Christelle Dabos - Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban

A Tükörjáró-sorozat második részében a Sark kegyetlen világába száműzött Ophélie hirtelen az érdeklődés középpontjába kerül. Nemcsak különleges képességeire derült fény, hanem arra is, mekkora fenyegetést jelent ellenségei számára. Nincs más választása, minthogy saját maga leplezze le az udvari intrikákat. Ebben a különösen veszélyes helyzetben pedig csak titokzatos vőlegényére, Thornra számíthat. Eközben rejtélyes eltűnések tartják izgalomban az udvart, Ophélie pedig hirtelen egy nyomozás kellős közepébe csöppen, amelynek végén talán megtalálhatja az igazságot a Délibábosok keltette illúziók mögött.

Az első kötetet nagyon sokáig kerülgettem. Valahogy egyik vélemény sem győzött meg, tartottam tőle a ya-címke miatt (nem ya a sori, csak egyszerűen bármelyik korosztály nyugodt szívvel olvashatja. pont ugyanakkora élmény 50 évesen, mint 10 évesen.) Amikor letettem, akkor sem nagyon tudtam még hová tenni, viszont ahogy telt az idő, egyre többet jutott eszembe. Gondolkodtam a szereplőkön,  a motivációikon, hogy merre fog haladni a történet, és ki fog még galibát okozni. Aztán azt vettem észre, hogy alig várom, hogy megjelenjen a második rész. És nem csalódtam.
A történet a szokásosan komótos, nem siet el semmit senki, mindig akad valami fennforgás, amit le kell küzdeni, és közben nagyon bájos és kedves, és még aki igazán gonosz, arra sem lehet haragudni. Ophélie semmivel nem volt összeszedettebb vagy talpraesettebb, mint az első részben, de pont illik a nagy egészbe az esetlensége, hogy mindig rosszkor van rossz helyen, és sokszor rajta csattan az is, aminek nem kellene. Thorn még mindig ugyanolyan titokzatos, és ahhoz képest, hogy egy elromlott zsebórát kapott vissza, nem is szívta mellre a dolgot. Azt hittem, mérgében majd szétcsapja az íróasztalát, közben meg csak rezignáltan tudomásul vette. Nem mintha egyébként nem lenne elég dráma a könyvben, Archibald eltűnése is épp elég feszkót gerjesztett, nem kellett hozzá Thorn dühöngése.
Berenilde-del az első részben kissé tartózkodó hozzáállást vettem fel, de mostanra egészen megkedveltem, talán mert kevesebb szerep jutott neki. Viszont Faruk nagyurat meg az udavartartását sikerült közelről megismerni, Farukot meglepően közelről, hála a kis betéteknek, amik részekre osztották a könyvet; ez külön élmény volt.
A nagy kedvenc még mindig Thor, meg persze az egész szilánkosra tört világ, ahol tényleg ki tudok kapcsolódni. Tisztára olyan, mint egy izgalmas nyaralás.