itt két világ, kétféle világnézet és életmód találkozik, és mindkettő kérdőjelekkel a feje körül szemléli a másikat. Ugyanakkor nagyon tanulságos ez a szemléletváltás, még ha nem is feltétlenül értek egyet mindenben a törzsfőnökkel.
Kezdjük ott, hogy dolgokat csinálunk. Szerinte maga a cselekvés, hogy dolgokat csináljunk, felér azzal, hogy utánozzuk a nagy szellemet, akihez mi úgysem vagyunk foghatók, hiszen mi nem tudunk pálmafát vagy kagylót csinálni. Nekünk nem az lenne a dolgunk, hogy létrehozzunk bármit, egyszerűen csak élvezni kellene, amiket már a nagy szellem egyszer megalkotott. 
Az öltözködésünkről való megfigyelésének hála szinte kíváncsi lettem mások hálóruhájára.:D Tényleg érdekes, ahogyan takargatjuk magunkat reggeltől estig, még éjszaka is, hogy vannak olyan ruhadarabjaink, amiket max csak a párunk láthat. Szemben ezzel náluk igen kevés a ruházat,  a nők nem árulnak zsákbamacskát, és amíg nálunk pironkodva szexelnek sokan még sötétben is, náluk teljesen természetes, hogy valaki tapasztalt, és ezt szívesen megosztja bárkivel. 
Szemben a mi sok-sok felhalmozott mindeféléinkkel, ők nagyon elvannak minimálon. Láttam magam előtt a youtube-on látott öreg indiai nénit, aki két hatalmas vájlingban készítette el egy kisebb falu ebédjét. Nem volt más nála, csak valami vágószerszám, amivel pont annyira lehetett paradicsomot szeletelni, mint nádat vágni. Szóval ezek az egyszerű népek jobban szeretik a többfunkciós dolgokat.
A törzsfőnök nem érti az időhöz való viszonyunkat sem. Szerinte felkel a nap és lemegy, közte pedig annyi mindenre van idő, hogy nem fér a fejébe, nekünk miért nem elég, miért akarunk még többet belőle. Pont ugyanennyire nem érti a pénz jelentőségét sem, de elbűvöli a technológiánk: a fényképészet, a hangfelvétel, a világítás.

Ahogy a törzsfőnök minket bírál, ahogyan szemléli az életmódunkat, amiket észrevételez, abból mind következtetni lehet, hogy ők hogyan élnek. Nem építenek kőházakat, ahol megszorul a levegő, hanem szellős kunyhókban laknak, aminek csak annyi a funkciója, hogy legyen hová elvonulni. Nincsenek városaik, ahol hosszú, zegzugos utcák és magasra nőtt házak takarják el az eget, nekik szükségük van a térre, a levegőre, a napsütésre, a tengerre ahhoz, hogy élni tudjanak. És nekik ez elég. Őket tényleg boldoggá teszi a létezés, csak úgy magában, egyéb cél nélkül. Nem gyűjtenek javakat, amijük van, azt is megosztják mindenkivel. Más értékrendjük van, és az övéké tényleg jobb: a bátrabb, bölcsebb az, aki a tiszteletet kapja, nem pedig az, akinek több dolga van.

Rövid könyvecske, de annál velősebb. Lehet rajta agyalgatni, hogy ha az életünkből kiiktatnánk valamit, az hová vezetne, vagy ha már eleve el sem kezdtünk volna csinálni dolgokat, hol tartanánk most, lenne-e védőoltás, meleg bakancs, űrkutatás és strapabíró házalap.
A kedvenc fejezetem A gondolatok súlyos betegsége, mert nem csak a túlzott gondolkodás káros hatásairól szól, de itt van jelen a legvelősebben, milyen is lehet szigetlakónak lenni: nem azon gondolkodni kenuzás közben, hogy meddig tart az út, hanem élvezni közben a tájat, a folyót; nem arra gondolni, hogy szépen süt a nap, hanem élvezettel elterülni alatta, és hagyni, hogy tegye a dolgát. Az élet átfolyik rajtunk, mindig messzebb nézünk, mást akarunk, mint ami épp kéznél van.
A hamis élet helye és a sok papír tette olyanná a Papalagit, amilyenné vált: gyenge, tévelygő ember, aki azt szereti, ami nem valódi, viszont azt, ami valódi, többé nem ismeri fel, és azt, ami a Hold képmása csak, magának a Holdnak véli, és a teleírt kendőket pedig magának az életnek.

UPOLU - jogos a felvetés, ilyen helyen tényleg nem érdemes gondolkodni

2019/01/02

Christelle Dabos - Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban

Tara Nima 5 Comments
A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derült fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, minthogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényére, Thornra számíthat. Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött.
Az első kötetet nagyon sokáig kerülgettem. Valahogy egyik vélemény sem győzött meg, tartottam tőle a ya-címke miatt (nem ya a sori, csak egyszerűen bármelyik korosztály nyugodt szívvel olvashatja. pont ugyanakkora élmény 50 évesen, mint 10 évesen.) Amikor letettem, akkor sem nagyon tudtam még hová tenni, viszont ahogy telt az idő, egyre többet jutott eszembe. Gondolkodtam a szereplőkön,  a motivációikon, hogy merre fog haladni a történet, és ki fog még galibát okozni. Aztán azt vettem észre, hogy alig várom, hogy megjelenjen a második rész. És nem csalódtam.
A történet a szokásosan komótos, nem siet el semmit senki, mindig akad valami fennforgás, amit le kell küzdeni, és közben nagyon bájos és kedves, és még aki igazán gonosz, arra sem lehet haragudni. Ophélie semmivel nem volt összeszedettebb vagy talpraesettebb, mint az első részben, de pont illik a nagy egészbe az esetlensége, hogy mindig rosszkor van rossz helyen, és sokszor rajta csattan az is, aminek nem kellene. Thorn még mindig ugyanolyan titokzatos, és ahhoz képest, hogy egy elromlott zsebórát kapott vissza, nem is szívta mellre a dolgot. Azt hittem, mérgében majd szétcsapja az íróasztalát, közben meg csak rezignáltan tudomásul vette. Nem mintha egyébként nem lenne elég dráma a könyvben, Archibald eltűnése is épp elég feszkót gerjesztett, nem kellett hozzá Thorn dühöngése.
Berenilde-del az első részben kissé tartózkodó hozzáállást vettem fel, de mostanra egészen megkedveltem, talán mert kevesebb szerep jutott neki. Viszont Faruk nagyurat meg az udavartartását sikerült közelről megismerni, Farukot meglepően közelről, hála a kis betéteknek, amik részekre osztották a könyvet; ez külön élmény volt.
A nagy kedvenc még mindig Thor, meg persze az egész szilánkosra tört világ, ahol tényleg ki tudok kapcsolódni. Tisztára olyan, mint egy izgalmas nyaralás.

Copyrights @ 2016, Blogger Templates Designed By Templateism | Distributed By Gooyaabi Templates | Pictures from Pinterest